Indiához számtalan, sokszor egymásnak feszülő sztereotípia tapad a nyugati képzeletvilágban.
Ez a pár szótag egyszerre idézheti fel a mesés gazdagságot és a mérhetetlen nyomort, a keleti spiritualitást és a kizsákmányolást, a kalandos állatmeséket és a korrupciót, a merev kasztrendszert és a gazdasági fejlődés végtelen távlatait, az elmélyült meditációt és a minden érzékszervünket egyszerre támadó bollywoodi táncjeleneteket.
Danny Boyle filmje, a Gettómilliomos mindezt sikeresen egybegyúrta annak idején, hogy a közhelykatalógust aztán feloldja egy nagy, zenés-táncos heppiendben. Így visszanézve már nem is olyan meglepő, hogy a film letarolta a 2009-es Oscar-gálát, és a blockbustereket surranópályán előzve az év egyik legnagyobb kasszasikere lett, több mint hússzorosát hozva vissza a 15 millió dolláros költségvetésének. A Gettómilliomosról zengett ódákba azért bőven vegyültek kritikus hangok is: többen kulturális kizsákmányolással támadták a filmet, vagy azzal, hogy lubickol a nyomorpornóban, és esze ágában sincs túllépni az agyonismételt nyugati India-sztereotípiákon.
Egy biztos, azóta sem készült olyan film a hatalmas országról, amely a Gettómilliomos nyomdokaiba tudott volna lépni, és akár csak megközelítőleg ekkora globális karriert futott volna be. Ebben hozhat változást A Fehér Tigris, amely immár nem moziban, hanem a Netflixen indult világhódító útjára. A január végén bemutatott dráma ugyan még nem nőtte ki magát olyan popkulturális őrületté, mint Boyle filmje, de az adatok már most elég impozánsak: A Fehér Tigris 64 országban, köztük Magyarországon is bekerült a streaming-óriás tíz legnézettebb filmje közé, pár hét leforgása után pedig csaknem 27 millió néző látta világszerte, és még csak most fordulunk majd rá az idén a járvány miatt későbbre tolt Oscar-szezon hajrájára.
Az Aravind Agida Man Booker-díjas regényéből adaptált A Fehér Tigris egy mélyszegénységbe született indiai fiúról, Balramról szól, akinek a leleményessége révén sikerül meggazdagodnia és kitörnie alávetett helyzetéből. Mindez csak első blikkre tűnik a Gettómilliomos koppintásának, az iráni-amerikai rendező, Ramin Bahrani filmje valójában sokkal sötétebb és zavarba ejtőbb, mint Boyle-ék osztályharcba csomagolt tündérmeséje volt. A főhős, Balram, egy ponton a néző orra alá is dörgöli a narrációban, hogy hatalmas naivitás volna elhinni, hogy egy egymillió rúpiás kvízműsor kiutat jelenthet a nyomorból. A szegények számára szerinte csakis két kiút létezik: a bűnözés és a politika, a filmben pedig mindkettőből látunk példát bőven.
Ha tehát párhuzamokat keresünk, A Fehér Tigris lényegi témáját tekintve inkább köthető a tavalyi év nagy meglepetésfilmjéhez, az Oscar-történelmet író Élősködőkhöz (távolabbi előképként a Gosford Park vagy az Édes Anna is említhető). Hiszen - akárcsak a véres koreai szatíra - Bahrani filmje is úr és szolga különös viszonyrendszerét boncolgatja, amelyben perverz módon keveredik a gyűlölet, a szeretet, az irigység és a csodálat. A Fehér Tigris rámutat, hogy a társadalmi kizsákmányolást azért is olyan nehéz felszámolni, mert a szolgaság nemcsak egy kényszerű létállapot, de egy generációról generációra örökített gondolkodásmód is milliók számára.
E pillanatban értettem meg, milyen nehéz elnyerni a szabadságot Indiában. Később rájöttem, miért. Az elmúlt tízezer évben a legnagyobb találmány, ami megjelent az országban: a csirkeól. Látják a vért és érzik a szagát. Tudják, hogy ők következnek, mégse lázadnak. Nem próbálnak kiszökni. Az itt élő szolgákat ugyanerre a viselkedésre nevelték. A hátán lévő bútor legalább kétévi fizetésébe kerül, mégis hűségesen visszaviszi a pénzt a főnökének, egyetlen rúpiához sem nyúl.
- mondja Balram, aki gyerekként végig nézi, hogy az apja a semmiért halálra gürizi magát. Majd hozzáteszi: a szolga nem azért nem lop a gazdájától, mert az indiaiak a legbecsületesebb, legvallásosabb emberek, hanem mert 99,9 százalékuk fogságba esett abban a bizonyos mentális csirkeólban. "A szolgákban olyan erős a bizalom, hogyha a kezükbe adod a szabadulásuk kulcsát, átkozódva vágják vissza az arcodba."
Ebben az elgondolásban persze nincs sok újdonság, Hegel például már a 18. század végén hasonló keretek között elemezte az úr-szolga viszony dialektikáját, csak ő még nem a baromfitartás közérthető nyelvén, hanem obskúrus filozófiai terminusokban bontotta ki mondandóját: ő is úgy vélte, hogy a szolga öntudatra ébredése, vagyis a szolgatudat önreflexiója szüntetheti meg az alávetettséget (és akkor Marxig még el sem mentünk). Az elméleti alapok tehát már legalább évszázadok óta megvoltak, de talán nem véletlen, hogy mégsem A szellem fenomenológiájának friss adaptációja lett sláger a Netflixen, hanem A Fehér Tigris, amely sötét és izgalmas tanmesébe csomagolja a szolga öntudatra ébredését.
A kis Balram előtt ugyan egész korán felcsillan a társadalmi mobilitás lehetősége: felismerik a tehetségét, és el is akarják küldeni taníttatni Delhibe. Ezzel ő válhatna a címbéli "fehér tigrissé", hiszen ez a vadállat éppolyan ritka, mint a nyomorból kitörő szegények. Ám az alávetettséget természetesnek vevő családja és a feudális viszonyok őt is visszarántják, így kénytelen máshogy érvényt szerezni ambícióinak: jogosítványt szerez és a falujukat is kizsákmányoló, dúsgazdag oligarcha család sofőrjének jelentkezik. Álma, hogy közel kerüljön az Amerikából hazatért legkisebb fiúhoz, a felvilágosult és haladó Ashokhoz, valamint még felvilágosultabb és haladóbb feleségéhez, aki nem is Indiában született, így felülről néz a patriarchális viszonyokra.
Ashok nagy terveket szövöget a jövő gazdag, digitalizált Indiájáról, és elborzadva figyeli a napi szintű megalázást is mosolyogva fogadó Balram makacs szervilizmusát. Ez a viszolygás azonban csak addig tart, amíg bajba nem kerül, és kapóra nem jön neki a másik feltétlen alávetettsége: mert akkor kiderül, hogy ő is hajlandó eszközként használni Balramot a saját érdekében.
A film legvisszataszítóbb, egyúttal leginkább gondolatébresztő rétege nem is a nyílt kegyetlenkedés, hanem a leereszkedő együttérzés és a szolgai ragaszkodás egymásba fonódása.
Balram és Ashok viszonya a tökéletes példa rá, hogy az empátia csakis akkor ér valamit, ha konkrét cselekedetekben is megnyilvánul. Ha a valódi következmények elmaradnak, akkor mindez pusztán a saját kényelmét mások érdekei fölé rendelő egyén érzelmi kielégülését és önképének kozmetikázását szolgálja.
A színészek kiválóan jelenítik meg ennek a beteges szimbiózisnak a pszichológiai nüanszait. A nyugati közönség számára ismeretlen Adarsch Gourav nagyszerű a hol naiv, hol dörzsölt Balram szerepében, az ő lendületes alakítását egészíti ki Rajkummar Rao hol magabiztos, hol labilis Ashokja. A legnagyobb név egyértelműen a film elkészítésében producerként is részt vevő Priyanka Chopra, aki Ashok feleségét, a maga kompromisszumát szintén meghozó Pinkyt játssza. Az izgalmas téma és a hiteles alakítások segítenek feledtetni a film gyengébb pontjait is, például a narrációs keret egyenetlenségeit vagy a kissé közhelyes elbeszélői fogásokat. A Fehér Tigris persze nem egy rögrealista, az életről lehozó dráma, amiről főleg a szatirikus humor, a lendületes cselekmény és a trendi indiai hiphop-dalbetétek tehetnek. A kifordított heppiend által feldobott társadalmi morális dilemmák viszont pont annyira feszítők ma is, mint amikor Kosztolányi megírta az Édes Anna véres fináléját.
A Fehér Tigris (The White Tiger), Netflix, 125 perc, 24.hu értékelés: 8/10
