Egy valamire biztos nem számított az a sok ezer takács és iparos meg a családjuk, akik gyalog indultak Manchesterbe 1819 augusztusának egyik hétfő reggelén: hogy vér fog folyni ezen a napon. A külvárosokból, a környező városokból és falvakból is jöttek, illemtudóan felöltözve, a gyerekeiket kézen fogva, fegyelmezett oszlopokban vonultak transzparenseik és zászlóik mögött, miközben a zenekarok hazafias nótákat fújtak, hogy kellemesen töltsék a napot a szabadban, és meghallgassák a parlamenti reformokat követelő szónoklatokat.

Szép nyári nap volt, az összejövetel pedig teljesen törvényes. Az volt a cél, hogy megfontolják - nem pedig követeljék - "a reform bevezetésének legtörvényesebb és leghatékonyabb módját". A tüntetőket figyelmeztették, hogy ne zavarja őket a minden bizonnyal jelentős rendfenntartók és a helyi milícia jelenléte. Mondták nekik, ne hozzanak mást, hiszen nem is kell mást hozniuk, mint az "önmagukban bizakodó lelkiismeretüket".

A peterlooi mészárlás

Ami azon a napon történt, az a legerőszakosabb cselekedet volt, ami politikai összejövetelen történt Nagy-Britanniában: mélyen megrázta a nemzetet, és a szavazati jogokért vívott hosszú harc döntő eleme lett.

Legalább 18 ember halt meg és több mint 600 megsérült, amikor a manchesteri és a salfordi önkéntes lovasság és a 15. huszárezred a helyi elöljáróság parancsára nekitámadt a St. Peter's Fields-en (Szent Péter mezején) összegyűlt tömegnek, hogy feloszlassa a rendezvényt. A csapatok 20 perc alatt megtisztították a területet.

Ez inspirálhatta James Wroe helyi újságírót is, aki "peterlooi mészárlásnak" nevezte, ezzel a szójátékkal utalva a négy évvel korábban lezajlott waterlooi csatára. Wroe-t cserébe egy évre börtönbe vetették, az újságját pedig betiltották a hatóságok. Viszont az esemény két évvel később hozzájárult egy másik progresszív újság, a Manchester Guardian (ma már The Guardian) megalapításához.

Nem törődtek velük

Peterloo idejében Manchester gyorsan fejlődött. Az előző 50 évben az ipari forradalom és a gyapotkereskedelem felfutása következtében négyszeresére nőtt a város. 1819-re a népesség létszáma meghaladta a 100 ezer főt, az emberek jobban fizető munkát remélve özönlöttek ide Lancashire és Cheshire vidékéről, Írországból. A gyárak gépesítése véget vetett a hagyományos, otthon végzett kézi szövésnek, amitől kevesebb munkáskézre volt szükség.

Ezt a folyamatot gyorsította a napóleoni háborúkat követő gazdasági válság, ami alatt felére csökkent a takácsok fizetése. Ráadásul a termés is nagyon gyenge volt (részben egy indonéziai vulkánkitörés eredményeként létrejött klimatikus változásnak köszönhetően, amiről nem tudtak), és emiatt magasba szöktek az élelmiszerárak.

A kedvezőtlen körülmények miatti elégedetlenség során vetült fel a parlamenti reform szükségessége. Azt akarták az emberek, hogy a törvényhozók tartsák jobban szem előtt a polgárok szükségleteit: legyen megfelelő képviseletük a Westminsterben, s ne lehessen tovább figyelmen kívül hagyni a valós helyzetet. Manchester akkoriban az északi területek legnagyobb és legfontosabb új városának számított, de mivel nem volt választott parlamenti képviselője - ellentétben néhány déli "rohadt körzetnek" nevezett, csekély számú választóval rendelkező, elnéptelenedett választókerülettel -, ezért az itt élők nem tudták hatékonyan képviseltetni az érdekeiket.

Az erőszak elszabadul

Lord Liverpool tory kormánya tudta, hogy a parlamenti rendszer kiegyensúlyozatlan, de még a békés tiltakozóknak sem akart teret engedni. Sokakban elevenen élt a francia forradalom emléke, és attól tartottak, hogy ha engednének a követeléseknek, az Nagy-Britanniában is hasonló következményekkel járna.

A kormány csak korlátozott eszközökkel rendelkezett, hogy elfojthassa az esetleges zavargásokat: még nem voltak rendőri erők, csupán különleges rendfenntartókat lehetett mozgósítani, illetve helyi milíciákat és reguláris csapatokat kirendelni - és elsődlegesen abban bizakodtak, hogy a besúgók majd kellő információval ellátják őket.

A kormány nehezen tudott különbséget tenni a békés és az erőszakos tüntetők között, amiben az sem segített, hogy néhány reformer erőszakos retorikával kacérkodott. Sidmouth vikomt, a belügyminiszter titokban jogi védelmet ígért az elöljáróknak arra az esetre, ha erőszak törne ki, és segítségül kellene hívni a csapatokat.

1819-ben egy sor nagyszabású, békésen lezajlott nyilvános reformtalálkozót rendeztek szerte a vidéken, beleértve egy korábbi rendezvényt is a Szent Péter mezején, egy Manchester határában lévő, másfél hektáros területen. Emiatt a helyi elöljárók és a kormány támogatói, köztük gyártulajdonosok és üzletemberek izgatottan készültek az 1819. augusztus 16-i a gyűlésre, ami az eddigi legnagyobb ilyen jellegű összejövetelnek ígérkezett.

Azokat a csoportokat, amelyek azt tervezték, hogy részt vesznek a gyűlésen, a Pennine-hegység lábánál gyakorlatoztatták, hogy a nagy napon tartani tudják a sort. Sajnos a hatóságok nem így látták, és aggódtak, hogy a találkozó a reformisták általuk demagógnak tartott, vezető parlamenten kívüli szónoka, Henry Hunt politikai demonstrációja lesz. Hunt azon a nyáron számos összejövetelen szónokolt szerte az országban, többek között a korábbi manchesteri gyűlésen is anélkül, hogy letartóztatták volna, és a Szent Péter mezei találkozó előtt pár nappal engedélyt kért a helyi hatóságoktól annak érdekében, hogy a rendezvény törvényes legyen, azok pedig zöld utat adtak neki.

Összeértek a kalapok

Az elöljáróság azon a hétfőn talán akkor esett pánikba, amikor megpillantották a Manchesterből és a környező városokból és falvakból odaözönlő hatalmas tömeget. A későbbi becslések szerint 60 ezer ember verődött össze délután 13 órára, amikor Hunt fellépése esedékes volt. A szemtanúk szerint olyan szorosan álltak, hogy szinte összeértek a kalapok.

Az elöljáróság egy szomszédos épület első emeletéről figyelte az eseményeket, és nem kockáztatott. A nemrégen alakult manchesteri és salfordi önkéntes lovasság a közeli mellékutcákban várakozott. Ezek az új kék-fehér egyenruhájukban büszkén feszítő egységek csupán részidős lovas járőrök voltak. A helyi üzletemberek, gyártulajdonosok és fiaik támogatták őket.

Sokuk már rendesen benyakalt a helyi kocsmákban. Az egyik tanú szerint annyira kapatosak voltak, hogy némelyikük még a nyeregből is leesett.

Kivonult még a reguláris lovasság 15. huszárezredének egy csapata, valamint 400 főnyi gyalogság két kis ágyúval, és egy hosszú fadorongokkal felszerelkezett, speciális rendfenntartó osztag, akiket kimondottan erre az alkalomra fogadtak fel.

A helybéli vagyonos emberekből, visszavonult üzletemberekből, jogászokból és egy lelkészből álló elöljáróság láthatóan nem értett egyet a politikai reformokkal - és megtették az óvintézkedéseket: összehívtak néhány hűséges toryt, akiket, amennyiben szükséges, meg lehet majd esketni, hogy a várost tényleg veszély fenyegette. Így is történt, miközben a tömeg odalenn gyülekezett. Később az elöljárók azt állították, hogy ők felolvasták a Riot Actet, a tömeg feloszlatásának hivatalos dokumentumát, ám ha így is történt, azt senki nem hallotta, és biztosan nem tartották be a törvénybe foglalt egy órás várakozást, hogy az összegyűltek szétoszolhassanak.

Egy hétéves kisfiú azonnal meghalt

Hunt délután negyed kettőkor egy nyitott hintóban érkezett a tömeg széléhez támogatói kíséretében. Fellépett a szónoki emelvényre - ami két összekötözött kordé volt -, és alighogy elkezdte beszédét, amikor az elöljáróság megparancsolta a manchesteri rendfenntartók helyettes vezetőjének, a korrupt és félelmetes egykori fonómunkásnak, Joseph Nadinnek, hogy menjen és tartóztassa le. Az önkéntes lovasságot is odaküldték, hogy segítsenek neki.

A lovasság csak erre várt: végigcsörtettek a mellékutcákon, átgázoltak egy asszonyon, akinek kétéves kisfiát ezzel meg is ölték, majd nekimentek a tömegnek.

Az emberek nagyon szorosan álltak a szónoki emelvény körül, ezért az önkéntes lovasság a szablyájával csapkodott, de ennek ellenére úgy látszott, hogy elnyeli őket a rémülten bámuló tömeg.

Ezenközben Nadin odaért az emelvényhez, és letartóztatta Huntot, majd hátra, az elöljáróság épülete felé lökdösték őt egy sor gúnyolódó rendfenntartó között, akik a fejét ütötték, amint elérte az épület lépcsőjét. Aztán magukat a rendfenntartókat is támadás érte, bár valószínűleg véletlenül: kettőjüket megölték a katonákkal kirobbant csetepatéban.

Mindenkit kaszaboltak

Az elöljáróság beparancsolta a tömegbe a huszárokat, hogy mentsék meg az önkéntes lovasságot, mert látszott, hogy egyre inkább szétszóródva bukdácsolnak a tömegben, a zászlójukat lobogtatva. A huszárok talán kissé fegyelmezettebbek voltak, mint az önkéntes lovasság, de nekik sem volt tapasztalatuk a tömeg megfékezésében, és bár a tisztjeik később állították, hogy igyekeztek csak karlappal oszlatni az embereket, nemsokára már mindenkit kaszaboltak, aki elérhető távolságba került.

Az emberek menekülőre fogták, összeütköztek, átestek egymáson futás közben, és igyekeztek elkerülni a villogó pengéket és a lovak patáit. Néhányan a közeli kvéker imaház területére futottak be, ám a lovasság utánuk nyargalt. Páran leestek az épületek pincelépcsőin, vagy a falaknak és a korlátoknak szorultak.

20 percen belül kiürült a tér, a gyűlés helyén csupán földön fekvő testek és tépett szemét maradt: ruhák, cipők kalapok, zászlók, a zenekarok által hátrahagyott hangszerek.

A csapatok az elöljáróság előtt gyülekeztek. Háromszoros hurrában törtek ki. William Hay tiszteletes, az elöljáróság egyik tagja gratulált nekik; a következő napon majd köszönetet mondanak nekik a helyi toryk, a későbbiekben a régensherceg (1820-tól IV. György néven az ország királya) is küld nekik egy üzenetet, amiben elismerését fejezi ki, mivel "megőrizték a köznyugalmat".

Elrejtett sebek

A tüntetés túlélői másképp látták. A Manchesterből kifelé vezető utak tele voltak sebesültekkel. A manapság elfogadottnak tekintett tizennyolc halottat nem számítva, a tüntetés napján vagy később mások is belehaltak sérüléseikbe. A reformista aktivisták által pár nappal később készített veszteséglisták mai elemzése azt jelzi, hogy legalább 654 ember sérült meg annyira, hogy orvosi kezelésre legyen szüksége. Mások talán maguk látták el a sebeiket, mivel féltek, ha a munkaadójuk rájön, hol sérültek meg, elveszíthetik a munkájukat.

Feltűnően sok sérült volt gyermekes házasember, az írek aránya is különösen kimagasló volt (valószínűleg a zászlóikról lehetett őket megismerni); a sérültek negyede nő volt, akiket karddal sebesítettek meg vagy összetaposták őket a lovak.

Margaret Downes elvérzett, miután átszúrták a mellkasát; Elizabeth Farren a feje tetejétől a szemöldökéig húzódó hét és fél centis vágást kapott; Alice Heywoodnak csaknem levágták a csuklóját; Sarah Howarth 20 helyen sebesült meg.

A csapatok és védelmezőik azt állították, hogy a felvonulók köveket dobálva megtámadták őket, de az ellátott sebek - 48 százalék volt kardtól származó sérülés, 26 százalékukat a lovak és 26 százalékukat a tömeg lökte fel vagy taposta meg - azt jelzik, hogy a sérülések nem kőzáporhoz, hanem a lovasság támadásához köthetők.

Valóságos gyilkosság

Az egyik áldozat, a 25 éves James Lees, aki katonaként szolgált Waterloonál, de később takács lett, azt mondta a rokonainak, mielőtt három héttel később belehalt a fejére mért két mély kardcsapásba:

Waterloonál ember emberrel állt szemben, de ez itt valóságos gyilkosság volt.

Lees a manchesteri kórházban nem volt hajlandó megígérni, hogy a jövőben nem vesz részt reformgyűléseken, ezért kezelés nélkül küldték el.

A következő évszázad során lassanként bevezették a tömeg által Peterlooban követelt reformokat, bár 99 évbe telt, amíg a nők szavazati jogot kaptak. Innen visszanézve nehéz megítélni, hogy milyen eredményre vezetett volna a manchesteri gyűlés, ha a szervezők szándékai szerint békésen ér véget. A fegyvertelen, békés tüntetőkre rontó lovasság brutális támadása miatt a demokráciáért vívott harc mérföldköve lett, és ez biztosította, hogy soha ne merüljön a feledés homályába.

A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History legújabb, 2019. augusztusi számában olvasható.