Egy gyermekkori álom valóra válása változott hosszú rémálommá a Colorado Springs-i Jo Beckwith számára. Az örökké vidám és pozitív lány mégsem tragédiaként fogja fel elmúlt tizennégy évét, amely komoly fájdalmakkal járt, ahogy a jövőjét sem, amit egy súlyos döntéssel visszavonhatatlanul megváltoztatott. Sokkal inkább kihívásként, kalandként tekint új életére.
Jo Beckwith 2018 őszén, 27 évesen úgy döntött, hogy amputáltatja a jobb lábát. Sokáig gondolkodott, mielőtt meghozta döntését, sorra vett minden eshetőséget és többször átbeszélt mindent a családjával. Arra jutott, ez számára az egyetlen helyes irány még akkor is, ha innen nincs visszaút. Ahogy a közelgő döntés súlya egyre inkább ránehezedett, a lány létrehozott egy YouTube-csatornát, hogy a szerettein kívül másokkal is megoszthassa terhét, és ő is támogassa azokat, akik hasonló helyzetben vannak. Beckwith a videóiban elmeséli, hogyan került ebbe a helyzetbe, hogyan birkózik meg a fizikai és a lelki terhekkel, ahogy azt is, hogyan búcsúztatta el a lábát.
Zuhanás egy álomból
Az amputáción áteső emberek többségének nincs választása. Vagy egy súlyos baleset után ébrednek arra, hogy hiányzik valamelyik végtagjuk, vagy orvosok közlik velük, hogy közvetlen életveszély miatt muszáj elvégezni a beavatkozást. A nő esete azonban egészen más volt: 13 éves koráig szinte idilli életet élt, szerető szülőkkel egy békés kertvárosban. Tipikus kislány volt, aki imádta a lovakat és mindig egy pónit szeretett volna kapni a születésnapjára. Bár saját lova nem lehetett, a szülei rendszeresen elhordták lovagolni egy közeli farmra. Már magabiztosan ült a nyeregben, amikor teljesülhetett egy álma: két barátnőjével szabadon lovagolhattak egy csodálatos réten.
Az hiszem, az volt a fiatal éveim legcsodálatosabb élménye!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Footless Jo (@footlessjo) által megosztott bejegyzés, Jan 25., 2019, időpont: 12:51 (PST időzóna szerint)
Aztán lova, Georgia megbotlott, a lány pedig egy szaltóval kirepült a nyeregből. Azt mondja, ma is tisztán emlékszik, ahogy a tarkóján landolt, aztán minden elsötétedett körülötte. A lány csak egy pillanatra volt eszméletlen, amikor pedig magához tért, érezte, hogy a lába iszonyúan fáj. A jobb bokája a sokszorosára dagadt és kékeslilává változott. A 13 éves lányt azonnal kórházba szállították, majd miután megröntgenezték, az orvosa kimondta a mondatot, amit egyetlen páciens sem szeretne hallani, mert jót soha nem jelent:
Nagyon érdekes, soha életemben nem láttam hasonló esetet.
A lány bokáját megműtötték, két hónappal később azonban a röntgen azt mutatta, hogy a csontok rosszul forrtak össze. Az orvosoknak újra el kellett törniük és ismét meg kellett operálniuk a testrészt, azonban a bokája soha nem jött helyre. Az addig aktív, lovagló, úszó, küzdősportoló, rengeteget túrázó lány egyre kevesebbet tudott mozogni, rendszeresen voltak fájdalmai, amire egyre több fájdalomcsillapítót kellett szednie. Aztán 2017-re az annyira leromlott az állapota, hogy sokszor járni sem bírt.
Búcsúbuli
Az orvosai felkészítették a nőt arra, hogy előbb-utóbb eljön majd a pillanat, amikor több fájdalma lesz, mint amennyivel együtt lehet élni. Elmondták neki, hogy bár az állapotára nincs gyógymód, léteznek megoldások, melyekkel többé-kevésbé teljes életet élhet. Beültetnek majd neki egy bokaprotézist, amivel ellesz egy darabig, aztán ha megint romlik a helyzet, jön egy új protézis, majd egy idő múlva megint egy újabb és így tovább, amíg nem lesz más választás, csak az amputáció. Azt mondták, lehetséges, hogy ez az utolsó pont csak a nő 70 éves korában érkezik el, de az is lehet, hogy hamarabb. Az viszont biztos, hogy az állapota addig folyamatosan romlik majd, és időnként fájdalmas műtéteken kell átesnie.
Jo Beckwith nem ilyen életre vágyott.
A nő 27 éves korában úgy döntött, elég volt a fájdalomból és a gyógyszerekből. Ha soha nem lesz már egészséges, és hosszú távon nem lesz legalább valamilyen elviselhető szinten sérült a bokája, inkább amputáltatja a lábát. A legnagyobb erőt az adta neki ehhez, hogy a férje, a szülei és a barátai is maximálisan támogatták.
Nem tudom elmondani, mennyire furcsa érzés úgy dönteni, hogy vágják le a lábam. Örülök, hogy nekem nem kellett átmennem azon, mint sok amputált társamnak, hogy egy trauma után arra térek magamhoz, hogy hiányzik egy végtagom. De az is elképesztően bizarr, hogy magamtól besétálok egy kórházba és levágatom a lábam.
Mielőtt elindult volna a kórházba, elbúcsúzott a lábától, és még utoljára kiélvezte a teste teljességét. Először kirándulni ment a hegyekbe a családjával, hogy mezítláb sétálhasson a természetben. Később, amikor leesett a hó, ugyancsak csupasz lábakkal sétált a kertben. Gyakran látogatta meg az egyik barátját, akinek a macskája mindig a lábaihoz dörgölőzik. Bár a jobb lába közben folyamatosan fájt, még utoljára érezni akart azzal a testrészével, amitől megszabadulni készült.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Footless Jo (@footlessjo) által megosztott bejegyzés, Dec 13., 2018, időpont: 8:21 (PST időzóna szerint)
A műtét előtti napon Jo búcsúbulit tartott. Áthívta a barátait, akik üzeneteket írtak a lábára, ahogy mások a begipszelt végtagjaikat szokták kidíszíteni. Volt, aki csak egy viszlátot írt, mások idézeteket, és volt, aki egy búcsúverset. A lány egy szaggatott vonallal és egy kis ollóval jelezte a sebésznek, hogy hol kell majd vágnia.
Így legalább biztos lehettem benne, hogy nem vágják le véletlenül az egészséges lábamat
- viccelődött a nő.
Megbánás helyett remény
A kórházban rettenetesen megszeppent. Bár az egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy visszakozzon, ahogy közeledett a műtét pillanata, egyre idegesebb lett. Persze számított erre. Azt hitte, zokogni fog, mielőtt betolják a műtőbe és elaltatják, de nem így történt. Szinte megbénította a félelem, hogy amikor felébred, úgy fogja érezni, hatalmas hibát követett el. Amikor azonban először kinyitotta a szemét, csak rettenetes fizikai fájdalmat érzett, mert az idegbénító nem működött.
A nő sírt és sikítozott kínjában, ezért az orvosok behívták hozzá a férjét, hogy fogja a kezét, amíg a megfelelő gyógyszerekkel sikerül úrrá lenniük a fájdalmán. Megbánást viszont nem érzett sem akkor, sem azóta. Azt mondja, az első pillanattól arra gondolt, hogy van remény.
Amikor végre túl voltam rajta, rögtön megláttam a fényt az alagút végén. Tudtam, hogy végre elkezdhetek dolgozni a jövőmön. Egy nap talán újra képes leszek futni, megsétáltathatom a kutyámat, vagy csavaroghatok egyet barátaimmal. Végre újra van remény, ami egyszerre izgalmas és nehéz, dermesztő és csodálatos. Ez visz előre, amikor fájdalmat érzek, amikor az emberek furán néznek rám. De soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg.
Azt mondja, sokan teszik fel neki a kérdést, mennyire biztos benne, hogy a jövőben sem fogja megbánni a döntését. Mi van, ha a közeljövőben feltalálnak egy új technológiát, amivel meggyógyíthatták volna a bokáját? Ő erre azt mondja, persze, lehetséges egy ilyen áttörés, de akkor is biztos, hogy abban a pillanatban, amikor meghozta élete legnehezebb döntését, a lehető legjobban döntött.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Footless Jo (@footlessjo) által megosztott bejegyzés, Dec 6., 2018, időpont: 2:08 (PST időzóna szerint)
Mindannyian hozunk döntéseket minden nap, pontosan annyi információ alapján, amennyi az adott pillanatban rendelkezésünkre áll. Aztán a legtöbbünk életében eljönnek a megbánás pillanatai, amikor úgy érezzük, bárcsak rendelkezésünkre állt volna a jelenlegi tudásunk, amikor a korábbi döntéseinket meghoztuk. Ez elkerülhetetlen, de nem lehet egy egész életet folyamatos megbánásban élni. Ezért minden egyes döntésünkre úgy kell visszatekintenünk, hogy abban az adott pillanatban, az akkor rendelkezésünkre információk alapján mérlegeljük őket.
