A fenti szavakat olyan váratlanul kaptam az arcomba, hogy megremegett a kezemben az oreós milkshake. Az egyik legjobb barátom ült velem szemben, egyetemen vagy száz szemináriumot ültünk végig együtt. Aztán persze megnősült, szem elől tévesztettük egymást, de mostanában néha újra összefutunk. Válik, nincs túl jól, de nem akartam faggatni. A férfiak olyan nehezen nyílnak meg. Aztán egyszer csak két sajtburesz között rám zúdította az összes fájdalmát.
“Gondolod, hogy a magyar közvélemény túlságosan nőpárti?” – puhatolóztam finoman, mert éreztem, hogy itt most egy rossz szó is Hirosimához hasonló kataklizmába torkollhat.
“Igen, igen, igen! Ami a válásokat illeti, százszor is igen!” – morgolódott a hamburgere fölött. Hosszan ránéztem: még mindig jó pasi. Oké, egy kis pocak befigyelt, de belefér. Izmos, jó kiállású, intelligens arcél, kellemesen sportos cuccok. Az a fajta férfi, aki mellett én is szívesen sétálgatnék, mint feleség. Mármint külsőre. Vártam, amíg kiszippantja a kóláját, továbbra sem kérdeztem semmit. Az üres szívószálas papírpohárral vádlón rám mutatott, mintha kardot rántott volna.
“Te is hülyeségeket írsz. Csak a nőket véded. Honnan a túróból veszitek, hogy mi ebbe nem döglünk bele? Az én házasságom például egy totális átverés volt.
Amikor a válóperes tárgyalás után megkérdeztem a nejemet, hogy ha ekkora szar vagyok, akkor mégis miért jött hozzám, azt mondta: mert nem akarta, hogy 36 évesen ő legyen az egyetlen a családban, aki még mindig egyedül áll a karácsonyfa alatt. Ezért kellettem, kirakatnak. Berosálok.”
“Azért csak szeretett.” – mormoltam bele a poharamba.
“Hát tudom én? Állítólag valami francia faszi szívatgatta akkor már vagy egy éve, nem érezte biztonságban magát, úgyhogy velem is beérte. A legdurvább az egészben, hogy egy évig übercuki volt. Főzött, imádott, körbeutaztuk Toscanát. Az autóban, amíg vezettem, állandóan a tarkómat simogatta, az annyira jólesett. Úgy éreztem, ez az, megvan a nő, akivel családot akarok. Aztán teherbe esett.”
“Úgy emlékszem, annak örültél”.
“Mint majom a farkának, tényleg. Tudod, hogy se apu, se anyu nem él már. Leírhatatlan érzés volt, hogy megint lesz családom. Saját. Persze nem tudtam, hogy ez a vég kezdete. Kábé hét hónapos terhes volt, amikor kirúgott az ágyából. Azt mondta, a hormonjai miatt nem kívánja a szexet. Oké, gondoltam, de azt azért nem hittem, hogy mindez nyolc évig fog tartani.”
“Mi vaaaan?” – most én hadonásztam a műanyag kanalammal, és szégyen ide vagy oda, leplezetlenül röhögtem. Vádlón rám meredt, de aztán inkább ő is nevetett.
“Ha hiszed, ha nem. Nem mondom, hogy néha, kivételes ajándékként nem feküdt le velem, de Norbika születése előtt gyakorlatilag ráhúzta a rolót a házaséletünkre.” Még mindig vihogtam: “És te ezek után még elvetted, sőt, három év múlva – ezek szerint kivételes ajándékként – csináltál neki még egy gyereket?”
Elkomorodott. “Ezt eddig senkinek nem mondtam el, de Bálint születése után beszéltem a dokival, és titokban csináltattam egy apasági tesztet.
Abban már nem voltam biztos, hogy a második is az enyém. Akkor már évek óta a nappali kanapéján aludtam, mert a nejem azt mondta, nem bírja kipihenni magát, ha mellette horkolok.”
Elhallgattunk. Tudtam, hogy amit most fog mondani, azt tényleg nem osztja meg akárkivel.
“Nézd. Ez nem úgy megy, hogy az ember rögtön tudja, hogy palira vették. Meg szerintem a nejem részéről se volt ez ilyen tudatos. Ti, nők egyszerűen így vagytok programozva: 35 körül jön a pánik, és fel kell mutatni egy férjet, meg egy vagy két gyereket, ha törik, ha szakad.
Kell egy spermadonor, na. És ha horogra akad egy tűrhető delikvens, akkor cukiskodtok, mert meg kell fogni.
Csak aztán jön a feketeleves. A nejem mindig molettke volt, de Norbika születése után csak úgy rohantak fel rá a kilók. A szülés maga is egy rémálom volt, majdnem elvérzett, amint a gyerek kibújt, tolták is be a műtőbe. Akkor még nem tudtam, hogy mindenért, az eldeformálódott testéért, a szenvedéséért, a halálfélelméért is engem okolt. Az már az én külön pechem, hogy amikor Norbika kábé kétéves lett, a nejem arra is rájött, hogy tulajdonképpen ő nem is ezt akarta.
“Hanem, mit?”
“Mindent, csak nem ezt” – lemondóan rázta a fejét. “A fejemhez vágta, hogy miért nem keresek legalább egy millát, mert hogy nem úgy élünk, ahogy ő megszokta (elég gazdag családból jött). Agyondolgoztam magam a lemezkiadónál, hazavittem vagy fél millát, rohantam a gyerekekért, csináltam vele együtt a házimunkát, de neki az is kevés volt. Évente új kocsi kellett, olasz dizájn konyhabútor, utazások. Képes volt egy délután hetvenezret elverni a KIKÁ-ban, kávéskészletre meg illatmécsesre meg mű-orchideára.
Nem mondom, hogy nem voltak szebb napjaink, főleg, amikor már mindkét gyerek megvolt, és a kis meztelen tappancsaikkal ott topogtak a karácsonyfa körül. De ez nagyon ritka volt. A végén már nem is főzött, Nutellán éltem.”
“Nem próbáltál beszélni vele?” – most már én is elkomolyodtam.
“Dehogynem. Éjszakákat beszéltünk át. Szerettem, érted? Meg ott volt a két gyerek, őket is imádtam, persze hogy ez ember ilyenkor teper. Nem akartam elveszíteni őket. Elvittem a nejemet olasz körutazásra, operaelőadásra a veronai arénába, csináltattam neki platinaláncot, pici, lakat alakú medállal, amibe a neveink kezdőbetűjét vésettem bele. Talán egyszer, egy őszinte pillanatában mondta ki a lényeget: hogy ő úgy érzi, ezzel a család-dologgal nem valósította meg önmagát.”
Néztem a gyorsétterem üvegfala előtt elsuhanó autókat: “Azért biztos te is hibáztál. Nem hiszem, hogy mindebből az égvilágon semmit nem láttál előre.”
“Voltak jelek, de olyan hamar teherbe esett, és annyira cuki volt az elején, hogy tényleg elbűvölt. Valahogy belecsúsztam ebbe a házasságba. És igen, én is hibáztam. Az utolsó másfél évben például megcsaltam. Nem bírtam szex nélkül. Persze lebuktam. Akkor rakott ki hivatalosan, de szerintem én már az első gyerekünk születése előtt ki voltam rakva.”
“És most mi van?” – most néztem rá először egyenesen, kérdőn.
Úgy mosolygott rám, mint aki már nem vár az élettől semmit. “Mondtam már, ti nők azt hiszitek, hogy mi ebbe nem döglünk bele. Pedig igen.
Elvették a gyerekeimet az életemből. Nem látom őket reggel kócosan ásítani, délután hazajönni az iskolából, este fogat mosni.
Ráadásul a nejem így, egyedül pláne nem tud mit kezdeni velük. Vagyonokat költ bébiszitterre, vagy rám dobja őket – így is minden hétvégén velem vannak. Szegények teljesen össze vannak zavarodva. Norbikához a múlt héten kellett SOS átrohannom, mert nekiesett az anyjának, és verni kezdte. Egy kilenc éves gyerek! Széttört mindent a szobájában. Azóta pszichológushoz hordjuk.”
“Ez egy komplett tragédia” – állapítottam meg.
“És azt hiszed, egyedi eset? Tudod, hogy hány negyvenes, jól szituált barátom csinálja ezt jelenleg végig ugyanígy, vagy pepitában? Üdv a magyar átlagválások világában. A legrosszabb az egészben az, hogy úgy érzem, átvertek. Nyolc év házasság után itt vagyok egy életre szóló csapdában. Mert a fiaim 6 és 9 évesek, még vagy 15 évig szükségük van rám. Az exnejem meg azóta egyre rosszabb: tiszta pszichopata. Már 120 kiló, tömi magába a Pilótakekszet, engem elmond mindennek, és arról álmodozik, hogy majd most fogja megtalálni az igazit. Családot akartam, és igen, lehet, hogy hibáztam, de odatettem magam. Mégse volt elég, mégis ez lett belőle. Fogalmam sincs, hogyan jövök ki ebből.”
“Talán egy szakemberrel” – én is kerestem a szavakat, ez jutott eszembe.
Rám röhögött: “Ja, van egy szakember, aki egyszer tutira segíteni fog rajtam. Sírásónak hívják.”
Az étterem előtti parkolóba akkor fordult be egy autó, és kiszállt belőle egy négytagú család. Apa, anya, két kicsi lány. A megtestesült tökély. Elmélyülten néztük őket. Egyikünk sem szólt egy szót sem.
