A Netflix sorozata kíméletlenül rántja le a leplet Amerika legnagyobb gyógyszeres átveréséről, ami járványszerűen szedte az áldozatait. Félmillióan is meghalhattak. Kritika.
Végül is a legtöbb heroinfüggő ilyen vagy olyan – legtöbbször lelki – fájdalom csillapítására, az élet elfelejtésére használja a szert. Egy, a heroinhoz egészen hasonló hatásmechanizmusú és súlyosan függővé tevő fájdalomcsillapító gyógyszert, az Oxycontint – a sorozat találó angol címe Painkiller – helyezi a középpontba a széria. Az Oxycontin ördögi marketinges stratégiai gondolkodású kitalálója, a Perdue cég feje, Richard Sackler (Matthew Broderick) a sorozat „gonosza”.
Ő volt az, aki kitalálta, hogy engedélyeztessék és forgalmazzák hiányos és pontatlan információkkal azt a fájdalomcsillapítót, amiből akár egy szem is halálos túladagolást okozhat, a szedése életveszélyes következményekkel járhat, az amerikaiak pedig évtizedek óta esnek ennek áldozatául.
Az életben ilyen volt Richard Sackler, amikor pár éve telibe hazudta a világnak, hogy ők bizony nem követtek el bűncselekményt akkor, amikor a halálosan függővé tevő szer tájékoztatójából kihagyták a kockázati tényező megnevezését, és a gyógyszer elfogadtatásakor a hivatalos dokumentumok hamis használatával, valamint pontatlan fogalmazással értek el sikert:
Egy testbeszédelemző bizotsan remekül szórakozna az arrogancia és a nyilvánvalóval való szembesülés elutasításának ilyen egyértelmű esetén. A sorozatban Matthew Broderick bújt a köztörvényes bűnőző szerepébe, aki máig egy csodás villában éldegél, legalábbis mi ezt tudjuk róla, a sorozat szerencsére írt neki egy nem túl szerencsés karmát, és a folyamatos saját őrületébe zuhanás kudarctörténetét.
A Sackler-családot egyébként dicséretes módon nem kímélték a filmesek, és máig nem kímélik az Oxycontin gyilkos sikertörténetét. Még mindig van mit mesélni róla, és annyira közel van, hogy rengeteg túlélő, vagy áldozat-rokon tud mesélni. A sztorik megszámlálhatatlanok. John Oliver volt az első között, aki több szegmenst is szentelt a műsorában a szer halálos járványszerű terjedésének:
Amit a Painkiller, azaz A gyilkos csodaszer tud, az nem más, mint pár fontos gondolat jól megfogalmazott képszerűsítése és történetbe ágyazása. Van benne fikció, van benne valóságtartalom, vannak benne remek alakítások – pl. Broderické, akinek a karaktere a végén a sorozat szerint saját magán tesz igazságot azzal, hogy megzavart elméjébe zárja önmagát, fizikailag akármennyire is szabad.
Az alkotók ügyesen tartják fenn a feszültséget a különböző szálakon belül és közöttük, a színészek nagyon jók, és a sorozat nem titkolja, mit gondol az Oxycontin kitalálóiról, azaz kábé ugyanazt, mint az HBO-s doksi: hogy ez az évszázad bűnügye. Ügyesen tud sokkolni, ha függő vagy, ha kapkodod a gyógyszereket, vagy ha egyéb addiktológiai problémád van, mert megmutatja, milyen az, amikor egy látszólag törvényes eszköz a megvezetett „páciens” ( valójában áldozat) kezébe kerül, aki vállalja, hogy lassan meggyilkolják.
Gondolkodjatok, ezt üzeni ez a kissé direkt, de hatásos sorozat, és nézzetek a látszólagos tények mögé. Itt egy „approved”, azaz „elfogadott” pecsét hitelesített egy tömeggyilkossá vált pirulát.
De hát nem elég legközelebb elolvasni a betegtájékoztatót? – teheti fel a néző a kérdést. Miben bízunk meg legközelebb? Nyugodtan feltehetjük a kérdést. Mit veszünk be? Szó szerint és átvitt értelemben is. Az Oxycontin sikertörténete az elvtelen, felsőbbrendűség tudattal bíró kapitalista és a naiv, félrevezetett, tudatlan kisemberek áldozattá válásának, és mindkettejük bukásának allegóriája. Vagyis kábé azé, ahogy a világunk egy része működik.
