Persona 5: Royale

Bár az eredeti Persona 5 egy 2017-es játék, de az idén megjelent, kibővített Persona 5: Royale-nak még így is sikerült felkerülnie a listánkra. A fejlesztők ugyanis nemcsak kibővítették, de csiszoltak is az eredeti játékmeneten, ráadásul a három évvel ezelőtt megismert sztorit új szereplőkkel és történetszállal egészítették ki, így azoknak is érdemes volt visszatérni, akik egyszer már kipörgették a száz óránál is több elfoglaltságot nyújtó programot. Már csak azért is, mert a kihívás az eredeti ismeretében sem veszett ki a játékból: az alkotók többek között a főellenfelekkel vívott csatákat is megbolygatták, így a korábban bevetett taktikákat is újra kellett gondolnunk.

Műfaját tekintve a Persona 5: Royale egy JRPG, tehát japán szerepjáték, aminek van egy olyan tulajdonsága, hogy nagyon lassan engedi el a felhasználók kezét, így az első pár órában kell némi türelem a középiskolásokat misztikus dimenziókba terelő játékmenethez. Ezen túl kell esni, és cserébe egy elképesztően összetett játék lesz a jutalmunk. A ránk váró szerteágazó lehetőségek lenyűgöző egésszé állnak össze, a történet pedig jóval mélyebb és messzebbre vezet, mint ahogy elsőre tűnik. A különleges képességekkel és lényekkel zsúfolt harc fokozatosan válik egyre taktikusabbá, és a program úgy lett felépítve, hogy még 30-50 óra játék után is tartogat meglepetéseket, újdonságokat, korábban elérhetetlen lehetőségeket. Ha valaki egy hosszas és tartalmas szórakozásra vágyik, nem veti meg a körökre osztott harcot, és kimaradt az életéből a Persona legújabb része, annak még nem késő pótolni ezt a gyöngyszemet.


The Last of Us Part II és a Cyberpunk 2077. Utóbbi nem tudta beverekedni magát a kedvenceink közé, ellentétben a Naughty Dog alkotásával. Ahogy a megjelenéskor közölt tesztünkben is írtuk, a disztópikus akciójáték ugyan nem ér az első rész nyomába, de így is komoly nyomot hagyott a lelkünkben. A sztori fordulatait lehet utálni, mi sem értettünk egyet az alkotók minden döntésével, de ettől függetlenül a The Last of Us Part II olyan nagybetűs élmény, amiből évente alig pár akad a játékvilágban. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy bár játékmenet szempontjából hatalmas újdonságokat ugyan nem kaptunk, de a program tökéletesre csiszolva érkezett, hibák és amatőr megoldások nem keserítették meg az ember életét.

A játék persze a történetével és a félidőnél bekövetkező csavarjával ütött nagyot: a sztori olyan szituációba helyezte a játékosokat, amire csak ritkán van példa, és a fejlesztők szerepeket felcserélő megoldása egészen komoly mélységet kölcsönzött a The Last of Us második részének. Az első epizódra is visszautaló események olyan kérdéseket feszegettek, amivel a legtöbb videójáték nem nagyon foglalkozik, emellett átértékelődött (vagy inkább értelmetlenné vált?) a jó és a rossz fogalma, és remek leckét kaptunk abból, hogy minden éremnek két oldala van. Arról nem is beszélve, hogy a sztori és a finálé azóta rengeteg érdekes beszélgetést eredményezett - már csak ezért is érdemes volt végigvinni a történetet.

Kakarot alcímet viselő program konkrétan a Dragon Ball Z című animációs sorozat teljes történetét játszatja velünk újra, mindezt megfejelve némi szabadsággal és olyan harcrendszerrel, ami után minden rajongó megnyalja mind a tíz ujját. A küzdelmek elképesztően látványosak, több karakter irányítására, sőt különböző szereplőkből álló csapatok megalkotására is adott a lehetőség, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a sokszor egészen izzasztó küzdelmek során legyőzhetők olyan ikonikus ellenfelek, mint például Frieza vagy Cell.

A Kakarot e mellett megtartotta az eredeti széria kissé bárgyú, de szerethető humorát és hangulatát, így az élmény szinte tökéletes.

Tinédzserként mi még a tévében követtük Son Goku és barátainak kalandjait, igazi rituálé volt időben hazaérni a délutáni rajzfilmsávra, és tragédiaként éltük meg, mikor az ORTT nyomására a széria először éjszakára került, majd végleg eltűnt a képernyőről. Az internetnek hála a sorozat és a folytatásai is könnyen pótolhatók, de a gyerekkori trauma feldolgozása sokkal jobb videójáték formájában, hiszen itt nemcsak szemlélői lehetünk a harcok és fordulatok végtelen sorának, de aktív résztvevői, ami százszor szórakoztatóbb, mint a 20-25 perces epizódok darálása.

Wasteland 3 érkezését, mint a messiást, és az első Fallout életre hívásában oroszlánrészt vállaló Brian Fargo nevével fémjelzett program nem is okozott csalódást. Az egész világot legyaluló atomháború után járunk, az egykori Egyesült Államok, azon belül is a fagyos Colorado területén, ahol a Desert Rangerek tagjaként vágunk rendet a helyiek között. A Wasteland 3 régi vágású szerepjáték, ahol a karaktereink felülnézetből irányíthatók, a harcok körökre osztottak, a cselekedeteinknek pedig hatása van a sztorira. A világ nem fekete-fehér, kellemetlen döntések sorát kell meghoznunk, és az alkotók attól sem riadtak vissza, hogy olyan kényes, a valóságra visszautaló témákat feszegessenek, mint például a bevándorlás, aminél nem léteznek mindenki számára kielégítő megoldások.

A fejlesztők gondoskodtak arról is, hogy ne maradjunk fekete humor, megannyi easter egg és sokszor teljesen elmebeteg küldetések nélkül, így a játékuk egy egészen különleges egyveleg, ami hetekre a képernyő elé tudja szegezni a felhasználókat.

Ebben közrejátszik, hogy a sztori során többféle út bejárható, sőt ezúttal már kooperatív módot is kaptunk, szóval akár egy barátunkkal karöltve is nekivághatunk a nagy kalandnak. Ez nemcsak azért jó, mert együtt nagyobb élmény a posztapokaliptikus jövő felfedezése, de azért is, mert egy cimborával az oldalunkon olykor a kegyetlen harcok is valamivel könnyebben kivitelezhetők.

Half-Life: Alyxra sem feltétlenül ragasztható rá, ennek ellenére a Valve munkája felkerült a listánkra, ugyanis a fejlesztők egy olyan programot raktak le az asztalra, ami zsinórmértékként szolgálhat a konkurensek számára, hogy mostantól ez a minimum, ha virtuális valóságot használó játékról van szó. Az Alyx igazából nem találta fel a spanyolviaszt, a Half-Life-szériától megszokott, a fizikát kihasználó logikai feladványokkal megspékelt FPS-t kapunk, tökéletesen átültetve VR-környezetbe. Mert a játék nemcsak szép lett, de roppant egyszerűen és jól kezelhető, ahol még az olyan alap dolgok is élményszámba mennek, mint például a tárazás.

A sikerhez (mert VR szempontból a játék jelentős siker lett) persze kellett az is, hogy a fejlesztő Valve tizenhárom év után végre visszatérjen a lényegében félbehagyott Half-Life-sorozathoz.

Az Alyx ugyan nem folytatás, hanem előzmény Gordon Freeman nélkül, amiben a címadó hölgy irányítása a feladat, de a hangulat ettől nem csorbult semennyit, tényleg jó érzés volt újra abban a világban lenni, amit a 2000-es évek során úgy megkedveltünk. A játék egyetlen hibája, hogy egyelőre csak PC-s VR-kütyükkel játszható, így meglehetősen költséges mulatságról van szó, de ha valakinek lehetősége adódik rá, annak mindenképpen érdemes kipróbálnia, mert élmény tekintetében tényleg többet nyújt, mint egy hagyományos videójáték.


❤ ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!