A George de Hevesy néven világhírűvé lett magyar vegyész, Hevesy György 1943-ban kapott Nobel-díjat "kémiai folyamatok vizsgálatában radioaktív izotópok nyomjelzőként való alkalmazásáért", de már az 1910-es évek elejétől foglalkozott a témával. Az anekdota szerint az vezette erre az útra, hogy amikor 1911-ben Manchesterben Ernest Rutherford laboratóriumába került, az akkor már Nobel-díjas fizikus azt a feladatot adta neki: uránércből származó ólomból különítse el a rádium-D izotópokat.
Nos, fiam, ha megérdemled a sót a levesedbe, a sugárzó RaD-t különítsd el ettől a sok piszkos ólomtól!
- mondta neki állítólag Rutherford. Hevesy próbálkozni kezdett, de arra jutott - sok más korabeli pályatársához hasonlóan -, hogy a feladat megoldhatatlan. Másokkal ellentétben viszont rájött, hogy ez a szétválaszthatatlanság felhasználható valamire, méghozzá a radioaktív nyomjelzésre.
A gondolat első tesztelésére viszont elég szokatlan körülmények között került sor. Hevesy és Rutherford ugyanis egy helyen béreltek szobát, és azt gyanították, hogy a vendégeire főző szállásadójuk a maradékokat újra felhasználja a következő napokon is. Miután kérdésükre a szakácsnő tagadott, a tudósok úgy döntöttek, kísérleti úton bizonyítják be a feltételezésüket. Az egyik vasárnap direkt jó sokat meghagytak a feltálalt marhasültből, de a húst enyhén megfűszerezték némi, a laboratóriumból származó radioaktív anyaggal is.
A következő napokban aztán egy Geiger-számlálóval felszerelkezve ültek le asztalukhoz, és lőn: a marhahús maradékával fasírt és ragu formájában is találkoztak újra. A bizonyítékkal szembesítve a szállásadó beismerte a machinációt, Hevesy pedig a sikeren felbuzdulva folytatta tovább a radioaktív nyomjelzés tökéletesítését.
