Michael Bay távozott, és lám, azóta valahogy jobb Transformers-filmek készülnek… Azért az anyacsavaros akcióktól most leteszik a hajukat a franchise fanjai.
A Transformers-franchise története majdnem 40 évvel ezelőttre, 1984-re nyúlik vissza, ekkor jelentek meg ugyanis a japán Takara cég által piacra dobott játékfigurák, amelyek észak-amerikai forgalmazásának jogait a Hasbro szerezte meg. Sőt, ugyanezen év szeptemberében startolt a Transformers animációs tévésorozat is, mindezek pedig jelentős hatással volt az akkori gyerekgeneráció mindennapjaira. E sorok írója is számtalan robottal rendelkezett, a G.I. Joe-k és Kobrák mellett Optimus fővezér, Űrdongó, Megatron, Üstökös, Fülelő és Sokkoló játékfigurái sem panaszkodhattak amiatt, hogy egy polcon porosodtak volna naphosszat…
Számtalan játék, animációs sorozat, videójáték és képregény után pedig 2007-ig kellett várnia a rajongóknak arra, hogy a CGI-technika lehetővé tegye az élőszereplős feldolgozást, Michael Bayre pedig A sziget (2005) csalódást keltő bevételei után épp ráfért egy sikerfilm. 16 évvel ezelőtt úgy gondoltuk, Bay arra született, hogy Transformers-filmeket rendezzen, hiszen az autókká, repülőkké, tankokká és egyéb böszme járművekké alakuló gigantikus robotok robbanásokkal tarkított csatározásait az ő képességeihez találták ki. Siker is lett a 2007-es nyitófilm, aminek kétségtelenül volt egy bája, ám a folytatások (A bukottak bosszúja – 2009, Transformers 3 – 2011, A kihalás kora – 2014), még ha még többet is kaszáltak, mint az első, minőségben szinte folyamatosan romló tendenciát mutattak, mígnem a 2017-es ötödik rész, Az utolsó lovag már nagyjából nézhetetlen lett a gyerekes, idétlen humorával, a katyvasz sztorijával, a papírmasé karaktereivel és a túltolt látványvilágával. S mivel ez az etap anyagilag is alulmaradt a várakozásoktól, megszólalt a vészharang: itt bizony változtatni kell!
Szerencsére ezt akkor már a producerek is felismerték, mivel épp ez időtájt startolt az Űrdongó (2018) című spin-off forgatása, amiben az öt film után megfáradt Michael Bay helyére a Kubo és a varázshúrok (2016) című csodás stop-motion animáció készítője, Travis Knight ugrott be rendezőként. A sztorit visszarepítették a nyolcvanas évekbe, az akciókat visszafogták, és jóval nagyobb figyelmet szenteltek a karakterrajzoknak. Az Űrdongó kisebb szabása kevesebb bevétellel is kecsegtetett, abban azonban a közönség és a kritikusok többsége is egyetértett, hogy ez a helyes út a Transformers-filmek számára.
Így érkeztünk el a jelenhez és A fenevadak korához, ami egy új szériát hivatott elindítani. Egyfajta előzmény és reboot egyben.
Ennek tükrében kéretik tehát feldolgozni A fenevadak korát, amely időben az Űrdongó és a 2007-es Transformers között játszódik, konkrétan 1994-ben, a helyszín pedig a franchise-on belül első ízben az USA keleti partja, azon belül is New York (legalábbis egy ideig).
Kapunk azonban egy expozíciót is, amelyben bemutatják az új szereplőket, a különféle állatokká átalakuló robotokat, a Maximálokat, akik egy bizonyos Transztérkulcs nevű féreglyuknyitó eszközt próbálnak megóvni a Terrorconoktól (az élükön a bitang Ostorral), akik elvinnék azt gazdájuknak, a bolygóméretű és bolygóhabzsoló Unicronnak, hogy ő kedvére cikázhasson a galaxisok között új fincsi planéták után nézve. A Maximálok bolygóját be is kebelezi, néhányuknak (Optimus falkavezér, Légpenge, Rhinox és Gepárd) azonban sikerül időben eltűnnie onnan, a kulcs pedig természetesen a Földre kerül, ahol tovább folyik érte a kutatás, amibe már két ember, a katonaveterán rádiós Noah (Anthony Ramos), a régészgyakornok Elena (Dominique Fishback), valamint néhány, a kis sárgolyónkon rekedt Autobot (Optimus fővezér, Űrdongó, Arszi és Délibáb) is beszáll.
A rendezői székben a Creed II (2018) direktora, Steven Caple Jr. foglalt helyet, aki betartotta Lorenzo di Bonaventura ígéretét: A fenevadak kora valóban akciódús, de szerencsére nem annyira megalomán, mint Michael Bay filmjei, viszont több figyelmet szentel bizonyos karakterek motivációjára, személyiségére. Már amennyit egy ennyi figurát mozgató Transformers-film sztorija enged e téren. Ne várjunk tehát Űrdongó-szintű mélységeket, de azt nem vitathatjuk el, hogy Noah és Délibáb kettőse abszolút emlékezetes, Optimus fővezér (Peter Cullen már negyven éve szinkronizálja őt, egészen hihetetlen) sem az az ultrabölcs, az embereket mindenáron óvó szenszei még, akit az eddigi filmekből megismerhettünk, Ostor talán a legfélelmetesebb és leginkább badass ellenfél, illetve jut drámai pillanat Optimus falkavezérnek és Légpengének is. Az alkotók nem bántak kesztyűs kézzel a hősökkel, maradjunk ennyiben!
Na nem az Űrdongóhoz, hanem az öt korábbi filmhez képest, s még akkor is, ha nem A fenevadak korát emlegetjük majd, ha az okosan megírt, igazán emlékezetes, és mindenkit maradéktalanul kiszolgáló blockbusterekről beszélgetünk épp.
Persze kérdés, hogy mit várunk egy Transformers-filmtől? A franchise régi nagy rajongói például azt, hogy a karakterek jobban hasonlítsanak az eredeti külcsínjükhöz (ez pipa), hogy a robotoknak legyen némi személyisége is (nagyjából pipa), hogy láthassunk látványos csatározásokat (ha az epikus perui finálét nézzük, abszolút pipa), hogy köszönjenek vissza régi robotarcok, jók és gonoszok egyaránt (Unicront már pedzegették Az utolsó lovagban is, de itt tényleg olyan, mint az animációs soriban), emellett legyen valamennyire vicces, valamennyire drámai, de mindenképpen szórakoztató. Ezt képviseli ez a franchise, A fenevadak koráról pedig, ha nem is vonul majd be a filmtörténet nagyjai közé, az tiszta szívvel kijelenthető, hogy az Űrdongó után a második legjobb Transformers-film. Van még hova fejlődni, de ez már egy sokkal jobb irány a jövőbeli darabok számára. Autobots, roll out!
