Elkísértünk egy csapat önkéntest egy borsodi roma faluba, ahol teljesen ingyen végeznek villanyszerelési munkákat – gyakran szó szerinti életveszélyt elhárítva. Közben arról meséltek, milyen érzés testközelből szembesülni a mélyszegénységgel.
Ervinnel szombaton hajnali fél 6-kor találkozunk. A kevéssé barátságos időzítés mögött ésszerű magyarázat áll: több mint 3 órás út vár ránk Magyarország egyik legészakibb – egyben egyik legszegényebb – településéig, Tornanádaskáig. Még két kollégáját vesszük fel, és épphogy kivilágosodik, mire elhagyjuk Budapestet.
A csapat egyik fele villanyszerelőkből áll, ők végzik a szakmai munka javát, de akadnak olyan feladatok is, amelyekhez nem szükséges végzettség: például vésni, vezetéket behúzni, szerelvényeket felrakni a többiek is tudnak.
Majdnem mindannyian egy keresztény közösség, a Krisztusban Hívő Nazarénusok Gyülekezetének tagjai. Alapelveik között nagyon hangsúlyos helyet foglal el a társadalmi munka és egymás segítése. Tornanádaskán először tavaly januárban jártak, a szegregátumokban élők hátrányos megkülönböztetése ellen küzdő SZOCSOMA Alapítvány vezetője, Kiss Anikó felkérése nyomán.
Kapcsolatuk még a Covid előtt indult, az alapítvány nagyon sok támogatást kapott a tőlük a terepútjaihoz. Megkapták például feltankolva a furgonjukat, a tagok sofőrködtek, pakoltak, adományt gyűjtötték, süteményt sütöttek.
Az emberek nem szereznek elemi érintésvédelmi tudást, nincsenek helyben szakemberek, az is drága, hogy valaki odautazzon emiatt. Megvásárolni pedig nem tudják a foglalatot, kapcsolót, és praxisuk sincs, hogy barkácsolással oldják meg” – magyarázza Anikó, miért tartotta fontosnak, hogy megkérdezze Ervinéket, tudnának-e segíteni ebben is.
Azoknak a száma, akik azóta legalább egyszer bevállalták a túrát, a 25-öt is eléri. Az elején a SZOCSOMA jelentős előszervezést és útmutatást adott, valamint meghirdettek egy villanyszerelési kellékgyűjtést is a támogatóik között: ennek keretében lámpatestek, kapcsolók, vezetékek, villanykörték gyűltek össze nagy számban, amelyeket átadtak az önkénteseknek.
Ránézel és egyből látod, hogy életveszélyes a helyzet
Egyik utastársunk, Balázs korábban a BAGázsnál önkénteskedett, és úgy gondolta, szaktudását is szeretné rászorulók segítésére felhasználni. A szintén velünk utazó Andort hasonló célok motiválták, ahogy Ervint is – neki a családjában is volt előképe ennek.
„Nagyapám gyakran hívott meg ebédelni lecsúszottakat és rászorulókat, amire a gyerekei, vagyis édesanyámék eleinte furcsán, fintorogva néztek, de aztán ők is továbbörökítették a szokást. Engem már eleve így nevelt, biztosan ennek is köze van ahhoz, hogy ilyen lett a személyiségem” – meséli.
Első alkalommal még csak terepszemlét tartottak: egy helyi lakos vezetésével végigjárták a falut, és bementek azokba a házakba (összesen 20-25 helyre), ahol valamilyen probléma volt. Összeírtak egy címlistát, ez alapján kezdtek el haladni, de ahogy terjedt a hírük, sorra kapták az újabb megkereséseket. Ervin szerint az első három alkalom után úgy érezték, nemhogy fogynak a címek, inkább egyre hosszabb lesz a lista.
Rendszerint olyan munkákat vállalnak el, amelyeket néhány óra alatt el lehet végezni, mert a cél az, hogy minél több háztartásba eljussanak. Azért akadnak kivételek: a mostani nap során két helyen teljesen újrakábelezték a hálózatot, mivel gyakorlatilag életveszélyes volt a helyzet.
„Kültéren általában speciális vezetékeket szoktak használni, itt azonban gyengeáramú, egyáltalán nem odavaló kábelekkel vezették át az áramot egyik épületből a másikba (mellesleg teljesen szabálytalanul). Az esetek több mint fele ehhez hasonló: első ránézésre látszik, hogy óriási a baj” – mondja Ervin.
És persze mindig vannak olyanok, akiknél ugyan nem súlyos a helyzet (például egy rossz konnektort kellene megszerelni), mégis megpróbálják rávenni őket – hol finoman, hol erélyesebben –, hogy ha már úgyis ott vannak, ugyan ejtsék már útba az ő portájukat is.
Ervin szerint nemet mondani mindig nehéz, ezért az a stratégiájuk, hogy minden címet felírnak, viszont biztosra nem ígérnek semmit: ha odaérnek, az jó, de sajnos előfordulhat az is, hogy végül nem. Éppen ezért azt sem szokták kommunikálni, mikor jönnek legközelebb, hiszen bármi közbejöhet.
„Számomra a dolog fő értelme abban áll, hogy felhasználom a kapcsolataimat arra, hogy segítsünk. Nagyon sok ember van a közösségünkben, aki szívesen eljön, én pedig becsatornázom ezeket a felajánlásokat” – meséli a motivációiról. Kiemeli azt is, hogy a keresztény, hívő emberek számára nagyon fontos, hogy viszonozzák a környezetükben lévőknek azt a sok jóságot, amit Istentől kaptak.
Nagy szerencséjük, hogy mivel a villamossági nagykereskedés vezetője is tagja a közösségüknek, a fel nem használt és bontatlan eszközöket térítésmentesen visszaveszi. Emiatt csak azt kell kifizetniük, amit ténylegesen felhasználtak.
Mindig van olyasmi, amit hoznak, de végül nem kell, ahogy olyan is, amiből sokkal többre is szükségük lenne. Sokszor rögtönözni kényszerülnek, abból gazdálkodnak, ami épp náluk van.
Amikor arcul csap a valóság
A csapat tagjai számára sok esetben megdöbbentő volt testközelből szembesülni a romatelepen lakók életkörülményeivel.
„A maguk módján próbálnak lépést tartani a világgal, például majdnem mindenkinek van Facebook-fiókja és okostelefonja. Ugyanakkor több szempontból olyanok, mintha még mindig mondjuk a 17. században élnének” – fogalmaz Andor.
Sokkoló élmény volt például, amikor azt látták, hogy 8-10 éves gyerekek 5 literes kannákban cipelték haza a vizet a kútról, ugyanis Tornanádaskán szinte semelyik házban nincsen vezetékes víz.
És persze az éhezés is alapvető: „Egyik szombat délután megszólítottunk egy kisgyereket, aki kint ténfergett az utcán. Próbáltunk valamiféle beszélgetést kezdeményezni, szóval megkérdeztük, mi volt aznap az ebéd. Mire zavarba jött és visszakérdezett, hogy hol, az iskolában? Kiderült, hogy péntek óta nem ebédelt, otthon nem is ismeri ezt a fogalmat.”
Balázs is azt említi a kérdésre válaszolva, hogy mindig a gyerekek a legmellbevágóbbak: első ránézésre ugyanolyanok, mint a középosztály gyerekei, mégis teljesen más sors vár rájuk.
„Felnőtteknél könnyebben el lehet sütni az olyan szólamokat, mint például, hogy ő is tehet róla, hogy ebbe a helyzetbe került, miért nem megy el dolgozni, ilyesmi. A fiatalabb generációnál viszont ez szóba se jön: ők tényleg nem tehetnek a körülményekről, amelyekbe beleszülettek” – fogalmaz, majd így folytatja:
Balázs egyébként a macskáját is egy korábbi, hasonló önkénteskedésnek köszönheti: akkor épp Bőcsön segítettek egy családnak, és munka közben elmesélte a házigazdának, hogy a padlásukon nagyon sok egér van. Mire ő neki szegezte a kérdést: itt egy macska, nem kell? Először persze nemet mondott, de amikor a nap folyamán újra és újra megkérdezte tőle, nem viszi-e el az állatot, végül a feleségével egyeztetve beadta a derekát.
„A csomagtartóba tettük egy malteros ládába, és hazavittem. Azóta is nálunk lakik, hűségesen fogja az egereket.”
Legalább akkora áldozatot vállalnak a feleségek is
Este fél 9 is elmúlik, mire Budapestre visszaérve elköszönünk Ervintől és a többiektől. Tornanádaskán bő 8 órát töltött a csapat, néhány rövid szünetet leszámítva végig munkával. Az oda- és visszautat is hozzáadva pedig egy közel 15 órás napon vannak túl.
A következő alkalmat egyelőre nem tűzték ki, de Ervin úgy látta a résztvevőkön, hogy mindannyian benne lennének a folytatásban. Valószínűleg szükség is lesz erre: mielőtt jöttek, 4-5 címen várták őket, de végül ezeken sem tudtak végigérni, ráadásul ahogy általában, új jelentkezők is akadtak.
Az elhivatottságuk adott, és szerencsére az anyagi fedezettel sincs probléma: aki a céllal egyetért, de a munkájával nem tud segíteni, az a pénzét adja a közösbe, így mindig hamar összejön a szükséges összeg.
A másik oldalon viszont ott van az, amivel Andor indokolja, miért vesz részt az egészben, és amivel valószinűleg mindenki más is egyetért:
„Jó látni az emberek arcán, amikor legalább egy picikét hozzá tudsz járulni ahhoz, hogy ne nyomorogjanak. Nyilván ennél sokkal többre lenne szükség a felzárkóztatásukhoz, de minden apró lépéssel közelebb kerülnek ehhez.”
