Lélekemelő élmények szeretetben, barátságban.
Róma nemcsak a történelemben él, mint Örök Város, hanem bennünk is, nekem az egész életemet meghatározó itt töltött 4 gyerekkori évemet, Párommal pedig egy máig tartó szerelem hajnalát. Az idei, családunknak tragikusra sikerült év végén nem is mehettünk volna máshová, hogy némi lelki-szellemi megtisztulást éljünk meg a karácsonyi ünnepek előtt. Alig négy és fél napot töltöttünk második szülővárosunkban, mégis egy új kezdet érzésével tértünk haza egy ádventi hosszú hétvégéről.
Róma, mint a világ valamennyi nagyvárosa, egyre inkább kozmopolitává válik. Az még hagyján, hogy a fiumicinói repülőtérről a városba vezető gyorsvonat, a Leonardo Express kalauznője négy nyelven hibátlanul igazította el az utasokat.
És akkor még nem szóltam a gesztenyesütőkről, akik között egyaránt volt arab és bangladesi. Mindennek ellenére hamar megbizonyosodtunk, hogy Róma semmihez sem hasonlítható hangulatának, a helyiek imádni való kedvességének és lezserségének a globalizáció sem ártott, így, hét évi távollét után, amikor egy csodálatos szivárvány jelezte az eső végét, indultunk el a Porta Pia környékén lévő szállásunkról egy kis sétára, mintha nem 7 évvel ezelőtt jártunk volna erre utoljára és egymás szavába vágva idéztük fel, hogy egy-egy pontról hová merre kell menni és hogy ott mi történt velünk.
Aznap este pedig már találkozhattunk olasz barátainkkal, egykori iskolatársammal, a háziorvos Emanuelével és feleségével, Gabriellával, akik utoljára négy évvel ezelőtt jártak Magyarországon. Utána két évig a covid miatt nem tudtak jönni, most pedig a szomszédunkban dúló háború miatt nem mernek. Azért ez kicsit szomorú, de inkább örültünk egymásnak és az ő 17. házassági évfordulójuknak, amely éppen érkezésünk napjára esett.
Másnap az égiek már megkönyörültek rajtunk, és 15 fokban, napsütésben mehettünk a Szent Péter-térre, hogy részesülhessünk Ferenc pápa ádventi Úrangyala imádságában és áldásában. Az alkalom már csak azért is különleges volt, mert az idén elevenítették fel a Bambinellók áldásának hagyományát. Ezt a hagyományt még 1969-ben VI. Pál pápa vezette be, akit annak idején szintén volt szerencsém egyszer élőben meghallgatni: Ádvent 3. vasárnapján a Szent Péter bazilikába hívják azokat a gyerekeket, akik a házi betlehembe kis Gyermek Jézusokat készítenek, és a vasárnap délelőtti szentmise alkalmából megáldják őket és Jézuskáikat. Tartottunk tőle, hogy be sem jutunk a térre, de a helyi szervezők ezt remekül megoldották: csak a hatalmas tér rendezői baloldaláról, két szintes biztonsági belépéssel lehetett bemenni a Bazilika elé, a Tevere felőli sugárútról, a Via della Conciliazione felől érkező, a rakpartig álló sokaságot kordon fogadta, így a belső körben nem taposták agyon egymást az emberek.
Mi a vatikáni karácsonyfához és nagy, fából készült betlehemhez közel tudtunk elhelyezkedni. E nemesen egyszerű jászolkompozícióról megtudtuk, hogy Friuli-Venezia-Giulia tartománybeli művészek alkották, és nem vágtak ki hozzá külön fát, hanem egy négy évvel ezelőtti nagy viharban kidőlt cédrusok anyagát használták fel. A Születés ismert szereplői mellett megjelentek a tartomány jellegzetes figurái, a „cramarnak” nevezett faputtyonos vándorkereskedő és egy szövőnő, valamint a Gyermek Jézus közelében ül egy kislány, aki, mint a Megváltó, a jövő reménységét jelképezi.
Ahogyan közeledett dél, egyre fokozódott a hangulat a téren. Miközben áramlottak ki a gyerekek a Bazilikából, egy fiatalokból álló csoport diszkótánccal kísért egy modern karácsonyi éneket, amelyben a fényről és a békéről énekeltek.
És már nem kellett sokáig várni Ferenc pápa jelenlétére, ablakából áldotta meg a jelenlévőket, akik együtt imádkoztak vele. Példabeszéde Keresztelő Szent Jánosról szólt, aki börtönében megrendült hitében, holott éppen akkor van a legnagyobb szükség a hitre, amikor az ember lelkének ki kell törnie rabságából.
„Csend lett, nagy szünet. Ez után csak hallgatni lehetett” – sokszor éreztük már Szabó Lőrinc versének e gyönyörű igazságát. Így volt ez most is, amikor átvágva a tömegen elindultunk át a Teverén a Piazza Navona irányába, ahol világibb karácsonyi élmények vártak ránk. A rómaiakat is megfosztotta a tradicionális kirakodó vásártól a covid, most újra megjelentek a körhinták, a céllövöldék, újra nézhették a gyerekek szájtátva Pulcinella kalandjait az egyszemélyes bábszínházban, és itt is felállítottak egy betlehemet, amely egy szegény város mindennapjaiba ágyazta bele a születést.
Emlékszem, annak idején életemben először itt láttam karácsonyi jászolt, ráadásul akkor élő figurákkal volt tele. A csábító édességpultokon ott volt a piros cukormázba mártott boszorkányalma („mela stregata”), utalva arra, hogy Vízkeresztkor jön a csúfságos, de jószívű Befana, aki megajándékozza a gyerekeket.
Ha ezeknek nem is, de azért a Super Pupa étteremben engedtünk a római konyha két tipikus remekének, a roston sült báránybordának, illetve az ossobucónak, amit keresztbe vágott borjúcombból készítenek, egy karika velőscsonttal, zöldborsóval és paradicsommártással. Persze azért itt is, mint minden hasonló vásárban, sok a „multinacionális” bóvli, de az „alapíz” megmaradt.
A Piazza Navona után még volt erőnk felmászni a római Campidoglio dombon a Santa Maria in Aracoeli templomhoz vezető 150 lépcsőn, hogy megerősítsük azt a fogadalmat, amit itt tettünk egymásnak 20 évvel ezelőtt. A templom betlehemje volt valamikor a rómaiak szívének a legkedvesebb, amelyet egy ferences barát faragott egy, a Getsemáné kertben álló olajfa törzséből. Sajnos ezt a remekművet közel 30 éve ellopták, de a hiteles másolatát is ugyanolyan szeretettel látogatják a mai napig.
Aztán a Campidoglio dombról, ahol rendületlenül áll kedvenc császárom, Marcus Aurelius lovasszobra – ha ma ilyen vezetői lennének a világnak, nem itt tartanák – gyönyörködtünk a lángoló lemenő napban, amely bevilágította Marcellus színházát, a római Nagy Zsinagóga kupoláját és a környező pineákat.
A következő napon a Vatikáni Múzeumba vezetett az utunk. Jártunk már itt 20 éve, de akkor éppen óriási zarándoktömeg érkezett Rómába Josémaria Escrivá, az Opus Dei alapítójának szentté avatására, és a sokaság a múzeumba is beözönlött, így szinte élvezhetetlen volt a látogatás. Most, a két évtizeddel ezelőttihez képest sokkal ésszerűbb, szakaszos beengedésnek köszönhetően sokkal több időnk és terünk maradt elmélyülni e felmérhetetlen gazdagságban, amelynek teljes befogadásához hónapok kellenének. Még ahhoz is kevés egy nap, hogy a Sixtus-kápolnában Michelangelo Utolsó ítéletének, a mennyezet Teremtés-sorozatának minden alakját alaposan szemügyre vegyük.
És itt is találkoztunk egy jászollal, amelyet alkotói egy 18.századi nápolyi mű nyomán készítettek el. Stílusára jellemző, hogy miközben az egyik oldalon szinte szerényen meghúzódva látjuk a Szent Családot és a Három Királyokat, addig az előtérben, a Vezúv tövében a nápolyiak élik mindennapi életüket, még tarantellát is táncolnak.
Az ünnepre való készülődés mindenütt látható a Város nevezetességei körül, de az óváros kis utcáiban is. A Spanyol Lépcsőn, a Trinitá dei Monti templom alatt aranyló fények mintáznak fenyőfát, az éttermek szinte versengenek, hogy bejárataikat melyikük díszíti fel pazarabb módon. A Villa Borghese még télen is mesés parkjának egyik szegletét a Christmas World nevű szórakozópark foglalja el egészen január 6-ig.
Itt a világ nagyvárosainak karácsonyi légkörét próbálják megidézni New York-tól Tokióig, de nem hiányzik a Mikulás lappföldi szülőfaluja sem. Barátaink szerint az idén némi visszafogottság érezhető az energiaválság miatt. Vajon milyen lehet, ha nem szerénykednek? Utolsó esténken otthonukba invitáltak bennünket egy igazi olasz vacsorára: Gabriella asszony zöld pestós lasagnája, articsókás csirkéje mellett megcsodálhattuk unokatestvére, a fafaragó Luigi Sorino betlehemjét és a már felállított karácsonyfájukon helyett kaptak a magyar mézeskalácsok és a Párom által horgolt angyal- és hóember-figurák is.
Mindezekkel a szép pillanatokkal gazdagodva tértünk haza Rómából, és csak azt kívánjuk, hogy legyen mindenki lelkében béke, szeretet, a másik ember iránti tisztelet és odaadás.
Nemcsak Karácsonykor, hanem az év minden pillanatában.
