Negyven éve vagyok pályán, de egy orvos sose lehet elég tapasztalt. Meg kell tanulni csomó mindent a könyvekből, illik tudni, mely betegségnek mik a vezető tünetei, de az embert mindig érhetik meglepetések, mert a páciensek nem úgy érkeznek, hogy engem a hatvanhetedik oldalon található kór gyötör. Ezért is olyan élvezetes dolog gyógyítani. A beteg jön, elmondja a tüneteit, a panaszait, és nekem, mint egy rejtvény, meg kell fejtenem, mi is lehet a probléma. Aztán meg ki kell találnom, melyik kezelés lehet a leghatékonyabb, a legjobb.
A diplomaszerzés után bő tíz éven át kórházban dolgoztam, ahol sok mindent láttam és megtapasztaltam: érkezett a rengeteg beteg, aztán meggyógyult, távozott, és többségét sose láttam viszont. A körzeti, illetve hivatalosan háziorvosi munka viszont lehetőséget ad éveken, évtizedeken át követni, gondozni a betegeimet. Ma már gyakran azt is tudom ránézésre, mi az, amire adott gyerek jól reagál, és melyik kezelés az, ami korábban nem bizonyult hatékonynak.
És most hadd mesélek valamit a kezdetekről.
Csecsemőosztály a nevelőkórházamban, néhány hét után kapok egy szobát, ahol a viziten az összes betegről nekem kell referálnom, természetesen sok segítséggel és felügyelettel, de mégiscsak én vagyok a felelős az ott gyógyulókért.
Hatalmas megtiszteltetésnek érzem a feladatot, és a szokásos perfekcionista módomon igyekszem minél tájékozottabb és felkészültebb lenni. Tanulok, olvasok hosszan bele az éjszakába, és nagyon élvezem, amikor egy-egy betegség teljes képe világossá válik előttem.
Bajom leginkább a zárójelentések elkészítésével adódik. Szánok rá időt, megértem, milyen formát kell használni, milyen információkat kell rögzíteni, de a gépeléssel rém lassan haladok és rengeteg hibát követek el.
1979-et írunk, jóval a számítógépes korszak előtt járunk, traktorméretű írógépeken készülnek a hivatalos iratok, több példányban, indigóval, és természetesen a javítási lehetőségek is messze elmaradnak a mai rutin mögött.
Down-kóros kisfiút helyezünk át egy másik intézetbe. Már maga az alapbetegsége szerteágazó, és a vizsgálatok, betegségek, kezelések felsorolása is végtelenül hosszú. Két ujjal pötyögök a gépen, gyakran melléütök, aztán javítok, kihúzok, átírok, s nagy nehezen elkészül egy meglehetősen ronda zárójelentés.
Nézem a "művemet", és elégedetlen vagyok, hiszen úgy tanultam otthon, ne adjunk ki trehány munkát a kezünkből, de van a muszáj, az pedig jelen esetben az, hogy holnap távoztatjuk a kisfiút, addigra a főnökséggel alá kell még íratni a papírokat.
Késődélután kopogok be Balogh főorvos úrhoz az aláírás végett. Hümmög, a fejét csóválja, nem elégedett, megértem, én sem vagyok az.
Átnézi a leírtakat, és rám néz a szemüvege felett.
- Tartalmilag rendben volnánk, de nem úgy néz ki, ahogy kellene - ezt mondja.
Szégyenkezem.
- Máskor, kérem, ügyeljen jobban, ne ejtsen ennyi hibát.
Veszi a tollát és alákanyarintja a nevét, mintegy jelezve hogy mindezek ellenére elfogadja, amit írtam.
Leforrázva ballagok ki a szobájából. Átnézem a papírt még egyszer, és egyre kevésbe érzem helyénvalónak, hogy ilyet kiadjak a kezemből.
Menni kéne a fiamat összeszedni az óvodában, de nem hagy nyugodni a dolog. Teszek egy próbát, telefonálok, a családom szerencsére a segítségemre siet, ígérik, elhozzák Mócit.
Maradhatok hát tovább a kórházban, és komolyan koncentrálva a leütésekre, amolyan sikítós gépírónő módjára (tudod, aki akkor sikít, ha megleli a megfelelő betűt) megírom még egyszer a zárójelentést.
Tetszetősre sikerül. Boldogan érek haza, és egész este kitart a jóérzés.
Másnap reggel bekopogok a főorvos úrhoz, kezemben az új, csaknem hibátlan példánnyal.
- Mit szeretne? - kérdezi.
Mondom, hogy hoztam aláíratni a zárót.
Elkerekedik a szeme.
- Ezzel tegnap megvoltunk. Ha jól emlékszem, aláírtam, igaz, nem szívesen, amit elém tett.
- Igen, főorvos úr, tudom, de én nem írtam alá, inkább újraírtam az egészet - mondom félve.
Hatalmas dicséretet zsebelek be. És fontos tapasztalatra teszek szert, nevezetesen arra, hogy nem árt, sőt, kifejezetten boldoggá tehet, ha javítod, amit elszúrtál.
Kiemelt kép: Jankó Attila / Fortepan
