Kora reggel csöng a telefon. Nincs ebben semmi különleges az én szakmámban, hiszen a betegségek nem a normál munkaidő szerint zajlanak.
Ám ez a hívás a másik életemből, a sportból érkezik, hiszen olimpia van, és egy újságíró épp egy olyan "kövület" véleményére kíváncsi, mint én.
Az első kérdés: "Nézed a versenyeket?"
A válaszom: "Ha nem is éjjel-nappal, de követem az eseményeket."
A második kérdés: "És szerinted, mit gondol most Cseh Laci?"
A válaszom: "Erről őt kellene megkérdezni."
Nem adja fel: "Csak azért kérdem, mert te is úgy hagytad abba, hogy neked sem sikerült megnyerni az olimpiát, és biztosan ugyanazt gondolja, amit annak idején te."
Belém bújik a kisördög. "Hát, azt biztosan nem. Mert én úgy hagytam abba, hogy örültem, hogy egy kisbaba van a hasamban."
Erre jön az őszinte reakció: "Akkor én most erről mit írjak?"
A válaszom: "Talán azt, mit gondolsz, érzel Cseh Lacikáról, a pályafutásáról."
Letesszük a telefont.
*
Gyerekkoromban a lakás zsúfolásig volt csetreszekkel, érmekkel, melyek oly természetesen tartoztak hozzánk, hogy nem értettem, másoknál miért nincs tele a vitrin relikviákkal.
Mindkét szülőm olimpiai bajnok volt, mire a világra jöttem, és később szereztem magam mellé férjnek még egy bajnokot, amitől én is egyre inkább bajnokká szerettem volna válni.
A margitszigeti uszoda előcsarnokában márványba vésve olvasható a magyar vizes olimpiai bajnokok neve, a győzelem éve és helyszíne. Épp csak megismerkedtem a betűkkel, amikor Sárosi Imre (aki a keresztapám volt és édesanyám edzője) körbemutogatta a falakat.
Apu épp edzést tartani érkezett, csatlakozott hozzánk. Sosem állt távol tőle egy kis csavarintás a dolgokon.
Így szólt: "Nézd csak, kislányom, édesanyád és én ott vagyunk fent a falon. De itt lent is látni ám valamit."
A padlólapon, pont a Helsinki tábla, vagyis a szüleim neve alatt azt láttam hatalmas betűkkel, hogy: ANDREA RT. (Mint utóbb rájöttem, ez a kivitelező neve.)
Eltátottam a számat.
"Ez azért van Andukám - szólt Apu, és Sárosi bólogatott hozzá -, mert innen lehet felkerülni a bajnokok közé."
Hatéves voltam, és ettől a mondattól még biztosabb lettem abban, hogy az életem során minden sikerülni fog, amit szeretnék.
Évtizedekkel később, a Komjádi felújítása után valakinek eszébe jutott, hogy mindazon úszók és vízilabdázók nevét is őrizze márványtábla, akik olimpián, világbajnokságon vagy Európa-bajnokságon győztek, és már nincsenek velünk.
Apu és Anyu neve is itt a falon, és reggelente, amikor úszni megyek, megérintem őket, amolyan köszönésképpen.
*
Rendelésre jön egy ötéves fiú, öntudatos, komoly, jóban vagyunk.
Megosztja a panaszait, letudjuk a diagnózist, megbeszéljük a terápiát, aztán társalgunk.
Ő kezdi, s úgy forgatja a mondatokat, mintha újságíró lenne: "Hallom, elég jó úszó voltál, még olimpián is indultál. Mondd, doktor néni, milyen érzés?"
Gondolatban visszarepülök ötvenhárom évet az időben, ott vagyok a versenyeken, a magamén és mindazokén, akiket akkor láttam.
"Hatalmas érzés, csillagom, részt venni egy olimpián, és képviselni Magyarországot."
Látom rajta a vágyakozást.
Aztán nyomban szent ígéretet tesz: "Én is olimpikon leszek!"
Csodás, hogy egy-egy világraszóló eredmény hatására hányan mozdulnak valamely sportág felé. A döntő többségükből persze sose lesz olimpikon, de ha megkapják a sport nevű gyógyíthatatlan fertőzést (amit persze tilos gyógyítani), az hatalmas nyereség.
