Robit Molnár Ferenchez fűződő ellentmondásos viszonyáról, a színházi szekértáborokról és a nem rég elhunyt Dobray Györgyről kérdeztem, de szóba került Bese atya botránya is.
A Centrál Színház Alföldi Róbert, László Zsolt és a nem rég Kaszás Attila-díjat nyert Balla Eszterrel állította színpadra Molnár Ferenc klasszikusát, a Játék a kastélybant. Robival a sajtóbemutató után beszélgettünk.
– Gratulálok, kívülről úgy láttam, hogy lubickoltál a szerepben. Molnár megosztó szerző, vannak akik szerint zseni volt, mások azt mondják, nincs igazán irodalmi értéke a műveinek. Te mit gondolsz róla?
– Ahhoz képest, hogy három Molnár Ferenc darabot is játszom, mindig zavarban vagyok vele, sosem tudom, hogy igazán mit és hogyan szeretne.
Az biztos, hogy a színházról mindent tud. Az Egy, kettő, háromba akkor írja bele, hogy kér egy pohár vizet Norrison, amikor hogyha nem inna egy korty vizet, akkor nem tudna tovább beszélni a színész. Szerintem inkább nagyszerű színházi ember, mint nagyszerű író.
– Azért tudod szeretni?
– Hosszú évek óta barátkozunk, és ez már egy nagyon nagy lépés.
– Ennek ellenére azért csak megkérdezem, hogy a Játék a kastélyban tud valamit mondani a ma emberének, tud reflektálni a mostani életünkre?
– A látszat és valósággal való játék nagyon fontos eleme a darabnak és az életnek is. Az, hogy hogyan menthető a helyzet, ha úgy alakul.
– Érdekes a darab erkölcsisége. Mert nem az a probléma, hogy mi történt…
– Hanem az van, hogy valahogy ki kell kecmeregni a rossz helyzetből. Közben pedig az életben is mindig megpróbálunk valahogy kislisszolni a kellemetlen helyzetekből.
De hibázni és botlani sajnos gyakran szoktunk, és ebben a darabban van is miért hazudni.
– Te is említetted, hogy három Molnár darabban is játszol. Van Molnárnak olyan ereje, vagy stílusjegye, ami minden darabjára jellemző? Amire azt lehet mondani, hogy ettől összetéveszthetetlen?
– Nagyon nehéz feladat. Iszonyúan széles, iszonyúan nagy, és iszonyúan megkérdőjelezhetetlen szakmai tudást igényel. De közben nagyon „nonchalance” kell csinálni, nagyon lazán. Nagyon jól meg lehet benne tanulni a ritmust, a váltásokat, az időt. Egy nagyon jó mesterkurzus, ha az ember Molnárt próbál vagy játszik. De közben vigyázni kell, hogy ne csak technikai bravúr legyen.
– Az is eszembe jutott közben, hogy szívesen megnéznék egy Alföldi rendezte Molnár darabot.
– Nem fogsz. (nevet)
– Tudnál belevinni egy kis jó értelemben vett koszosságot.
– Az biztos. De zavarban vagyok tőle. Nem értem, hogy honnan kell elindulni, honnan kell felfejteni ahhoz, hogy ez valóban működjön. De sok kollégám nagyon szereti Molnárt. Az biztos, hogy valahol zseni.
– Két napja a Vígszínházban is láttalak, az évadnyitó sajtótájékoztatón. Az Egy asszony anatómiáját rendezed Wéber Katától, aminek köztudottan van filmváltozata Mundruczó Kornél rendezésében. Én mindig félek kicsit, amikor olyan darab kerül színre, aminek van híres filmváltozata, mert sok esetben azt látom, hogy tulajdonképpen a filmet próbálják színpadra állítani ahelyett, hogy az alapanyagból próbálnának kihozni valami eredetit. Te hogy közelíted meg?
– Ez egy színdarab eredetileg, azt vitték aztán Kornélék filmre. Mi viszont a darabot adjuk elő. A filmet nem is láttam, és most már nem is nézem meg amíg be nem mutatjuk.
Persze előfordulhat, hogy lesznek benne olyan dolgok, amik emlékeztetnek a filmre, de az első nagy jelenetet leszámítva nagyon más az egész, mint a film. A film nagyon a főhősnőt követi, de mi inkább az egész családot.
– Jelent bármi könnyebbséget vagy nehézséget, hogy élő kortárs szerző darabjával dolgozol? Például belenéz, beleszól?
– Nem, Wéber Kata színésznő, pontosan tudja, hogy működik a színház. az a fontos neki, hogy érvényes előadás szülessen, nincs benne semmi írói arisztokratizmus. nagyon nyitott és együttműködő volt.
– Sokat beszélnek arról, hogy a színházi világot is mennyire megosztja a politika. Két napja a Vígszínház sajtótájékoztatóján az járt a fejemben, hogy ugyanazon a színpadon – ha nem is egy időben – de ott van mondjuk Hegedűs Géza és ifj. Vidnyánszky Attila, akiknek osztálya van a mostani SZFE-n, és ott vagy Te vagy egy Novák Eszter, akik inkább a serpenyő másik tányérjában helyezhetőek el. És felületesen szemlélve lehet úgy is nézni, hogy azt jelenti, a lövészárok be lett temetve. De mi a valóság? Béke van tényleg, vagy csak félrenézés?
– Eszünkbe se jut. Jaj és ez nagyon rossz újságírói kis bulvárkérdés, ne haragudj. Igazán ki kellene kérnem magamnak, hogy ez egyáltalán felmerülhet. Miért ezzel foglalkoznánk? Ha megvan a másik felé az emberi és a szakami tisztelet, akkor miért ezzel foglalkoznánk? Egyébként sem hiszem, hogy akár Hegedűs D. Géza, akár ifj. Vidnyánszky Attila nagyon mást gondolna a színház lényegéről mint amit én.
– Az egyik legnagyobb kedvencem a rendezéseid közül az Őrült nők ketrece. Szerencsére az Átriummal történtek ellenére végül talált magának új játszóhelyet. Az előadás eleve ki-kikacsint a világra, de most szintet lépett. Bese atya botránya után az Őrült Nők Ketrece Facebook oldala kiírta, hogy „Esküszünk, nem nálunk volt!”
– (nevet) Ezt nem láttam. (elkomolyodik) De őszintén megmondom, engem megrendített ez a történet. Nem vagyok kárörvendő, nem tudok röhögni sem rajta. Nem tudom azt mondani, hogy megérdemelte.
Ha az első reakció után elgondolkozunk, hogy ezek az emberek milyen életet élhettek, szerintem az végtelenül szomorú és nagyon megrendítő. Ennek az atyának, ennek a fiatalembernek milyen élete volt? Én beszorongok ezektől. Én a szájer történettől is beszorongtam. És persze némileg ellentmondásos a tevékenységük és a titkos életük. De az egy következő lépés, hogy vizet prédikál és bort iszik, az az emberei történet után van.
Ha ez egy normális ország lenne, ezeket a történeteket kellene filmre vinni. Ezekből a történetekből remek és hiteles történelmi filmeket lehetne forgatni. Ha most lenne egy Shakespeare, akkor a Szájer sztorit biztos megírná, mert ez egy akkora emberi történet. Hogy valaki ennyire kénytelen megtagadni magát, hazudni, bujkálni.
– Budaörsön Székely Csaba Az igazság gyertyái című darabját fogod rendezni. Székely Csaba megint egy egészen más világ…
– Ez Csabának egy nagyon sikeres darabja. Tavaly Uniter-díjat nyert Romániában, ami egy nagyon nagy presztízsű díj. Most kiritkus díjra van jelölve.
– Ha valamit te akarsz megrendezni, akkor házalni kezdesz a színházaknál?
– Nem. Hála Istennek vagyok olyan viszonyban a Budaörsi Latinovits Színházzal és a Centrállal, hogy ha találok egy darabot, akkor azt elküldhetem nekik.
– Néhány hete hunyt el Dobray György. A pályád kezdete összefonódott az ő nevével, hiszen a Szerelem első vérig című filmben tűntél fel.
– Dehogy tűntem fel! A faluból kivonult Kalocsára a moziba a családom, és a szüleim így mutatták, hogy „Hopp, ott volt a Robi”. Szentesen forgattak sokat, és a szentesi gimnáziumban kerestek szereplőket. Nagy élmény volt.
– Volt szöveged is.
– Három-négy mondat. De nem tűntem fel. Viszont én jobban szeretem a dokumentumfilmjeit. A K1 és a K2 nagyon durván és nagyon fájdalmasan bemutatott egy olyan világot, amibe addig nem nagyon lehetett belelátni. Nagyon meglepő, hogy Gyuri már 83 éves volt.
Fotók: Horváth Judit, Centrál Színház
