A telefonban úgy mutatkozott be, hogy “Irén vagyok, a mozaikanya.” Életemben nem hallottam ezt a szót, ezért visszakérdeztem, mire korrigált: “Oké, akkor legyen inkább pótalkatrész.” Szóval egy pótalkatrész-mozaikanyával volt találkozóm, és mivel jó idő volt, egy verőfényes, tavaszillatú sétát javasoltam a Gellérthegyen. Jóganadrágban és egy ejtett vállú, lazacszínű pólóban érkezett. Sűrű, barna haja úgy folyta körül az arcát, mint egy pohár meleg kakaó. Szép nő volt, húsznak se nézett ki, csak a tekintete volt öreg. Miközben kezet fogtunk, úgy éreztem, egy százéves tini néz vissza rám.
– Látom, jógás vagy. Én is – törtem meg a csendet, ahogy elkezdtünk ténferegni a rügyező orgonabokrok között, a kilátó felé.
– Aha. Még csak pár hónapja járok. Óriási érzés, hogy egy héten egyszer van másfél óra, amikor szabad vagyok.
– Nem érzed szabadnak magad?
Annyira bebújt a barna haja mögé, hogy semmit sem láttam az arcából.
– Mozaikfeleségnek lenni börtön. Én legalábbis úgy élem meg. Belefáradtam, hogy kifelé előadjam a tökéletes családanyát, egy családban, ami nem is az enyém.
Meglepett, hogy ez ilyen hirtelen kibukott belőle. Mióta feszíthette őt odabentről? Csendben bandukoltam mellette. Hirtelen hátra fogta a haját, és valami csattal, amiről nem is láttam, hogy a kezében volt, feltűzte. Mintha ez a mozdulat kellett volna ahhoz, hogy belevágjon a történetébe.
– Tibivel akkor ismerkedtem meg, amikor már fél éve külön éltek a feleségével. Zajlott a válóperes tárgyalás, a csaj lépett le egyébként, összeköltözött egy másik pasival, az is a családját hagyta ott miatta. Én meg kaptam egy megtört szívű pasit, aki rajongott értem, és hétvégente egy öt, meg egy nyolc éves kisfiút. Harminchárom voltam, már nagyon akartam családot. Azt hittem, beütött életem mázlija: itt egy óriási szerelem, meg egy “kész” család. Tibi mellettem lassan kiheveri az asszonyt, aki tizenhat évig amúgy is csak koktélozgatni meg bulizgatni járt a barátnőivel, meg párszor meg is csalta. Én sokkal jobb leszek, szülök neki egy gyereket, és élünk szépen, mint hal a vízben.
– Gyanítom, hogy nem így történt.
Kuncogni kezdett. Keserűen.
– Ha irodalmi nyelven akarnék fogalmazni, azt mondanám: beb...ott az élet. Nem azonnal, hanem szépen, fokozatosan. Rájöttem, hogy amibe szerelemittasan belesétáltam, az tulajdonképpen egy csapda.
Összebútoroztam egy fél-elvált pasival, akinek a bírósági papír nem jelentett semmit. Továbbra is a volt asszony csicskája maradt, na meg persze családapa. A régi családjában, nem a miénkben. Érted? Engem elvett ugyan, de nem teljes jogú feleség kellett neki, hanem pótalkatrész.
Fotó: Pexels– Aha. Szóval innen a szó. Nézd, én tudom, hogy a mai mozaikcsaládok nagyon guzmisak tudnak lenni. Rengeteg kompromisszumot kell megkötnie mindenkinek.
Megint lehajtotta a fejét, egy szétszáradt fenyőtobozt rugdalt a tornacipős lábával.
– Kompromisszum... igen. De hol van a határ a kompromisszum és a teljes önfeladás között? A rabszolgaság között? Mert úgy érzem, nekem ez jutott. Tudom, hogy a férjem szerelme az enyém. De van, ami a szerelemnél sokkal fontosabb. A lojalitás, az elkötelezettség, a törődni vágyás. És ezek nála már foglaltak voltak. Tilda, a felesége foglalta le, húsz éve. Azt hiszem, az én hibám, hogy ezt nem láttam már az elején. Igen, Tilda nehéz eset. A válás után egy évvel az új pasija is lapátra tette, Tilduska akkor ébredt rá, hogy a jól fizető férjét talán mégsem kellett volna a sutba dobni. És ugye akkorra már Tibi elvett engem.
De Tilda tudta, hogy a kezében van az aduász, ami mindent és mindenkit felülír: a két gyerek. Rafkós nő, ráérzett, mit kell tennie. Jöttek a manipulációk, ahogy én hívom, “a fárasztásos technika”. Napi húsz Messenger-üzenet, ide menj a gyerekekért, oda menj, hozd haza őket az oviból, mert migrénem van... Jött az éjszakai sírós telefon is, hogy Bálint (a kisebbik) belázasodott, mi legyen, rohanni kéne vele az ügyeletre, és Tibi rohant is.
Tilda minden héten beosztotta a férjem szabadidejét: menjenek el együtt Bálint focimeccsére, Zoli (a nagyobbik) szülői értekezletére, vegyék megy együtt a gyerekek karácsonyi ajándékait, de “azt a nőt” ne hozd. Az “azt a nőt “ én vagyok. Arra persze megfelelek neki, hogy minden hétvégén pesztráljam a gyerekeit, bár abból is szokott hiszti lenni.
– És a férjed ugrik minden csettintésére? Értem én, hogy szereti a gyerekeit, de azért fontos lenne határokat szabni.
– Na, ez az, ami szerintem az elvált pasik többségének nem megy. Látom a hasonló sorsú barátnőimen, de Tibi klasszikus példa rá. Három éve a férjem, de még mindig tele van bűntudattal a kiskölykök miatt. Pedig Tilda hagyta el őt. De akkor is. Ezek a férfiak egyszerűen belebetegszenek abba, hogy elveszik tőlük a gyerekeiket. Én azt látom rajta, hogy kétféle lelkiállapota van: vagy boldog, amikor a gyerekek is velünk vannak, akkor mintha engem is jobban szeretne, vagy boldogtalan, mert utánuk vágyakozik. Tilda erre játszik rá, és baromi sikeresen. Így semmi esélyem.
– Nem tudsz valahogy ebbe beilleszkedni? Ha szereted Tibit, el kell fogadnod a helyzetet. A két gyereket nem tudod semmissé tenni.
Leültünk egy padra, úgy gubbasztottunk a tűző napon, mint két veréb. Halkan, bizalmasan beszélt hozzám, mintha egy közeli barátnője lettem volna. Elképesztően ki volt éhezve az emberi melegségre.
– De hát folyamatosan ezt próbálom. Szeretem a fiúkat. Esténként mesélek nekik. Rózsabokrot ültettem velük a kertbe, és a kedvükért megtanultam lángost sütni. Olyan büszke voltam, amikor Bálint azt mondta: “Pont olyan íze van, mint a strandon.” Vezetem azt a nagy háztartást, teleültettem muskátlival az ablakokat, mosok-főzök-vasalok, ellátom az egész családot. Múlt vasárnap megnéztem a srácokkal az egyik Indiana Jones-filmet, úgy élveztük – az apjuk épp füvet nyírt. De abból is baj lett. Tilda még este rácsörgött Tibire, és ordítozott, hogy “az a nő” ijesztő filmeket nézet a fiaival. És rosszat fognak álmodni. Tibi meg ilyenkor csak topog, meg nyugtatgatja. Egyáltalán nem áll ki mellettem.
Hogy legyek úgy két gyerek nevelőanyja, hogy minden kötelességem megvan, ami az anyasággal jár, és persze szeressem is úgy mindkettőt, mintha a sajátjaim lennének, de semmi jogom nincs nevelni őket? Rájuk se merek szólni, mert előbb-utóbb megkapom, hogy nem az enyémek.
– Ha esetleg te is szülnél egyet...
