Kis János a tévévitában megköszönte Antall Józsefnek, hogy felhívta az MDF helyi szervezeteit az európai kampánynormák betartására. A választási harc elvadulásáról pedig így vélekedett:
Jóvá tenni azt a temérdek rágalmat, mocskot nem lehet, amit itt a különböző jelöltekre, politikai vezetőkre rászórtak.
Arra kérte azonban a választókat, ne törődjenek a rágalmakkal, csak azzal foglalkozzanak, amit a pártok valóban képviselnek.
A tévévita előtti napon hatpárti egyeztetést tartottak a bejutási küszöböt az első fordulóban átlépő pártok. A Népszabadság korabeli beszámolója szerint a kampány eldurvulásának gátat vetni hivatott "tanácskozás első órája azzal telt, hogy a két legtöbb szavazatot birtokló rivális párt kölcsönös szemrehányásokkal illette egymást, leltárba szedve a kampányetikát, mi több, a személyiségi jogokat is sértő egyes megnyilvánulásokat". A plakátozó aktivistákat ért fizikai atrocitások is szóba kerültek.
A magyar politikai élet durvulása tehát nem a huszonegyedik század vívmánya, bár a politikusok harminc évvel ezelőtt legalább olykor úgy érezték, normasértést követnek el egyes húzásaikkal.
A "régen minden jobb volt" hamis közhelyén túl az emlékezet csalóka voltához tartozik az is, hogy az elfogultságaink mennyire befolyásolják a memóriánkat. Antall Józsefről szóló könyvében Debreczeni József - 1990-ben MDF-es képviselő, aki 1993-as MDF-ből való kizárása ellenére Antall híve maradt - úgy ír a pártelnöki vitáról, hogy "az ország népe egy érett, megfontolt, bölcsességet, megbízhatóságot és nyugalmat sugárzó elegáns és megnyerő urat: egy politikust lát vitatkozni egy nyakkendő nélküli, szakállas és kopasz, eszes, de túl harcias és izgága értelmiségivel". Ha valaki belenéz a felvételbe, Antall konzervatív eleganciáját feltehetőleg nem fogja vitatni, de Kis Jánoson meglepődve észleli majd a nyakkendőt, és azt is, hogy a CEU mai politikai filozófia professzora sok mindennel jellemezhető, de izgágasággal aligha.
E torz leírás valóságmagva az, hogy a vita idejére az MDF bejáratta és sikerre vitte a "nyugodt erő" Antallra szabott szlogenjét. Ehhez képest az SZDSZ rendszerváltó radikalizmusa - párhuzamosan azzal, hogy nem volt miniszterelnök-jelöltje - azt a benyomást kelthette, hogy ez a párt kevésbé alkalmas a kormányzásra.
Az emlékezet torzulásai teszik nehezen kibogozhatóvá azt is, mitől "durvult el" a kampány, ki ásta ki a csatabárdot. Lehetetlennek tűnik a legelső sérelmet megtalálni. Inkább ott dől el a kérdés, hogy bűnbakot keresünk vagy magyarázatot. Mi itt most az utóbbival próbálkoznánk.
Még csak 1987-et írtak, amikor a Magyar Politikatudományi Társaság évkönyvében megjelent egy tanulmány, amelyet Körösényi András írt. A Vázlat a magyar értelmiség szellemi-politikai tagoltságáról címet viselő dolgozat még Kádár uralma alatt vetett számot a politikai tagoltság akkor látszódó határvonalaival.
Ez két okból lényeges. Az egyik, hogy az 1988-1989-ben kialakuló új pártrendszer forrásvidékét pontosan az itt leírt értelmiségi csoportok jelentették. A másik, hogy a közöttük lévő gondolkodásmódbeli, világnézeti ellentétek már akkor is kitapinthatóak voltak egy politológus kutató számára, amikor a tulajdonképpeni rendszerváltás startpisztolya még el sem dördült.
Körösényi kilenc irányzatot különböztetett meg. Ezek felsorolása és a besorolást övező viták ismertetése alól az olvasó ezúttal felmentést nyer, de példálózó jelleggel jelezzük: a listában megtalálható a népi-nemzeti és az urbánus demokrata - külön utalással a demokratikus ellenzékre - irányzat is. A népi-nemzeti csoportok az 1987 végén már létező MDF alapjait tették le, a demokratikus ellenzék pedig az SZDSZ szülőhelye volt.
Mindebből látható, hogy az első szabad választáson versengő pártok alapítói már a megszerveződésük előtt eltérően gondolkodtak a világról. Ez pedig vitákat, ellenszenvet és erős érzelmeket szült. Mindez rárakódott az évtizedekkel korábban keletkezett szellemi ellentétek, és a diktatúrák miatt félbemaradt intellektuális csaták többé-kevésbé tudatosan vállalt hagyományára, a két világháború közötti népi-urbánus vita emlékképeire, vagy a még korábbi intellektuális alakzatok maradványaira.
Nem valami korlátolt múltba révedés ez, hanem a magyar politikai gondolkodás hagyománya. Ezt élesztgették és vitték tovább a különféle ellenzéki irányzatok a nyolcvanas években. Azt, amit, úgy, ahogy.
Ezekre az eleve létező ellentétekre aztán újabb rétegek rakódtak az átmenet során. Először is, eltérő rendszerváltás-stratégiák versengtek egymással, attól függően, hogy az egyes pártkezdemények elkerülhetetlennek látták-e a hatalommegosztást az állampárttal, vagy a tárgyalásos átmenet céljának éppen a hatalmi maradványok nélküli teljes rendszerváltást tartották.
Ez összefüggött azzal, mekkora megmaradt erőt tulajdonítottak a szovjet és a hazai állampárti rendszernek, meg azzal is, hogy az ellenzéki oldalon kinek milyen kapcsolatai voltak az állampárt egyes politikusaival. Az MDF-vezetők és Pozsgay Imre közötti személyes jó viszonyt az SZDSZ hátrányként élte meg a saját tárgyalási pozícióját illetően. A liberális alapítók állampárttal való kapcsolatát inkább az határozta meg, hogy őket még 1988. október 23-án is rendőrök oszlatták szét, amikor a forradalomról akartak megemlékezni.
A népi írókra hagyományként tekintő Fórum-alapító irodalmárok és bölcsészek világnézeti gyanakvással tekintettek a demokratikus ellenzékre. Az MDF-hez később csatlakozó, teljesen más tradíciót képviselő Antallnak szintén fenntartásai voltak.
A leendő miniszterelnök egy érdemdús politikusdinasztia kiművelt leszármazottjaként Eötvös és Deák hagyományának letéteményeseként tekintett önmagára. A második világháború utáni európai kereszténydemokrata nagyságokat, Adenauert, De Gasperit, Schumant politikusi eszményképnek tartó Antall számára a demokratikus ellenzék emberi jogi érvelésen alapuló akcionista politikai magatartása - lásd: "izgágaság" - túl radikális, liberális mivoltuk pedig "gyüttment" volt. Az SZDSZ-alapítók közül többeknek valóban volt az életében (két évtizeddel a rendszerváltás előtt) marxista leágazás. E nézeteiket revideálva, súlyos retorziókat, akár évekre szóló állásvesztést elszenvedve jutottak el a liberalizmusig.
Közben Antall - akinek biztos állása volt a Kádár-korszak nagy részében, bár az állambiztonság mindvégig megfigyelte - úgy tekintett magára, mint az intakt alapelvek és a több évszázados magyar közjogi tradíció képviselőjére. Nem véletlen, hogy az SZDSZ-ből leginkább Tölgyessy Péterrel talált közös - közjogi - hangot a Nemzeti Kerekasztal, később az MDF-SZDSZ-paktum tárgyalásai során. Antallt viszont az SZDSZ felől nézve egy fajsúlyos, kiváló taktikai érzékkel rendelkező, de már az új rendszer indulásánál elavult politikusnak látták.
Ezekhez az ellentétekhez jöttek a rendszerváltás konkrét politikai összecsapásai. A köztársaságielnök-választás körüli vita, majd a négyigenes népszavazás kiélezte a feszültséget az ellenzéken belül, elsősorban az MDF és az SZDSZ között.
Hétezernél is kevesebb vokson bukott el Pozsgay álma
Lórúgásként élte meg Pozsgay Imre, hogy nem lehetett belőle köztársasági elnök. Mégpedig a harminc évvel ezelőtt megtartott négyigenes népszavazás miatt. A referendum volt a rendszerváltó elit első olyan erőpróbája, amit a választók döntöttek el.
1990 januárjában már zajlott a médiaháború is. Pozsgay Imre államminiszterként átalakította a köztelevízió irányítási szerkezetét, aminek nyomán menesztették a Híradó éléről Aczél Endrét. Helyére a Pozsgayhoz és az MDF-alapítókhoz közel álló Pálfy G. Istvánt nevezték ki. A liberális szimpátiával vádolt Aczél Endre, akivel tényleg méltatlanul bántak el, sajtóbotrányt csinált, ami az MDF szemszögéből csak igazolta: a korábban elbillent médiaegyensúly helyreállítása követelte meg a főszerkesztőcserét.
E botrányra reagálva hangzott el Csurka István (egyik) hírhedt jegyzete a Vasárnapi újság című rádióműsorban:
amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság (…), és amíg ez a magyarságnak mutatott - most radikálisan liberálisnak mondott irányvonal, ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár-Aczél korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban. (…) Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk.
Mintha ma lenne.
Az MDF elnöksége e szöveg nyomán alkotta meg a klasszikussá vált felelősséghárító kommunikációs panelt: Csurka István - egyébként elnökségi tag - írói munkássága részének tekintették a rádiójegyzetet. Hogy a jegyzetíró politikus kikre utalt törpe kisebbségként, az Csurka későbbi pályafutása fényében egyértelmű: alig burkolta be az antiszemita célozgatást.
A közhangulatról, amibe belecsapódtak, illetve amit gerjesztettek Csurka szavai, álljanak itt a korszak egyik fontos tanújának, Orbán Viktornak a mondatai. 1994-ben így emlékezett vissza az első szabad választási kampányra:
Az SZDSZ-ről nyíltan nem mondta senki, hogy ez a magyar zsidók pártja. De ha elmentél vidékre, akkor lehetett tudni, hogy a suttogó propaganda révén az utolsó faluig eljutott, hogy SZDSZ valamilyen formában össze van kapcsolva a magyar zsidósággal.
Tőlem nem kell félni - Orbán Viktor és a rendszerváltás
Miként szedné ízekre az illiberális államot építő önmagát a rendszerváltó Orbán Viktor, és miről gondolkodott már harminc évvel ezelőtt is éppen ugyanúgy, mint manapság?
Maga Csurka, az antiszemitizmus miatti aggodalmait nyílt levélben megfogalmazó Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek azt ajánlotta, kezdeményezze inkább a Kun Béla tér átnevezését.
A politikai feszültséget tovább fokozta a választási kampány, és az első forduló szoros eredménye, amikor csak két párt szerzett húsz százalékos szavazataránynál, illetve egymillió voksnál többet: az MDF és az SZDSZ.
E kiélezett helyzetben döntött úgy Csurka István, hogy a Magyar Fórumban utánközöl egy eredetileg Hódmezővásárhelyen megjelent pamfletet, beemelve azt az országos politikába. Ez volt az Apák és fiúk, amelyben nem csak vezető SZDSZ-es politikusok kommunista felmenőit vagy előéletét emlegették fel, de rágalmakat is belefűzött a szövegbe a szerző. Tamás Gáspár Miklóst például a Ceausescu-féle Román Kommunista Párt egykori tagjának állította be, Kis Jánosról pedig azt írta, Aczél György titokban finanszírozta a megélhetését.
Mint később - az Apák és fiúk miatt indított személyiségi jogi perek nyomán - kiderült, az írás szerzője Grezsa Ferenc pszichiáter volt, aki nem csak 1990-ben volt az MDF vásárhelyi képviselőjelöltje, de még 1994-ben, Csurka kizárását követően is. Egy 2019-es sajtóhír szerint egyébként Grezsa Hódmezővásárhelyen arról tartott szabadegyetemi előadást, hogy az agresszív kommunikáció soha nem oldja meg a valós problémákat.
A vásárhelyi eredetű Apák és fiúkra utalt Antall, amikor a Kissel folytatott tévévitában önmérsékletre szólította fel pártja helyi szervezeteit. A kampányetikáról szóló hatpárti egyeztetésen Szabad György kifejezte pártja egyet nem értését a szöveggel. Igaz, az "írói munkásság" motívum ekkor is beúszott a képbe, Szabad ugyanis hozzáfűzte: a Magyar Fórum című lapnak nincs hivatalos kapcsolata a Magyar Demokrata Fórummal.
A dolgot tovább bonyolítja, hogy 1990. március 28-án, három nappal az Apák és fiúk országos publikálása előtt, az éllovas párt fizetett újsághirdetést jelentetett meg "Az MDF és riválisai" címmel. Ebben konkrét személyek megnevezése nélkül emlegetik fel az SZDSZ-vezetők kommunista felmenőit, valamint marxista, maoista, trockista múltjukat. Ezzel szemben az MDF politikusai a nemzeti hagyományok állhatatos képviselőiként jelennek meg, akik sosem hittek a kommunista rendszerben, és e stabil meggyőződés adott biztos alapot számukra, hogy "józanságból csöndesebben" harcolhassanak a Kádár-rendszer ellen, mint a szamizdatozó demokratikus ellenzék. Ez tehát az MDF hivatalos álláspontja volt, ami a személyre szóló sértéseket ugyan mellőzte, de a gondolati ív azonos az Apák és fiúkéval, miszerint az SZDSZ a megtért marxisták gyülekezete, liberalizmusuk nem organikus, hanem felvett, s ideológiai parvenüként kénytelenek agresszívabban politizálni, mint az MDF, a "nyugodt erő".
Az SZDSZ elnöke erre a hirdetésre reagált azzal, hogy nem szándékozik firtatni:
a másik szervezet vezetői közül kik előszobáztak Aczél Györgynél, amikor engem, az ex-marxistát, eltávolítottak az állásomból.
És hogy még összetettebb legyen a kép, további néhány nappal korábban, 1990. március 24-én jelent meg a
Beszélőben a másik botránykő, Tamás Gáspár Miklós "mucsaizó" cikke, amelyre Antall utalt a tévévitában.
Ebben TGM kinyilvánította, hogy az SZDSZ liberalizmusa nagyon is mélyen gyökerezik a magyar liberális hagyományban. Azt is rögzítette, hogy minden placcon lévő párt szellemi vagy szervezeti
előtörténete a Horthy-korszak ellenzékéhez vezethető vissza, "legalábbis színleg". Ám pontosan ez a "színleg" a lényeg TGM gondolatmenetében, mivel ezt követően kijelenti: "Ha nem az SZDSZ
győz a választáson, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem." Konklúziója pedig ez:
Mucsa és félelem - vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.
A nagy port felkavaró cikkre - amely az SZDSZ ellenfelei szemében igazolta a párt fölényeskedő, arrogáns voltával kapcsolatos vélekedéseket -
Ha nem gondoljuk azt - márpedig TGM egész biztosan nem gondolja -, hogy minden Mucsa, ami a mi műveltségünktől és kulturális ízlésünktől különbözik, akkor nem világos, miért kell a választót Mucsával fenyegetni.
Mindazonáltal a "mucsaizás" jóval nagyobb hatást, mégpedig elsősorban bumeránghatást fejtett ki, mint Kis János higgadt, erkölcsi érvelésen alapuló pártelnöki rendreutasítása.
Az 1990-es pártelnöki tévévitában - ahol a résztvevők kinyilvánították, az európai demokrácia hívének tartják egymást - a későbbi győztes, Antall, a mellett foglalt állást, hogy "a választás után le kell ülni a politikai ellenfeleknek egy asztalhoz". Kis is egyetértett azzal, hogy a pártoknak olyan kapcsolatot kell megőrizniük, hogy aztán "nyugodtan tudjanak vitatkozni az országgyűlésen is". Az első ciklusban a viták persze a legkevésbé sem voltak nyugodtak, de sokáig még gyakorinak számítottak a valódi érvek a heves szembenállás közepette.
A gyűlöletpolitika elhatalmasodásának esélye azonban a rendszerváltástól fogva ott volt az új politikai rendszer lehetőségei között. Volt mihez nyúlnia, aki ezzel akart élni.
