A magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája volt a Sajó-menti (vagy muhi) vereség 1241 áprilisában, és ami utána jött: a tatár pusztítás. Országrészek váltak lakatlanná, a király menekülni kényszerült, az ellenség csaknem egy évig rabolta, fosztogatta az országot. Ám a magyarok sokkal keményebb ellenállást tanúsítottak, mint azt ma a közvélekedés tartja, és IV. Béla szerepét sem indokolt negatívan értékelni. Sőt.
A Batu vezette mongol had 1242 tavaszán úgy hagyta el az országot, hogy az megőrizte függetlenségét és talpra tudott állni. Hatalmas eredmény, hiszen egészen kevés uralkodó és nép mondhatta el magáról a XIII. században, hogy
szembeszállt a korabeli "szuperhatalommal", a világ akkori legnagyobb, legkeményebb hadseregével, és túlélte.
Ennek persze nyilván rajtunk kívül álló okai is voltak, de mára tarthatatlan a nézet, miszerint a Magyar Királyság teljesen kiszolgáltatott volt, vezetői pedig hibát hibára halmozva csak rontottak a helyzeten.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport "Tatárjárás 1241 - A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései" néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban ezúttal Dr. Csiky Gergelyt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük a Mongol Birodalom hadseregéről, amelyről a kortársak a legnagyobb elismeréssel szóltak.
Tatárjárás Magyarországon
A sorozat részeként eddig megjelent cikkek:
Ismert cselnek dőltek be a magyarok
Óriásit hibáztak a magyarok az utolsó pillanatban
Magyarország segítséget kért, de senki nem mozdult
Ezért hordták körbe a véres kardot Magyarországon
Elnyeli a föld a magyar tragédia helyszínét
Kiengedték a kelepcéből a magyarokat
Ez a csel mentette meg a magyar király életét
Ellenünk vívták a legkeményebb csatájukat a tatárok
Teljesen elpusztították Magyarország közepét
Tatárjárás: keményen ellenálltak a magyarok
Megcáfoltak egy fontos elméletet a tatárjárásról
Magyar királylányok haltak meg a tatárjárásban
Valójában a magyarok legyőzték a tatárokat?
Kannibalizmus kísérte a tatárjárást
Nem hozza lázba a mongolokat a tatárjárás, amúgy is távoli rokonként tekintenek ránk
Így számolták fel a tatárok a középkori Kijevet
A világ urával kerültek szembe a magyarok
Tömény, vagyis 10 ezer
A középkori Mongol Birodalom egyértelműen Dzsingisz kán műve, akit 1206-ban választottak a mongol törzsek nagykánjává. Kivételes tehetség volt, karizmatikus vezető: lépésről lépésre, láthatóan egy tanulási folyamat nyomán, de végül tökélyre vitte a birodalom- és hadseregszervezés korábban is jól ismert sztyeppei mintáit. Mögötte állt persze a törzsi vezetők gyűlése, a kurultáj, és nagyban támaszkodott tanácsadóira is, ám ez a lényegen mit sem változtat.
Birodalmát a folyamatos terjeszkedésre építette, így egyértelműen a hadsereg számított a legfontosabb intézménynek. Dzsingisz átalakította a törzsi rendszert, és a lakosságot, valamint a hadsereget is magában foglaló decimális rendszert hozott létre: a tizedek alkottak századokat, azok ezredeket, majd tízezer főt számláló tümeneket, mindegyik élén az egymásnak alárendelt parancsnokokkal. Ez utóbbiból származik egyébként a magyar tömény szó annak emlékét őrizve, hogy 1241-ben "töméntelen mennyiségű" ellenség zúdult hazánkra.
A birodalom és a hadsereg szervezése párhuzamosan, egymásra építve folyt, a tízes rendszer egyszerre volt katonai és adminisztratív felosztás, ami a hadba hívás mellett az adózás, közmunkák stb. alapjául is szolgált
- mondja a 24.hu-nak Csiky Gergely.
Minden mongol férfit összeírtak, ám a hadseregre koncentrálva pontos számot nem mondhatunk. Fennmaradt az ezredesek névsora, ez alapján Dzsingisz halálakor, 1227-ben a mongol törzsterületek férfilakossága 100-110 ezer fő lehetett, de akár kora, akár egészségi állapota okán nyilván nem volt mindegyikük hadra fogható. Szintén erősen árnyalja a képet több más mellett az is, hogy aktívan igénybe vették a meghódított területek "katonai potenciálját".
A férfiak közül akit életben hagytak, azt kényszermunkára hurcolták vagy a hadjáratokban használták: őket állították az első sorokba, ma úgy mondanánk, golyófogónak. Emellett persze segédcsapatokkal is rendelkeztek, azaz sok nép önszántából vállalta a harcot a mongolok mellett kényszerű szövetségesként.
Lezárták és szűkítették a kört
Akármi is a pontos szám, maga a nagyságrend elképesztő a középkor európai viszonyaival összevetve. Egyszerre egy ilyen hadat logisztikailag képtelenség is lett volna együtt mozgatni, ellátni - főleg a lovakat -, de ez a gyakorlatban fel sem merült, tekintve a több égtáj felé egyszerre vívott háborúkat. A létszám viszont csak egy tényező, ennél fontosabb, hogy remekül képzett, fegyelmezett, kőkemény harcosokról beszélünk.
A források kiemelik, hogy már gyerekkorukban elsajátították a lovaglást és az íjászatot, a történész a kortárs Plano Carpinit idézi: "A tatároknak ugyanis apraja-nagyja jó íjász; fiaik, mihelyt második vagy harmadik évüket elérik, máris lovagolni, lovakat terelni, vágtázni kezdenek, korukhoz szabott íjat kapnak a kezükbe, és tanulják a nyilazást, mert igen ügyesek és merészek".
Az egyéni kiképzésről nincs sok információnk, ám annál inkább a kollektív követelményekről, vagyis a hadgyakorlatként alkalmazott, úgynevezett körvadászatról. Ilyenkor először felderítők mérték fel a terület vadállományát, majd összegyűlt a sereg, és több tíz vagy akár több száz kilométer kerületű kört alkotva körbevette azt.
Valójában hermetikusan lezárták a térséget, a tiszteknek halálbüntetés terhe mellett kellett biztosítani a kör épségét, és hogy onnan egyetlen állat se szabadulhasson ki
- emeli ki Csiky Gergely.
A kört egyre szűkítve magát a vadászatot a kán kezdte meg, végeztével pedig napokig tartó lakomákat tartottak. Ez a kiképzési mód remekül fejlesztette a fegyelmet, az egységek közti kommunikációt, nem meglepő, hogy ugyanez a taktika hadjáratokon is gyakran tetten érhető: a Magyar Királyságot is három oldalról átkarolva támadták.
Nyílzápor és átkarolás
A stratégia mellett a harcászatban is kedvelték a módszert, a mongol sereg, ha tehette, hármas tagolásban állt fel az ütközetekhez. Az arcvonalat rendkívül hosszan elhúzták, a centrum volt a leggyengébb, és kicsit hátrébb is helyezkedett el, az erős szárnyak pedig ívelten álltak fel, a magasból nézve az egész egy félholdat alkotott. Tökéletes volt átkarolásra, bekerítésre, indulhatott a körvadászat. Ebben a hadrendben minden egység tisztában volt a maga helyzetével és feladatával, az egykorú források a rendkívüli mobilitását emelték ki.
Merthogy a legkevésbé sem statikus hadrendre gondoljunk, a taktika fontos része volt az ellenség egységének megbontása: akár egy-egy gyengének ítélt pont koncentrált támadásával, akár színlelt megfutamodással. A lényeg a bekerítés volt, ehhez pedig rendkívül fegyelmezett egységekre, összehangolt mozgásra volt szükség olyan tisztekkel, akik az aktuális helyzethez alkalmazkodva hoztak döntéseket egyik percről a másikra.
Ugyancsak elismerően nyilatkoznak a források a mongolok tűzerejéről, ami esetünkben nyílzáport jelent. A lovasíjászok kör alakban mozogva folyamatos nyílzáport zúdítottak az ellenségre, és a felőrlést szolgálta a kisebb, 4-5 fős íjászrajok sorozatos támadásán, majd szétszóródásán alapuló taktika is. Sokszor éltek a megtévesztés eszközével is, például mindenki több tábortüzet gyújtott éjszakára, ágakat kötöttek a lovak farkára a porfelhő fokozására vagy bábukat ültettek a nyeregbe - azért, hogy létszámuk nagyobbnak tűnjön. Nem volt kihívás, tekintve, hogy minden katona 4-12 vezetéklóval vett részt a hadjáratokon.
Az európai gyakorlattal szemben a mongol vezérek »hátulról« irányították seregeiket, nem bocsátkoztak közvetlen harcba az ellenséggel. Sokkal jobban átlátták így a csatateret, és nem kockáztatták, hogy haláluk szétzilálja saját csapataikat
- teszi hozzá a történész.
Nyilak, szablyák, buzogányok
A mongol taktika tehát a lovasíjász harcmodorra, a mobilitásra és az elsöprő erejű nyílzáporokra épült, ez határozta meg a fegyverzetet is. A harcosok két-három íjat, és három, nyílvesszőkkel megrakott nagy tegezt, egy szekercét és kötelet vittek magukkal. A gazdagabbak vas- és bőrpáncélt, sisakot viseltek, és lovaik védelméről is gondoskodtak, a nehézlovasság döfőlándzsát használt.
Azonban, ha lehetett, a közelharcot mindenképp próbálták elkerülni, elsősorban íjaikban bíztak: ívelt szablyákkal, buzogányokkal és harci szekercékkel általában már csak a döntő csapást mérték a szétzilált ellenségre. A hadsereg ütőképességét nagymértékben növelte a kor legmodernebb haditechnikájának beemelése főként kínai és muszlim mesterek által. A hadigépeknek köszönhetően várak, városok ostromára is képes volt, hajítógépeket, ostromtornyokat, páncélozott szekereket, nyíllövő gépeket stb. alkalmazott nagy számban és szakszerűen.
Külföldről verbuvált hadmérnökeik a helyi lakosság kényszermunkáját alkalmazva sáncokat, gátakat és utakat építettek, és ha kellett, egész folyókat tereltek el. Nem túlzás azt mondani, hogy a Magyar Királyságot is elérő sereg
egy eurázsiai "szuperbirodalom" hadserege volt, létszáma, tapasztalata, fegyelmezettsége és technikai fejlettsége okán a kor legütőképesebb hadereje, amely előtt a kortársak is csodálattal adóztak.
Sok elemében már-már professzionális haderőről beszélhetünk, fényévekkel megelőzve az európai feudális rendszerben sokszor hiányos fegyverzettel és nehezen összegyűjthető nemesi csapatokat.
Csak kétszer kellett visszavonulniuk
A Mongol Birodalom erejét talán az mutatja a legszemléletesebben, hogy fennállása alatt mindössze kétszer szenvedett vereséget. A Japán elleni 1275-ös és 1281-es invázió is kudarcba fulladt, de nem a védők ereje miatt, hanem mindkét esetben hatalmas vihar semmisítette meg a mongol flottát. E heves ciklonok neve a kamikaze, magyarul isteni szél, a kifejezést a II. világháborúban öngyilkos küldetésre induló pilóták tették világszerte ismertté - itt írtunk róla bővebben. A kudarcok után a mongolok le is tettek Japán elfoglalásáról.
A mamelukok viszont, a mai Izrael területén Ajn Dzsalútnál valódi vereséget mértek a hódítókra, bár tegyük hozzá, a "természet segítsége" nélkül ők sem jártak volna sikerrel. A mongolok mögött hosszú menetelés állt, a sivatagos területen lovaiknak sem elegendő legelőt, sem vizet nem találtak. A mamelukok jól képzett, kiváló harcosok voltak rengeteg tapasztalattal, maguk is mesteri szinten alkalmazták a lovasnomád taktikát. Nem utolsó sorban pedig a csata egyik döntő pontján a mongolok szír segédcsapatai egyszerűen átálltak az ellenséghez.
Ami hazánkat illeti, sorozatunk több részében is érintettük, hogy a tatárokat ugyan semmiképp nem győztük le, ám az is tény, hogy legfőbb céljaikat nem sikerült elérniük: a király megmenekült, az országot nem szállták meg. Része lehetett ebben a vártnál keményebb ellenállásnak, illetve a mongol cunami stratégiának is, miszerint gyakran egymás után több, szökőárszerű támadást indítottak a meghódítandó terület ellen. a cunami stratégiának a lényege az is, hogy az első támadások jóval nagyobb területet érintenek, mint amit valóban meg akarnak hódítani.
Magyarország az első körben még biztosan nem volt benne a meghódítandó országokban, a mongolok elsősorban a volt kun és volgai bolgár területeken rendezkedtek be. És nagy szerencsénkre már a második csapás is elmaradt.
Nagyjából 44 ezer katona
Végül nézzük, hány főt számlálhatott a Magyarországra zúduló had, mit jelenthet a "töméntelen" mennyiségű tatár. A pontos választ gyakorlatilag lehetetlen megadni, Csiky Gergely szerint abból érdemes kiindulni, hogy az 1236-ban indult nagy nyugati hadjáratban - amely Kelet-Európa megszállásával járt és Magyarország volt a végállomása - összesen 11 dzsingiszida herceg, Dzsingisz kán 10 unokája és egy fia vett részt a Magyarország elleni hadjáraton. Utóbbi, Kölgen egyébként életét is vesztette orosz területen, Kolomna ostrománál 1237-ben.
A hercegek egyrészt 4-4 ezer főnyi "saját" hadsereggel rendelkeztek, illetve rangjuknál fogva tümenek, vagyis 10 ezer főt számláló egységek parancsnokai voltak. Így tehát nagyjából 44-110 ezer mongol harcossal számolhatunk. A történész viszont kiemeli, hogy mindez nem több spekuláción alapuló becslésnél, és mint ilyen, számára
inkább az alacsonyabb számhoz közelebbi létszám elfogadható.
Egyszerűen azért, mert már egy ekkora sereg mozgatása, és főként a lovak etetése is óriási feladat, illetve ez a létszám teljesen ideális a cél elérése szempontjából. Mivel pedig tudjuk, hogy legalább három oldalról törtek be a Kárpát-medencébe, a Sajó mentén pedig csak az egyik seregrész ütközött meg IV. Bélával, így gyaníthatjuk, hogy a muhi csatában 15-20 ezer mongol harcos vehetett részt.
