Magyar bíboros nem volt még olyan közel ahhoz, hogy pápává válasszák, mint Bakócz Tamás 1513-ban, II. Gyula pápa halála után. Az enklávé végül Giovanni de Medicit választotta, aki X. Leó néven foglalta el a trónt, és Bakóczot azon nyomban meg is bízta egy török elleni keresztes haderő megszervezésével, amelynek gerincét magyarok adták volna. A pápa bulláját 1514 áprilisában hirdették ki, a had élére egy székely lófőt, Dózsa Györgyöt állították.
A pogány ellen szervezett had végül át sem lépte a Magyar Királyság határát, parasztfelkelésbe fordult, ahol a csatározások során mindkét fél rendkívül kegyetlenül bánt a kezére jutó ellenséggel. Szinte a fél ország lángokban állt, mire a nemességnek sikerült felülkerekednie, az éppen Temesvárt ostromló Dózsa vezette fősereg július 15-én szenvedett megsemmisítő vereséget a Szapolyai János erdélyi vajda vezette seregtől.
"Borzad a lélek"
Dózsát szerencsétlenségére élve fogták el, bosszúból és elrettentésként rettentő kínhalálra ítélték, a közel egykorú történetíró, Istvánffy Miklós így fogalmaz:
"Borzad a lélek elmondani kegyetlen, szörnyű és eddig még soha nem látott és hallott gyötrelmes kivégzését a szerencsétleneknek. Bár minden halálbüntetést megérdemeltek, mégis méltányos lett volna, hogy azok a jámbor keresztények szánalommal és könyörülettel mérsékeljék vad kegyetlenségüket."
A foglyok közül kiválasztottak 40 férfit, napokig éheztették őket a börtönben, amit mindössze kilencen éltek túl. Istvánffy beszámolója szerint: "… vasból trónt, koronát és kormánypálcát - a király jelvényeit kovácsolnak. Az izzó trónra ráültetik Györgyöt, fejére teszik az izzó koronát, s kezébe az izzó jogart.
Enniük kellett a húsából
Azután odavezetik azt a kilenc, még életben maradt szerencsétlent, akik az éhségtől elgyötörve sápadtak voltak, félholtak, hasonlóak az ember árnyékához, s azt parancsolják nekik, hogy György húsát, mely az izzó vashoz érve felvillant és sistergett, fogukkal szaggassák le és nyeljék le.
Hárman képtelenek voltak megtenni, őket azon nyomban megölték, a többieket elengedték.
Közben pedig György sem nem sírt, sem nem jajgatott, sem nem félt. Csak ezeket gyalázva, mert ő nevelte őket, kutyakölyköknek nevezte, s azután elhallgatott. S miután újra meg újra tüzes vasfogókkal szaggatták, végül is, nem bírva tovább elszenvedni az elviselhetetlen fájdalmakat, kilehelte lelkét".
