Bokszbajnokból bobkirály
Az egyetlen sportoló, aki a klasszikus értelemben vett nyári és a téli olimpián is aranyat nyert az amerikai Eddie Eagan (1897. április 26. - 1967. június 14.), aki egyetemi tanulmányai alatt ismerkedett meg a boksszal, és olyan jól ment neki, hogy részt vehetett az 1920-as antwerpeni játékokon, ahol aranyérmet nyert félnehézsúlyban.
Négy évvel később ismét nekivágott a versenynek, ezúttal nehézsúlyban, de már az első meccsén kikapott a brit Arthur Cliftontól és kiesett.
Az olimpiai sikerressége azonban váratlanul 1932-ben folytatódott, amikor barátja, Jay O'Brien szólt neki, hogy egyik csapattársuk kidőlt, és szükségük lenne egy erős sportolóra a bobcsapathoz.
Mielőtt a Lake Placid-i olimpia helyszínére érkezett volna, még sohasem ült bobon, nem tudhatta milyen veszélyes.
Pedig az volt, a verseny során hatan is kórházba kerültek. De ez nem akadályozta meg az amerikaiakat, akik a Billy Fiske, Clifford Gray, Eagen, O'Brien összeállításban megnyerték az aranyérmet.
"Az a futam mindig élénken élt az emlékezetemben" - mesélte később Eagan . "Körülbelül két perc volt, de nekem évmillióknak tűnt. A hóval borított talaj életlen mozifilmként suhant el előttem, a járművünk csupán néhány centire száguldott a talajtól mindenféle biztonságérzet nélkül.
A hevedereken lógtam, a kezeim szinte kicsúsztak, de nagyon erősen kapaszkodtam.
Kakukktojás
Akadt még egy sportoló, a svéd Gillis Grafström, aki téli és nyári olimpián is olimpiai bajnok lett (összesen négyszer), de mindannyiszor műkorcsolyában: a sportág ugyanis 1920-ban még a nyári játékok műsorán szerepelt.
Aki világcsúccsal a 28. lett
A norvég Jacob Tullin Thams (1898. április 7. - 1954. július 27.) már azzal történelmet írt, hogy a történelem első téli olimpiáján síugrásban bajnok lett: 1924-ben, Chamonix-ban ő nyerte a versenyt nagysáncon. Mivel a játékok keretében rendezték meg az északisí-világbajnokságot is, ezzel a vb-aranyat is megszerezte.
1926-ban, Lahtiban ismét világbajnok lett, ugyanabban az évben megkapta a norvég sísport legmagasabb díját, a Holmenkollen-érmet (Holmenkollmedaljen).
Az 1928-as St. Moritz -i téli olimpián megismételhette volna a győzelmét, ugyanis az első ugrás után az ötödik helyen állt, második nekirugaszkodásra azonban 73 méteres világcsúcsot ugrott, így összesítésben toronymagasan ő volt a legjobb.
Azonban hiába a nagy repülés, leérkezéskor elesett, így annyira lepontozták, hogy végül csupán a 28. helyen zárt. Sérülései elég súlyosak voltak, így kórházba kellett szállítani. De nem bánkódott, a verseny után azt nyilatkozta:
Legalább megmutattam a srácoknak, hogy nem vagyunk gyávák.
Visszavonulása után a vitorlázásban találta meg az új kihívást, olyannyira, hogy a 8 méteres hajóosztályban bekerült az 1936-os olimpián induló legénység közé. Az aranyérmet az olaszok szerezték meg, a norvég és a német hajó egyaránt 53 ponttal rendelkezett hét futam után, így döntő viadalra került sor, amelyen a skandinávok bizonyultak jobbnak, Jacob Tullin Thams olimpia éremkollekciója így egy ezüstéremmel gazdagodott.
Egy évben lett téli és nyári bajnok
A keletnémet Christa Luding-Rothenburger (1959. december 4. - ) nem csupán arról híres, hogy nyári és a téli olimpiai játékokon is érmet nyert, de ő az egyetlen, aki ezt egyazon évben tette meg. 1992-ig ugyanis az olimpiák nem kerülték el egymást…
Több mint 10 évig a világ egyik legjobb sprintere volt a gyorskorcsolyában: kétszer volt világbajnok (1985, 1988), nyert két ezüstöt (1986, 1989), valamint négy bronzot (1979, 1983, 1987, 1992). Az olimpiákon is remekelt, 1984-ben, Szarajevóban 500-on, négy évvel később Calgaryban 1000 méteren lett első, de volt egy ezüst- (1988) és egy bronzérme is (1992).
1980-ban edzője, Ernst Luding (akihez az 1988-as téli olimpia után ment feleségül) meggyőzte, hogy az edzettsége végett a nyári hónapokban kerékpározzon.
Nagy harcot vívott azért, hogy a keletnémetek engedélyt adjanak neki, hogy nemzetközi kerékpáros versenyeken induljon.
De a sikerek ott is jöttek, az 1986-os, Colorado Springs-i világbajnokságon női sprintben aranyat, a következő évben, Bécsben pedig ezüstöt nyert - ezzel Sheila Young után a második nő lett, aki gyorskorcsolyában és kerékpározásban egyaránt világbajnoki címig vitte.
1988-ban Szöulban is indult, ahol ugyancsak pályakerékpározásban a második lett.
16 év, hat olimpia
Talán nem túlzás azt állítani, Clara Hughes (1972. szeptember 27. - ) életét a sport mentette meg és terelte normális mederbe - ezt ő maga is elismerte már korábbi interjúiban.
A winnipegi születésű lány saját bevallása szerint fiatalon cigarettázott, sokat ivott és drogozott, de 1988-ban a televíziós közvetítésben meglátta az akkor már pályafutása végén, leszállóágban lévő kétszeres olimpiai bajnok Gaétan Bouchert…
"Tudtam arról, hogy van olimpia, de baromira nem érdekelt. Egyik tévéadóról a másikra kapcsolgattam, amikor ráakadtam a gyorskorcsolya-versenyre. És megláttam Bouchert.
A kommentátorok azt mondták, megsérült, és nem tud érmet nyerni, de elképesztő intenzitást és elszántságot láttam benne. Aznap valóban nem nyert, de mindent beleadott. És ez értelmet adott az életemnek
- nyilatkozta Clara.
Azon a hétvégén még bulizott, de már elmondta édesanyjának, hogy szeretne gyorskorcsolyázni.
"Egy-két hét múlva ott voltam a jégen, egy ronda, bérelt korcsolyával a lábamon. Mindenki más teljes ruházattal és sisakkal rendelkezett, csak én nem. Nem is emlékszem, mi járt a fejemben!"
#OnThisDay at #Vancouver2010, @clarahughes won her 6️⃣th Olympic medal - 5000m????!
This tied her with @CindyKlassen as #TeamCanada's most decorated Olympian ????
She is the world's only multiple medallist at both the summer & winter @Olympics ????
????️: IOC | @SSC_PVC | @ISU_Speed pic.twitter.com/HrtXBx7LAM
- Team Canada (@TeamCanada) February 25, 2020
De az átalakulás csodálatosan sikerült, ismét jó jegyeket kapott, autó helyett biciklizni kezdett, olyannyira, hogy 1990-ben áttért a versenykerékpározásra. 1995-ben ezüstérmet szerzett a Pánamerikai Játékokon, egy évvel később pedig két bronzérmet nyert az atlantai játékokon.
2000-ben visszatért a gyorskorcsolyázáshoz, és sikerrel kvalifikálta magát a 2002-es, Salt Lake City-i játékokra, ahol 5000 méteren bronzérmes lett. 2004-ben ezek a távon világbajnoki címet szerzett, így abszolút esélyesként utazott el a torinói olimpiára, és megszerezte az olimpiai bajnoki címet (plusz csapatban egy ezüstöt is nyert).
2010-ben Vancouverben még olimpia bronzérmes volt, de ismét elköszönt a jégtől és 2010 novemberében bejelentette a visszatérését a kerékpárosoknál. A 2011-es pánamerikai bajnokságon nagy fölénnyel megnyerte az egyéni időfutamot és az országúti versenyt, teljesítményével kiharcolta az olimpiai szereplést.
Hatodik ötkarikás játékán a női egyéni mezőnyversenyben csupán a 32. helyezést szerezte meg, de egyéni időfutamban az ötödik lett.
Klasszis sprinterből ezüstös bobos
Az amerikaiak tehetséges atlétája, Lauryn Williams (1983. szeptember 11. - ) két junior világbajnoki arany után a 2004-es olimpián robbant be, amikor az athéni olimpián 100 méteres síkfutásban ezüstöt nyert.
Ez egy nagy szériát indított el, 2005-ben két világbajnoki címet (100 m, 4×100 m), 2007-ben egy aranyat (100 m) és egy ezüstöt (4 x 100 m) nyert. Nagy esélyesként utazott el a pekingi játékokra, ahol a váltót pályaelhagyás miatt kizárták az elődöntőben, egyéniben pedig a 4. helyen zárt.
A 2009-es berlini világbajnokságon sem jött ki a lépés, az egyéni ötödik helye mellett váltóban ismét kiestek az amerikaiak. Másfél év kihagyás után 2011-ben ért vissza, és a 2012-es londoni játékokon aranyéremhez segítette az amerikai váltót.
Egy sérülés vetett véget a sprintkarrierjének, de aztán a véletlennek köszönhetően máshol kapott lehetőséget. Csupán egy beszélgetésnek indult a fedett pályás világbajnok gátfutó Lolo Jonesszal, végül azzal végződött, hogy beszippantotta (a barátnőjéhez hasonlóan) a bobozás világa.
A 2014-es, Szocsiban megrendezett téli olimpián Elana Meyers társaként kettesbobban indult, és három futam után volt esélye az aranyéremre is, de végül Kanada mögött meg kelletr elégedniük a második hellyel.
Egy kis gyorskorcsolya, egy kis baseball
A kubai bevándorlók gyermekeként született és Miamiban nőtt fel, ahol ötéves korától görkorcsolyázott, hétévesen pedig már gyorskorcsolya-edzésre járt. A középiskolai évek alatt felfüggesztette karrierjét, hogy másik szerelmére, a baseballra összpontosítson.
Elég jól játszott ahhoz, hogy egyetemi ösztöndíjat szerezzen, de a szíve visszahúzta a jégre, hogy megvalósítsa olimpiai álmát. 2008-ban és 2009-ben részt vett a junior rövidpályás gyorskorcsolya-világbajnokságon, utóbbin 3000 méteres váltóban aranyérmet nyert. Az olimpia azonban nem jött össze, a válogató előtt összeszedett egy gyomorvírust, így csupán a hetedik lett. Miután évek óta krónikus térdfájdalom gyötörte, úgy döntött, szünetet tart, 2011-ben a Salt Lake Community College baseballcsapatában szerepelt, de térde nem javult.
Az orvosok súlyos problémát fedeztek fel nála, a térd különböző részein 12 szakadást találtak. 2012 elején megműtötték, négy hétig mozdulatlanul kellett feküdnie, és ugyan júliusban már edzeni akart, olyan gyenge volt, hogy a lépcsőzés is komoly problémát jelentett.
Intenzív fizikoterápia után aztán a 2013-2014-es világkupa-sorozatban többször is a dobogóra állhatott.
Sőt, az olimpiai selejtezőn is remekül teljesített, így ő lett az első kubai-amerikai férfi gyorskorcsolyázó, aki bekerült az Egyesült Államok olimpiai csapatába. Szocsiban nem is okozott csalódást, egyéniben ugyan nem járt szerencsével, de J. R. Celski, Chris Creveling és Jordan Malone oldalán 5000 méteres váltóban ezüstérmet nyert.
Azt már a játékok előtt bejelentette, hogy felhagy a gyorskorcsolyával, hogy ismét a baseballra koncentrálhasson. A Chicago White Sox, a Miami Marlins, majd a Los Angeles Dodgers játékosa lett, 2021 májusában pedig bekerült az Egyesült Államok baseball-válogatottjába. Sőt, nemcsak részt vett a tokiói olimpián, hanem a kosaras Sue Birddel együtt vihette a zászlót a megnyitón.
Az Egyesült Államok végül a döntőig menetelt, de Japántól kikapott, így Alvarez begyűjtötte második olimpiai ezüstjét.
