Mint megannyi más területen, a filmekkel is nagyot fordult a világ 2020-ban. Mintha februárig sem az Egyesült Államokban, sem Európában nem jutott volna senkinek az eszébe, hogy a koronavírus-járvány alapvetően befolyásolni fogja, hol és hogyan nézünk filmet. Ha a moziban bemutatott filmek bevételeit tartjuk szem előtt, a világ nagy filmiparai - az amerikai, az indiai, a japán - mind tragikus eredményeket produkáltak 2020-ban, mert a mozik tavasszal bezártak, és a világ legtöbb pontján azóta sem nyitottak újra, vagy csak korlátozottabb módon működhetnek, mint a járvány előtt. Az otthoni filmnézés lehetőségeit viszont rendkívüli mértékben bővítette a járvány, főként a filmválaszték tekintetében.
Ennek a folyamatnak mind tanúi lehettünk, és ha a járványnak vége lesz, megvonhatjuk majd a filmipari változások mérlegét. Most viszont koncentráljunk egy másik fejleményre, méghozzá arra, hogyan szivárgott be a koronavírus mint téma az új filmekbe! A filmek hagyományosan lassabban reagálnak a társadalmi-politikai változásokra, mint az irodalom, a zene vagy a színház, mert egy film elkészítéséhez rengeteg pénz és idő kell. Minél nagyobb szabású a produkció, annál több. Arra tehát még várnunk kell egy darabig, hogy a legnagyobb sztárok főszereplésével készült filmekben köszönjön vissza a járványhelyzet, például Brad Pitt az idővel versenyt futva kifejlessze a vakcinát.
A streaming-csatornák forgalmazási felületének köszönhetően ugyanakkor számos, 2020-ban forgatott film gyorsan a közönség elé kerülhetett. Így az év vége felé néhány olyan filmet is láthattunk, amelyek már a koronavírus utáni világban készültek el, és ezt a tényt nem is leplezik. Cikkünkben utánajárunk, milyen irányban indultak el a filmesek, hogy feldolgozzák a járványhelyzet egyes eseményeit vagy közérzetét, valamint azon is elgondolkodunk, nézőként máshogy fogadunk-e bizonyos filmeket a koronavírus-járvány hatására.
Vége a világnak, és még a kenyérpirító is elromlott
Filmes szempontból a streaming-szolgáltatók jártak jól, különösen a saját nézettségi rekordjait döntögető Netflix. Talán nem véletlen, hogy a járványhelyzetre, mint témára is ők reagáltak a leghamarabb, és rendeltek filmeket a karanténból. Nyáron aztán be is mutatták a Homemade-et, vagyis azt a 17 rövidfilmet, amelyben 17, a világ különböző pontjain élő rendező megmutatta, mi jut eszébe a karanténhelyzetről. Az alkotók között megtaláljuk a nemzetközi művészfilm ünnepelt szerzőit (Paolo Sorrentinót, Sebastián Leliót, Antonio Campost vagy a kezdeményezést életre hívó Pablo Larraínt), de a rendezők köre üdítően sokszínű, rendezéssel kacérkodó filmsztároktól (Kristen Stewart, Maggie Gyllenhaal) feltörekvő fiatalokig (Ladj Ly, Johnny Ma) sokan küldtek kisfilmet Larraín és a Netflix felkérésére.
A válogatás nemcsak színes, hanem erősen változó színvonalú is. Az alkotók alapvetően két irányból közelítettek a feladathoz: vagy dokumentarista eszközökkel ragadták meg, hogy ők és a családjuk miként éli meg az elszigeteltséget, vagy fikciós történetet meséltek - ez utóbbi esetben inkább a karanténhelyzet idegenségét, szinte szürreális tapasztalatát fogalmazták meg. Akinek nincs ideje végignézni mind a tizenhét, egyenként nagyjából 8 és 12 perc közötti kisfilmet, bőven elég, ha mindkét típusból kiválasztja a legjobbakat.
A rövid dokumentumfilmes formából néhány női rendező hozta ki a legtöbbet. Mintha ők férfi kollégáiknál hamarabb eljutottak volna odáig, hogy őszintén és nyíltan megfogalmazzák, milyen nehézségeket és lehetőségeket tartogat személyes kapcsolataikban az elszigeteltség.
Az angol-indiai Gurinder Chadha nagyjából olyan érzelmes és vidám életet élhet családjával, mint a főhősök legismertebb filmjében, a Csavard be, mint Beckham!-ben - erről a famíliáról tényleg el tudjuk képzelni, hogy kihozták a maximumot a karanténból, és tényleg közelebb kerültek egymáshoz. Az amerikai független filmes Rachel Morrison ugyancsak a gyerekével való kapcsolatára fókuszál a saját filmjében, és bár az általa választott forma - érzelmes zongorafutamokra felolvas egy kisfiához címzett levelet - gátlástalanul hatásvadász, nagyon is működik. Könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy már három perc után bőgünk.
A Homemade fikciós darabjai közül van, amelyik a magány vagy a kényszerű összezártság szorongáskeltő hatására épít, más alkotók viszont észrevették a helyzetben rejlő iróniát. A kétféle megközelítés találkozik Maggie Gyllenhaal remekbe szabott, kerek poszt-apokaliptikus sci-fijében, amelyben a koronavírus-járvány már évek óta tart, és szép lassan felemészti az egész világot. Eközben a főhős, egy remeteként élő férfi (a rendező férje, Peter Sarsgaard játssza) meghibásodott kenyérpirítójával küzd. Gyllenhaal filmjét azért érezzük igazán frappánsnak, mert egyszerre veszi komolyan a járvány világméretű hatásait és koncentrál mégis a személyes kényelmetlenségekre és kihívásokra.
Ennél sokkal kevesebb humor jutott a Homemade másik nagyszerű darabjába, Antonio Campos pár perces horrorfilmjébe. Campos hasznot húz abból, hogy barátai, akikkel együtt vonult karanténba New York állam egy távoli pontján, ugyancsak remek filmesek. Brady Corbet-vel (Egy vezér gyermekkora) és Mona Fastvolddal közösen forgatott kisfilmjében a főszereplő család befogad egy ájult férfit az otthonába, de mintha időhurokba kerültek volna: a gyerekek másnap újra megtalálják az idegent a tóparti nádasban, miközben a férfi korábbi énje egyre nyugtalanítóbb dolgokat művel a nyaralóban. Campos nem fejezi be a történetet, inkább csak megfogalmazza a bőr alá kúszó fenyegetés érzetét, ennyi viszont maradéktalanul sikerül is neki.
Borat nem érti, miért nincs senki az utcán
A Homemade alkotóinak abból a szempontból egyszerű dolguk volt, hogy csak néhány perces filmeket kértek tőlük, és kifejezetten része volt a koncepciónak, hogy mindenki az otthonában, kevés eszközzel és szereplővel készítse el az epizódját - hiszen máshogy a karanténból nem is tudták volna. Ahhoz viszont már nagyon erős alapötlet kell, hogy egy nagyjátékfilmben is működjön ez a fajta eszköztelenség. Éppen ezért megsüvegelendő a számos rövid- és reklámfilmet jegyző, korábban egyetlen nagyjátékfilmet készítő Rob Savage teljesítménye, aki a Hosttal megcsinálta a koronavírus-járvány alighanem első, moziforgalmazásig jutott horrorfilmjét.
Az utóbbi években jó pár olyan horror, esetleg thriller készült, amelyek egy részében vagy végig számítógépek képernyőjén bontakozott ki a cselekmény. Csinált már hitchcocki ihletésű desktop-thrillert Elijah Wood (Nyitott ablak), és bemutatták az Elrabolva-sorozat laptopverzióját (Keresés), Savage munkájában viszont egyértelműen azért látjuk csak Zoomon keresztül a hősöket, öt fiatal nőt, mert a járvány miatt személyesen nem találkozhatnak. Viszont nagyon unatkoznak, ezért belemennek, hogy egy médium segítségével Zoomon keresztül idézzenek szellemet. Sajnos a zoomos szeánszot a résztvevők közül néhányan hajlamosak elviccelni, ami teljesen érthető, a felbukkanó kísértetetek viszont nem értékelik a tréfát.
A Host leginkább egy olyan Végső állomás-epizódra hasonlít, ahol a láthatatlanul munkálkodó Halál helyett az ugyancsak elvétve megjelenő, rosszindulatú szellemek alakítják végzetes csapdává hőseink otthonát. A brit rendező előnyére fordítja, hogy 2020-ban a szokásosnál is könnyebben tudunk azonosulni a magányosan csetelgető hősökkel, és arra is rátapint, hogy a különféle zoomos pótcselekvésekben eleve van valami kétségbe ejtően nevetséges. Túlzás lenne érdemein felül méltatni a Hostot, végtére is nem több egy olajozottan működő, minimális költségvetésű horrorfilmnél. A járványhelyzet gyors feldolgozása és kreatív felhasználása miatt viszont emlékezetesebb ez a film, mint számos, hasonló műfajú tucatmunka.
Természetesen nemcsak a Host készítői reagáltak villámgyorsan a koronavírus-járványra, hanem egy náluk sokkal ismertebb figura is: Borat, az álkazah álriporter. Az őt alakító Sacha Baron Cohen már 2019-ben elkezdte előkészíteni legnépszerűbb alteregója második önálló filmjét, az eredeti tervek szerint azért, hogy az idei amerikai elnökválasztáshoz időzíthesse a bemutatót. Ezt végül össze is hozta, komikusi tehetségét és rugalmasságát viszont igazán az dicséri, hogy a Borat 2 történetébe belenyúlva már a koronavírust is fel tudta dolgozni.
Kritikánk a Borat 2-ről
Borat visszatért, de a valóság mára kínosabb és ízléstelenebb, mint ő
Ez pedig nem tesz jót az álkazah álriporter új kalandjainak. Sacha Baron Cohennek mégis sikerült újra botrányt kavarnia. Kritika.
Nem mondhatnánk, hogy az októberben bemutatott Borat 2 túlszárnyalta volna az előzményét, mert a főhős humora meglehetősen elfáradt. Az sem tett jót a produkciónak, hogy ezúttal sokkal több az előre megírt, majd színészekkel eljátszott jelenet, így az áldokumentumfilmes forma meglehetősen modorosnak tűnik. Néhány új poén viszont ül, kiváltképp a fogalmatlan Borat találkozása a maszkviseléssel, a távolságtartással és a járványhelyzet más újdonságaival. Azok kedvéért, akik pont az ünnepek alatt szeretnék bepótolni a filmet, nem áruljuk el, mi köze van az ügyefogyott főhősnek a koronavírushoz, de annyit azért előrevetítünk, hogy meglehetősen sok - jóformán a filmvégi csavar miatt megérte elkészíteni a Borat 2-t.
Holnap meghalok
Befejezésként ejtsünk néhány szót azokról a filmekről, amelyek közvetlenül nem emelik be ugyan a koronavírus-járványt a történetükbe, azonban mégis arra rezonáltak. Ezek a művek valamiféle általános és globális szorongást ragadnak meg, és olyan hősöket mozgatnak, akik a lehetséges katasztrófa, sőt a világvége tudatában kénytelenek tenni a dolgukat, élni az életüket. Ha ehhez a közérzethez ráadásul a koronavírus-járvány tárgyi kultúráját idéző díszletvilág is társul, nyilvánvalóan áthallásossá válnak a filmek.
Miről is van szó? Arról, hogy az év elején bemutatott A boldogságvirág tudósaira, akik folyton maszkot és kesztyűt viselnek, illetve szigorú rendszerességgel fertőtlenítik a munkakörnyezetüket, tavasszal már egészen máshogy néztünk, mint ahogy korábban tettük volna, és a veszélyes függőséget kialakítani képes növényről szóló, eleve allegorikusnak szánt történetet hirtelen sokkal közelebb érezhettük magunkhoz. És akkor a világkatasztrófa elhárítása érdekében maszkban fel-alá rohangáló titkos ügynökről, a Tenet főhőséről még egy szót sem ejtettünk.
Kritikánk A boldogságvirágról
A boldogság is lehet vírus, és azt sem jó elkapni
Elsőre csak a maszkot meg a kézfertőtlenítőt vesszük észre, de A boldogságvirág arról szól, mi tesz minket emberré. Kritika.
2020-as közérzetünket viszont e filmeknél is jobban megragadta augusztusban egy, az interneten bemutatott amerikai független film, a She Dies Tomorrow. A korábban a ravasz, agyzsibbasztó science fictionjeiről ismert Shane Carruth alkotó- és élettársaként ismert Amy Seimetz rendezése pofon egyszerű alapötletre épül: néhány embert egyszer csak elfog az érzés, hogy másnap meghalnak. Gondolatuk, akár a vírus, villámgyorsan eluralkodik rajtuk, és csakhamar teljesen biztosak lesznek benne, hogy utolsó óráikat élik. A vírushasonlat abból a szempontból is illik a filmre, hogy ez a fenyegető, ellenállhatatlan haláltudat is érintkezéssel terjed: ha a barátod vagy a rokonod hebegve megosztja veled, hogy úgy érzi, másnap meghal, egy-két óra leforgása alatt benned is kialakul ugyanez a meggyőződés.
A tömegekre ható neurózis és a rémfilmes fantasztikum illékony határán egyensúlyozó She Dies Tomorrow a csendes apokalipszis története. Hétköznapi hőseinek, élükön egy Amy nevű nővel, nincsen különösebb ötlete arra, hogyan töltsék utolsónak vélt napjukat, már azon kívül, hogy magzatpózban zokognak az ágyon, vagy megpróbálnak minél gyorsabban irgalmatlanul berúgni. A film alapvető hibája, hogy Seimetz végül nem tudja érdemben bonyolítani az erős alapötletet, ezért jobb híján modoros látványhatásokkal és jelentőségteljesnek szánt nagy hallgatásokkal tölti ki a másfél órás játékidőt.
A She Dies Tomorrow végeredményben elég fárasztó és idegesítő film, mégis tévedhetetlen érzékkel ragad meg valamit abból, hogyan éreztük magunkat 2020-ban.
Olyanok voltunk, mint a halála biztos tudatában ténfergő Amy: tehetetlenek és kiszolgáltatottak, gyengék és sebezhetők. És mindemellett még unatkoztunk is.
