A Zsidónegyed helyett legtöbbek által már rég bulinegyedként emlegetett Belső-Erzsébetvárost az elmúlt tizenöt évben valósággal megszállták az olcsó alkoholra és néhány, korlátok nélkül töltött napra vágyó turisták, így a legénybúcsúra érkezők, akik ugyan jókora bevételekhez juttatják az egymástól néha csak két lépésre megnyitott klubokat és kocsmákat, viselkedésükkel és számukkal azonban jobbára élhetetlenné teszik a szűk utcákkal behálózott negyedet.
Mindez azonban csak egy része annak a gondnak, amivel a két évszázad alatt kialakult értékes épületállománynak meg kell küzdenie, hiszen a kétezres évek elején számos épület került új tulajdonoshoz, akik felújítás helyett inkább romkocsmákként kezdték hasznosítani az egyre rosszabb állapotú házakat. Az önkormányzat pedig a Hunvald-ügyként elhíresült ingatlanozásban számos épületet a piaci ár törtrészéért adott tovább különböző vállalkozóknak - így Nagy Györgynek és üzlettársainak -, akik azt számos esetben hamarosan busás haszonnal adták tovább különböző, főként bontásról és felismerthetetlenné bővítésről álmokat szövögető befektetőknek, illetve offshore cégeknek. A védelemre érdemes épületek közül többet rövidesen leromboltak, helyükön pedig új társasházak jelentek meg, mások pedig kibelezve állnak, vagy épp foghíjtelkek árválkodnak a helyükön.
A helyzet 2005-ben változni látszott, a terület ugyanis a világörökségi terület védőzónájává vált, sőt, ötvenegy épület műemléki státuszt kapott, ez azonban nem állította meg a pusztulást. Tökéletes példa erre a Király utca, ahol egész épületek állnak üresen, a 40. számú épületet pedig előbb engedély nélküli bontásokkal sikerült meggyengíteni, majd megvárni, míg magától darabokra hull, hogy aztán a földig rombolás után egy, homlokzatát tekintve elődjével teljesen megegyező társasházat építsenek a helyére.
Hasonlóan szomorú sors várhatott volna a Gozsdu udvar egyik főkapujához támaszkodó Dob utca 18-ra is, az azonban nem csak a kerületi ingatlanpanama vonatkozó fejezetét, de a belső szakaszán értelmezhető méretű járdával csak némi túlzással rendelkező utca árkádosítását, a kezdetben felbukkanó bontási tervek, majd a súlyos emeletekkel való megkoronázás álmának valóra válását is megúszta, sőt, 2006-ban előbb ideiglenes, majd három évvel később az Óvás! Egyesületnek köszönhetően teljes műemléki védettséget kapott.
A Kulturális Örökség Hivatala az épület L alakú, utcai részének megtartását kérte a leendő, így azt a telken épp társasházépítésben gondolkodó befektető természetesen felújítani kívánta, ráépítésben pedig a tervek szerint egyáltlán nem gondolkodott: a harminc lakásosra tervezett társasházat az épület mögé rejtette volna.
A jó eséllyel a gazdasági világválságnak köszönhetően nem megvalósult terveket a S.A.M.O. Kft. jegyezte:
A Hunvald-ügy
Az épületet is érintette a Hunvald György nevével fémjelzett gigászi erzsébetvárosi ingatlanbotrány: Gál György, az önkormányzat gazdasági bizottságának SZDSZ-es színekben működő elnöke - aki a hosszúra nyúlt per végén 8 és fél évnyi letöltendő börtönbüntetést kapott - ebben az esetben is megegyezett Nagy György vállalkozóval (a per későbbi koronatanújával) a ház vételáráról, hogy aztán a vállalkozó strómanjai offshore cégeken át jelentős haszonnal adják tovább őket.
Ez ebben az esetben 113 millió forintnyi kárt jelentett, hiszen az épület vételi opcióját megszerző Király-Major Kft. üzletrészét 2003 utolsó napján előbb a ciprusi Metira vette meg, majd 2004 februárjában az továbbvándorolt egy másik, azonos székhelyen alapított, szintén ciprusi gyökerű cégnek, de ők sem tartották meg azt sokáig: már a következő napon tovább értékesítették azt három ír állampolgárnak.
A hosszú évtizedeken át nyolc lakásnak és egy irodának otthont adó házban ekkor már a Mumus nevű, 2010-ben bezárt romkocsma működött, melyet aztán az azonos céllal létrehozott, egy ciprusi offshore-cég által működtetett Lokál, illetve egy street food étterem követett.
Az épület néhány éve azonban teljesen üresen áll, így félő volt, hogy megmenekülése elé évről évre egyre több akadály gördül majd, az azonban nem jutott a Palotanegyed több bedőlt projektet is látott virágfüzéres házának sorsára, sőt, nemrég elindult az újjászületés felé.
Ez a kép fogadja ugyanis a ház elé a Dob, vagy a Síp utcán érkezőket:
Az L alakú épület a látványtervek szerint nem kap emeletráépítést, a tető azonban a rendelkezésre álló terület maximalizálása érdekében magasabb lesz, noha az még mindig jóval barátságosabb szögben emelkedik majd a lassan két évszázados falak fölé, mint a Vörösmarty tér és a Váci utca találkozásánál készülő szörnyeteg, melyhez természetesen kormányközeli szálak is kötődnek: az építtető cég ügyvezetője Giró-Szász András volt kormányszóvivő sógora és üzletfele, Serfőző Péter - írja a HVG.
Háztetőkön terjedő vírus pusztítja Budapest városképét
Az elmúlt években hirtelen megszaporodtak a fővárosban az emeletráépítések, illetve tetőbeépítések. De biztosan jó ez így nekünk?
A megoldás első látásra tökéletesnek tűnik, hiszen a modern beépítés egyáltalán nem próbálja meg elnyomni az idős épületet, és a lehető legkisebb hatással van az elmúlt években egy modern óriással már megbontott, de még mindig igen értékes utcaképre.
A kapun lévő, adatokkal teli táblát látva ez nem is teljességgel meglepő, hiszen a terveket készítő, 2007-ben alapított Örökségvédelmi Tervező Kft. az elmúlt években számos szuper revitalizációs projektet vitt végig: az ő munkájuknak köszönhetően újult meg az óbudai zsinagóga, a Vörösmarty tér sarkán álló, közel száztíz évvel ezelőtt a Pesti Hazai Első Takarékpénztár számára épült óriás (ma Váci1), illetve az egykori olaszliszkai zsinagóga romjain született emlékkert.
Az építtető ennél egy fokkal már érdekesebb háttérrel rendelkezik: a 2013-ban alapított, a több ország ingatlanpiacán is jelenlévő izraeli Arnon Katz által vezetett Attila Ventures Kft. az elmúlt években bevétel nélkül vegetált (noha 2013-ban és 2014-ben egy svájci és egy izraeli állampolgár is ügyvezetői posztot kapott a cégben), sőt, 2015-ben végelszámolási eljárás alá került, most azonban úgy tűnik, hogy hat évnyi tetszhalott állapot után belép a magyar piacra.
Az átépítés célja egyelőre ismeretlen - habár Erzsébetváros Önkormányzata szerint a 2017 végén tárgyalt terv szerint szálláshely készül -, de valószínűsíthető, hogy a néhány napra érkező bulituristákra szakosodott hotel, vagy hostel kap helyet a szebb időket is megélt épületben.
Százhetvenöt évnyi történelem
A ház falán egy szokatlan módon kétnyelvű - minden bizonnyal nem a kerületi önkormányzat által állított - emléktábla figyelmezteti az alkoholgőzben erre járókat, hogy épp egy kopott műemlék előtt haladnak el. Az 1840-es évek derekán - az egykori Három Dob utca 14. számú telkén - született egyemeletes épület utcai oldala röviddel a forradalom előtt emelkedhetett ki a hirtelen beépülő utca mentén, egy egyelőre ismeretlen építész munkájaként. 1863-ban aztán a táblán is olvasható Granichstädten Simon megrendelésére, Senger János tervei szerint aztán hátsó szárnyakkal bővült.
Az épület homlokzata ekkor természetesen még a század közepén kihunyó klasszicizmus - ennek csodás példája a Nemzeti Múzeum, a debreceni református nagytemplom és a Deák téri evangélikus templom is - elveit visszhangozta, az azonban a századfordulóra már rég idejétmúlttá vált, bár ez a bőráru- és cipészkellék-raktárát itt fenntartó Boros Jenőt, dr. Leitner legalább 1879 óta itt működő, elgyengült férfierőt, önfertőzést, fehérfolyást és mindennemű titkos betegségeket gyógyító rendelőjét, illetve a borbélyüzletei egyikét a ház aljában megnyitó özvegy Rosenthal Cecíliát egyáltalán nem zavarta.
Utóbbinak sokkal inkább gyűlt meg a baja az 1904 nyarán a beszappanozott, vagy épp félig megnyírt vendégeket az utcára száműző, sztrájkba kezdett dolgozóival, vagy épp azzal az 1901-ben született, már-már irodalmi magasságokba emelkedő apróhirdetés tanúsága szerint kitanított, négy nyelvet beszélő majommal, aki után az üzletben lehetett érdeklődni:
A ház a XX. század küszöbén még mindig a Váci utca mentén (az épület helyén ma a MASPED-ház áll) hosszú évtizedeken át arany-, ezüst-, ékszeráru-, drágakő- és zsebóraüzletet vezető, császári és királyi udvari szállítói címet is viselő Granichstädtenéké volt, akik a következő években lassan aztán megváltak a város ugrásszerű fejlődésével egyre értékesebbé váló telkeiktől és épületeiktől.
Így történt ez ebben az esetben is: az újdonsült szomszédai, a hat udvart rejtő óriási Gozsdu-udvar (ép.: Czigler Győző, 1901-1902) és egy 1870-ben háromemeletesre bővített bérház közt már idejétmúlt törpének tűnő épületet Granichstädten Zsigmond 1905-ben örökség útján gyermekeire hagyta, akik 1906 októberében Hoffer Gyulának adták azt tovább, aki úgy döntött, lebontás helyett inkább modernizálja azt: a telek szíve felé nyúló oldalszárny folytatásában műhelyt építetett, hogy ott füstölhesse a sakter (metsző) által kóservágott állatok húsát, illetve további teret nyerjen a feldolgozott termékek számára, a homlokzatot pedig a kor elvárásainak megfelelően szecesszióssá alakítatta.
Utóbbi döntés egyáltalán nem volt meglepő, hiszen a XX. század első éveiben több háztulajdonos is élt hasonló módszerrel - ezek közül a Mária utca hasonló szellemben átgyúrt bérházát korábban már mi is bemutattuk.
Szecessziós csoda bújik meg a Palotanegyed szélén
A nyolcadik kerület utcáit még ma is sokan kerülik, pedig ott még kevesek által ismert gyöngyszemek várják a szűk utcákba tévedt városi felfedezőket.
Az 1907. márciusában engedélyezett átalakítás nyomán magyaros jegyek váltották tehát fel a hosszúkás klasszicista telket addig határoló szigorú formákat, a gipszornamentika pedig meglepő módon - a kevés felújítás ellenére - több mint száztíz éven át kitűnően tartotta magát, túlélve Budapest ostromát, az épített örökséget a kétezres évekhez hasonlóan aktívan pusztító, házak tömegét lecsupaszító szocializmust, és a rendszerváltás óta eltelt harminc évet.
A Mária utcai társával ellentétben itt jóval ismertebb a tervező: az átalakítás rajzait ugyanis a szecessziós Budapestet az István utca 18. számú házával sokszínűbbé tévő Bán Dezső szignózta, kivitelezője pedig az a Fodor Gyula (1871-1942) volt, aki az első világháború kitörése előtti évtizedben számos csodával, így az Arany Sas-udvarral gazdagította a fővárost.
Ismeretlen Budapest: Arany sas a főváros felett
A Kálvin tér szomszédságában alszik a város egyik legszebb szecessziós bérháza. Bemutatjuk az Arany Sas Udvart.
Kevésen múlt, hogy szecessziós legyen
Bán első átalakítási tervei még egy neobarokk homlokzatot mutatnak, alig öt hónappal később azonban - Hoffer talán megunta a trendek elleni harcot - már egy módosított tervet engedélyeztettek, amely alapján végül megindultak a munkák.
A munkák alatt az épületben egyetlen pillanatra sem állt meg az élet: 1911-ig, egy teljes évtizeden át zavartalanul működött itt Klein Fülöp és Mór új, illetve egyszer használt boroshordókat árusító boltja, az utcától néhány méterre pedig családok tértek haza az otthonaikba.
A Hoffer-gyár lassan aztán az Általános Fogyasztási Szövetkezet részévé lényegült át, de a lakók is cserélődtek: 1913-ban előbb a karrierjét "czukorka-, csokoládé-, cacaó- és teasütemény"-nagykereskedőként kezdő, a második világháború után a közellátási kormánybizottság főelosztójává vált Dinner A. Emil , majd Ferber női kalapgyára is beköltözött a házba - előbbi egészen az államosításig, utóbbi pedig legalább 1926-ig színesítette a hétköznapokat.
A gyilkosság
A kalapgyárhoz nem csak felhőtlen történetek fűződnek: vezetője ugyanis 1924-ben közeli kapcsolatba került egy évek óta egyedül élő nővel, Oresovics Bogumilnéval, aki távol lévő bátyja Váci utcai lakásának előszobájában nyitott kalapszalonjából hordta a férfihoz a javítandó fejfedőket. A nő a bevételei további növelése érdekében előbb a zobáit adta ki albérletbe, majd másfél éven át vele együtt a konyhában élő, vadházasságból menekült unokanővérétől, az értékpapírokban és részvényekben jókora vagyonnal rendelkező Raffersberg Irmától kért kölcsön nagyobb összegeket, hogy finanszírozhassa a sokszor Ferberrel együtt végigszórakozott éjszakákat.
Irma újra férjhez akart menni, sőt, kérője is akadt, 1924. márciusában azonban nyomtalanul eltűnt. Holttestére tíz nappal később, a konyhában lévő ágyban akadtak rá a nyomozók, értékpapírjai, illetve ékszerei pedig néhány kivételtől eltekintve nyom nélkül eltűntek. Az eset hirtelen az országos lapok egyik legfontosabb témája lett, Oresovicsnéről pedig sokan azt hitték, nemes egyszerűséggel öngyilkos lett, miután unokatestvére vőlegényjelöltjével együtt végeztek a nővel, az ügy azonban a következő hónapokban több fordulatot is vett.
Előbb a férfi került elő, aki cáfolta, hogy köze lenne az esethez, majd az elsőszámú gyanúsítottnak tekintett nőt is letartóztatták az Esplanade szálloda előtt, ahonnan előbb Szobra, majd onnan Csehszlovákiába akart menekülni.
A per során a nő egy ideig azt állította, hogy unokanővére véletlen gázmérgezés áldozata lett, de végül a Kúria döntése szerint az egykori kalapboltost szándékos emberöléssel párosult rablás bűntette miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A nővel 1930-ban a Pesti Napló riportere találkozott utoljára: az egykori márianosztrai kolostorban kialakított, a lap által egyszerűen csak eltemetett asszonyok házaként emlegetett börtönbe került, ahol az újságíró ottjártakor épp művirágokat készített.
Az érdekességek ezzel korántsem értek véget, hiszen a magát villanyerőre berendezett húsfeldolgozógyárként aposztrofáló Budapesti szalámi- és hentesárugyár (1918-?), a Fleischmann Lipót és Jakab szalámi- és kolbászgyár (1920?-1925), illetve az Uradalmi Húsipari Üzem Rt. (1923-1927) mellett itt született meg Erney Móricz és Vecsey Jenő mindenki által ismert nevű cége, az Ikarus Automobil- és Repülőgépalkatrészgyár Rt., amiből 1948-ban, a Repülőgépgyár Rt.-vel, illetve az Uhri testvérek karosszériagyárával való összeolvadása után jött létre a világ legsikeresebb buszszériáját, a kétszázezernél is több példányban készült 200-ast is életre hívó Ikarus.
A cég nem maradt sokáig az épületben, így ott a húszas években továbbra is főként a zsidónegyed kóser húsiparának egyik fellegyvárát találhattuk volna. 1930-ban a ház ajándékként a Pesti Chevra Kadisára, azaz a halottak temetésre való előkészítését elvégző, illetve a betegeket és szegényeket támogató Szent Egyletre szállt, röviddel Budapest ostroma előtt pedig még az övék volt, így gyanítható, hogy a tulajdonjog néhány évvel később róluk szállt az államra, mely több mint ötven éven át nem túl gondos gazdaként vigyázott a környék meglepően gazdag történelmű darabjára.
A fegyverzaj elcsendesülése után előbb a háztartási cikkeket, valamint cigarettahüvelyt és -papírt árusító Vértes, majd a Budapesti Kerületi Postaműszaki Igazgatóság, majd 1949-től a Meinl Gyula Kávébehozatal Rt. kereskedelmi osztályának raktára költözött a házba. Két évtizeddel később már a Talajmechanika egy része használta az épület egykor műhelynek otthont adó részét, az udvari szárnyat azonban továbbra is lakták.
1970-ben a Képes Újság riportere is bejutott a hosszú, akkor még jórészt beépített telekre, és így írt róla:
Ennek az udvarában nem egyetlen házikó emelkedik, hanem valóságos földszintes házsor húzódik, éppen úgy, mint sok kisvárosunkban, melyekben egy-egy udvar valóságos mellékutcának számít.
Az udvar azóta elveszítette a házsorát, és már a Síp utcából sem macskaköveken csúszkálva juthatunk el a nemsokára újra megszépülő házig, de a történetek százait rejtő, közel százhetvenöt éve született épület remélhetőleg a következő évtizedekben is épp annyira büszkén áll majd ellen az időnek, mint ahogyan azt eddig tette. Az értékes épületeit sorra elvesztő főváros pedig gazdagabb lesz egy megmentett csodával.
Az ingatlan célját, illetve a terveket érintő kérdéseinkkel az Örökségvédelmi Tervező Kft.-t, illetve a befektető Attila Ventures-t is megkerestük, válaszukkal természetesen frissítjük majd a cikket.
