Egyedülálló sziget volt a Clara szalon a Váci utcában egészen a 70-es évek közepéig. Úgy is emlegették, mint egy kis nyugati színfoltot a szürkének mondott Kádár-rendszerben. Híres művésznők, politikus-feleségek alkották a vevőkörét, Psota Iréntől Gábor Zsazsáig, Honthy Hannától Halász Juditig, Jovanka Broztól, Tito elnök feleségétől Kádár Jánosnéig. A szalon titkairól Oláh Kata és Csukás Sándor készített dokumentumfilmet Rotschild Klári legendái címmel.
-Mi volt az, ami a legjobban izgatta Rotschild Klára személyiségében?
-Minden! Az ötlet valójában férjemtől és alkotótársamtól, Csukás Sándortól származik. Meglepett minket, hogy még sosem csinált senki filmet Rotschild Kláráról. Holott egy fogalom volt. Próbáltuk megfejteni a titkát: volt egy nő, akiről elég sok rosszat is elmondtak, nem tudott szabni-varrni, affektálva beszélt, modora is hagyott kívánni valót maga után, ráadásul még szép sem volt, és mégis ilyen fantasztikus személyiséggé tudott válni. Azt gondolom, hogy olyan emberekről érdemes filmet csinálni, akikben van valamilyen megszállottság. Ő már a szocialista időkben is egyfajta kapitalista szellemiséget képviselt, profi volt és ezt a hozzáállást a szalon dolgozóitól is elvárta.
Mondjuk így: maximalista volt. És ahogy bánt a kuncsaftokkal – egy kis tea, egy kis sütemény, feltétlen odafigyelés - az szokatlan volt az olyan időkben, amikor az „egyenlőség” volt a jelszó.
Mindezeket persze magával szemben is 100%-ig megkövetelte. Bár nem volt túlságosan vonzó nő, borzasztóan hiú volt, nagyon adott a külsejére, volt egy elegáns megjelenése és teremteni tudott maga körül egy olyan miliőt, aurát, amitől különlegessé válhatott.
-A film elején elhangzik egy mondat: „Klára mindig Chanel-ban járt.” Erről eszembe jut Coco Chanel híres mondása: „A divat változik, a stílus marad.”
-Ő maga testesítette meg a szocializmus ellenmondásait: nem volt gazdag, a szalon nem az övé volt, mint ahogy a gyönyörű lakása az exkluzív kilátással és terasszal is csak egy tanácsi lakás volt.
Miközben kiállásában, megjelenésében egy arisztokratikus, nagyvilági közeget képviselt, mindezt a szocializmus kellős közepén tehette.
Ezt nem mindenki engedhette meg magának. Úgy dolgoztatott a szalonban, mintha az övé lett volna, pedig csak állami alkalmazott volt, állami fizetéssel. Nála nem eshetett ki délután négykor a munka a dolgozók kezéből. Nem volt családja, nem volt gyereke, erre tette fel az életét – és meg is lett az eredménye.
-Nagyon jellemzőek azok a történetek, amelyek párizsi útjairól szólnak: elmegy a nagy divatcégekhez, a Givenchy-tól a Diorig, de ha az utcán meglát egy rongydarabot, attól is beindul a fantáziája. Lehet, hogy nem tudott varrni, de ösztönös érzéke lehetett a ruhákhoz, a divathoz.
-A filmrendezői léthez tudnám hasonlítani, ahogy dolgozott, hiszen a filmkészítés alkotói folyamatában is az a lényeg, hogy a rendező jó karmesterként megfelelő szakemberekkel vegye körül magát és pontosan tudja átadni munkatársainak az elképzeléseit. Az biztos, hogy érzéke és szeme volt a divathoz. Egyszerűen tehetséges volt. Évente kétszer kiutazott a párizsi divatbemutatókra, és ami tetszett neki, azt lerajzoltatta, és közben persze megjegyezte fejből is a modelleket. Emellett ismerte a vevőköre ízlését, és a látottakat össze tudta ezzel párosítani. A kollekciónak csak azt a részét „magyarosította”, amelyről tudta, hogy eladható.
-A filmben megszólalnak egykori manökenjei, a „Rotschild-lányok”, Pataki Ági, Patz Dóri, Csató Mari. Nagy tisztelettel és hálával beszéltek „Klári néniről”, de azért érződött szavaikban némi távolságtartás.
-Lehet, hogy az átélt nehéz időkből maradt a személyiségének a része, hogy igazán senkit nem engedett közel magához, hiszen valahogy ugyan túlélte a holokausztot, de elvesztette a férjét, a családját. Ha dolgozói felmentek a lakására, ott nem csacsogás folyt, hanem szakmai megbeszélés.
Iszonyú nagy kegynek számított már az is tőle, ha valaki egyáltalán „Rotschild-lánnyá” válhatott. És neki nem volt elég, hogy egy lány jól nézzen ki, hanem intelligensnek, nyelveket beszélőnek kellett lennie. A szépséget nemcsak kívül akarta látni, hanem belülről is elvárta.
És a Rotschild-lányoknak a ruhákat „viselniük” is tudni kellett. Ezt a filmet is, mint ahogyan a legutóbbiakat, közösen készítettük Sándorral. A riportalanyokkal előzetesen elbeszélgettünk, így aztán a filmben sem „nyilatkozatok” hangzanak el, hanem intim hangulatú beszélgetések folynak.
-A filmet számos archív fotó, filmrészlet teszi még élőbbé.
-Kettős célunk volt: nosztalgikus élményt kínálni azoknak, akik még emlékeznek azokra az időkre, egyúttal a mai fiataloknak megrajzolni egy történelmi kort. Nagyon sokat nyomoztunk, próbáltuk előkeríteni a lehető legtöbb anyagot. Még annak is utánanéztünk, hogy volt-e az Állambiztonsági Levéltárban dossziéja. Nem találtunk, lehet, hogy volt, csak eltűnt, ellenben előkerült egy csomó jelentés, amit róla írtak. Ezt mindenképpen fontosnak tartottuk, hogy megjelenjen, mert ez hozzátartozott a korhoz.
Egy olyan személyt, akit évente kétszer kiengedtek Nyugatra, sőt még valutát is adtak neki, egészen biztosan megfigyeltek. De a jelentések is csak arról szóltak, hogy Klárát a szakmája érdekelte, és amikor kiment állami pénzen Párizsba a Chanel meg a többi nagy cég divatbemutatójára, nem volt más a célja, mint az anyaggyűjtés.
Történelmi múltunknak a divat nagyon fontos része. Amikor megtaláltuk dr. Péchy Zsuzsannát, akinek a pincéjében korabeli, Klára szalonból származó ruhákra leltünk, az számunkra felért egy igazi kinccsel. Személyében egy olyan egykori vevőt ismerhettünk meg, aki már megjelenésében is „Rotschild Klára-kuncsaft” volt.
Amikor ezeket a ruhákat odaadta, mi kimosattuk, kivasaltattuk őket, aztán hetekig itthon a forgatásra várva néha-néha megfogtuk őket, na, akkor valamit megértettünk abból, mit jelentett az, hogy „Rotschild ruha”.
Bizony azokban az akár 40-50 éves ruhák elvarrásaiban, kézimunkájában ott van egy letűnt kor érzete. Érezni rajtuk, hogy akkoriban az időnek is más fogalma volt: egy leendő ruhatulajdonos, akár négyszer-ötször is el kellett, hogy menjen a szalonba, hogy a ruhát ráigazítsák.
-Rotschild Klárát „nagy túlélőnek” tekintették, hiszen ő tervezte Horthy István esküvőjének ruháit, 1945-ben divatbemutatót rendezett Budapesten, dolgozhatott a Rákosi-érában, majd a Kádár-korszakban is.
-Imádom azt a 45-ös archív-felvételt! Megfigyelhető, hogy mennyire átalakult mostanra a divatbemutatók hangulata. A manökenek a nézőktől távol vonulnak végig a kifutón, akkoriban pedig egészen közelről megfigyelhették, akár még meg is érinthették a ruhákat. A következő évtizedekben nyilván voltak olyan kommunista vezetők, akik megpróbáltak beleszólni a munkájába, voltak olyanok, akiket irritálthatott arisztokratikus, úri attitűdje. De nem véletlenül küldték hozzá a politikus vezetők feleségeit, mert tudták, hogy külföldi látogatásokon, vagy külföldi vendégek előtt nem lehet akárhogyan megjelenni és nála minőséget kaptak.
-Öngyilkosságát azóta is sokféleképpen magyarázták.
-Nem akartunk belemenni mindenféle homályos feltételezésekbe. Talán a rosszul sikerült fogbeültetés, a félelem egy nagyobb betegségtől lehetett az oka, de úgy gondolom, Pataki Ági fogalmazta meg a legszebben, amikor arról beszélt, hogy éppen Klára túlélőképessége fáradhatott el. A filmet kortól és nemtől függetlenül mindenkinek ajánlom, és számomra a legnagyobb öröm, hogy olyanok, akik mellette dolgoztak, és jól ismerték őt, azt mondták, hogy a filmben sikerült megragadni személyiségének lényegét, ami különösen nehéz egy olyan ember esetében, aki már nincsen közöttünk és aki szívesen teremtett maga körül legendákat…
