Jóllehet VI. Károly császár (magyar királyként III. Károly) abban reménykedett, hogy az 1713-ban megalkotott, a magyar országgyűlés által 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctióval be tudja biztosítani a Habsburg-ház leányági örökösödését, és ezzel Mária Terézia zavartalan trónra kerülését, az átmenet korántsem volt problémáktól mentes. A császár életében ugyan a legtöbb európai hatalom elismerte a törvény érvényességét, az 1740 őszén, váratlanul bekövetkezett halála után viszont a reálpolitika felülírta az "adott szó" szentségét.
Körös-körül csak ellenség
Bajorország azonnal bejelentette az igényét a Habsburgok örökségre, Franciaország gyenge ürüggyel - arra hivatkoztak, hogy nem tudják, milyen formulával illethetnék a császárnőt - habozott elismerni az új uralkodót, Poroszország pedig Sziléziát kérte a támogatásért cserébe. Mielőtt erre az ajánlatra Bécsből érdemi válasz érkezhetett volna, Nagy Frigyes porosz király úgy döntött, inkább legyen a fegyvereké a szó, ezzel kirobbant az 1748-ig tartó osztrák örökösödési háború.
A hadi események nem alakultak jól Mária Terézia számára, Szilézia és Csehország veszni látszott, 1741 nyarára pedig már porosz-francia szövetséggel kellett szembenéznie, de küszöbön állt Bajorország, Szászország, Spanyolország és Svédország csatlakozása is a koalícióhoz. A császárnőt ugyan 1741 júniusában magyar királlyá koronázták Pozsonyban, azonban égető szüksége volt a magyar rendek támogatására a harctéren is, ezért szeptemberre újabb országgyűlést hívott össze.
Életünket és vérünket!
A legenda szerint a királynő a drámai hatás kedvéért egyenesen újszülött gyermekével, a későbbi II. Józseffel a karján jelent meg az összegyűlt urak előtt, sőt még meg is csípte a szerencsétlen apróságot, hogy az sírva fakadjon. A történet természetesen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: források bizonyítják, a kisgyermeket csak jóval a sorsdöntő ülés után vitték anyja után Pozsonyba. De a szavai így is elegendőnek bizonyultak.
Magyarországról, a mi személyünkről, gyermekeinkről és a koronáról van szó. Mindenkitől elhagyatva, egyedül a magyarok hűségéhez és régóta ismert áldozatkészségéhez folyamodunk. Személyünk, gyermekeink, koronánk és a birodalom végső veszedelmében kérjük a rendek haladéktalan segítségét
- mondta latinul a királynő, az egybegyűlt rendek pedig az elhíresült "vitam et sanguinem", azaz "életünket és vérünket" felkiáltással álltak az uralkodó mellé.
"Életmentő" segítség
Egy másik anekdota szerint az urak közül sokan a nagy lelkesedésben is hozzátették, hogy "sed avenam non", azaz "de a zabunkat nem". Miközben abban lehetett igazság, hogy a nemesek a háború költségeit - a "zabot" - már nem akarták vállalni, lehetetlen igazolni, hogy így, ebben a formában elhangzott-e a kiegészítés. Az mindenesetre tény, hogy másnap aztán a rendek valóban meg is szavazták a nemesi felkelést, és első körben nagyjából 20 ezer újoncot (hat új gyalogezredet) a háborúra.
A magyar gyalogsági és huszáralakulatok, illetve a királynő mellé felállított magyar testőrség katonái fontos szerepet is játszottak abban, hogy a végül 1748-ig elhúzódó, a Habsburg-ház létét veszélyeztető konfliktusból a császárság - Szilézia elvesztése árán - sikerrel jött ki.
A Habsburgokat "idegen elnyomókként" kezelő történelemszemlélet követői értetlenül, sőt akár árulásként értelmezték a történteket. Természetesen igaz, hogy a Rákóczi-szabadságharc bukása után alig 50 évvel a magyar rendek esélyt kaptak a Habsburgok rendkívül kellemetlen helyzetbe hozására, azonban az újra erősödő török fenyegetettség miatt (1739-ben vereséggel zárult a négyéves orosz-osztrák-török háború) a magyar rendek nem merték a szakítást kockáztatni. Ráadásul a segítség árát is megkérték: megerősíttették jogaikat, biztosították a nemesi birtokok adómentességét, sőt még a magyar vezényleti nyelvet is kiharcolták.
