1979-ben, amikor végeztem az orvosi egyetemen, pályázat alapján lehetett álláshoz jutni. Nem akartam a Klinikára kerülni, nem vágytam egyetemi karrierre, így végtelenül boldog voltam, amikor kiderült, mehetek a Heim Pál kórházba megtanulni a szakma csínját-bínját.
Nem csupán a legjobb hírű műhely volt az első munkahelyem, hanem valóban olyan képzettséget adott, amiből még ma, negyvenkét év múltán is profitálok.
Szerettem ott lenni, és hálás voltam mindenkinek, aki elmagyarázott dolgokat, megmutatott trükköket, elárulta, minek, hol lehet utánanézni. Olyan alapigazságokat tanultam meg, mint például:
- kételkedni erény
- sose légy nagyképű
- és hogy az orvosi pályához szorosan hozzátartozik az olthatatlan kíváncsiság, valamint a betegek, a szülők és persze a betegségek tisztelete.
Szeptember közepén jártunk, már négy órája az I. számú csecsemőosztály orvosa voltam, feszített is a büszkeség rendesen. Noha az egész tojáshéj ott volt a fenekemen, az osztályon ezt senki nem éreztette velem. Olyannyira egyenrangú partnerként kezeltek, hogy az első nagyviziten a főorvos úr kikérte a véleményemet, mondván, mivel most jöttem ki az egyetemről, a lexikális tudásom bizonyára jelentős.
Egy kisbabánál mozgásbéli gond mutatkozott, feladatot kaptam: "Kedves kolléganő, legyen olyan jó, sétáljon át a neurológiai osztályra, szóljon B. adjunktusnőnek, hogy kérjük, jöjjön át konzíliumba megnézni egy babácskát."
Azt sem tudtam, hol az osztályunk kijárata, nemhogy azt, merre lelem az idegosztályt, de némi útbaigazítás és bóklászás után rátaláltam a keresett helyre.
Szépen köszönök, bemutatkozom, és várok a soromra. Pár másodpercig semmi reakció, aztán futtában rám mordul valaki; láthatóan több a dolga, mint az ideje, amitől rémesen szigorúnak látszik.
"Tudjuk, hogy te vagy a Gyarmati Andrea, a híred megelőzött. Azt mondd inkább, ki küldött és miért!"
Állok megszeppenve. Folytatja: "És nem kell azzal hencegni, hogy te vagy az úszó!"
Honnan veszem a bátorságot, azóta sem tudom, mindenesetre az igazságtalanság indulatba hoz.
"Az I. csecsemőosztályról jöttem, valóban Gyarmati Andreának hívnak, de eszembe nem jutott hencegni. Illően kopogtam, bemutatkoztam, és vártam, hogy előadhassam, miért érkeztem, ahogy az egy új kollégától elvárható."
A szigorú arc enyhülni látszik.
"Visszabeszélsz?… Na, azt nagyon bírom. Szerintem kedvelni fogjuk egymást."
Leesik az állam.
Aztán természetesen jó barátságba keveredtünk, rengeteget tanultam tőle, sőt, évekkel később hívott az intézetbe, ahol akkoriban gyógyított, s csak azért nem mentem, mert addigra már a körzetemben dolgoztam.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy a doktornő, Balogh Erzsébet egy komment erejéig elém keveredett a neten, gyorsan telefonszámot is cseréltünk.
Erzsi, köszönöm a szeretetedet, a példamutatásodat, a szigorodat. Mindazonáltal a bemutatkozáskor nem volt igazad. De ahogy a Casablancából tudjuk: This is the beginning of a beautiful friendship. Vagyis: Ez egy csodálatos barátság kezdete.
