A Belső-Ázsiában született Mongol Birodalom társadalmának, gazdaságának, egész létének alapvető feltétele volt a hódítás. Dzsingisz kán vezetésével a XIII. század elején elképesztő ütemű terjeszkedésbe kezdtek, a század utolsó évtizedére pedig létrehozták a történelem valaha volt legnagyobb, egybefüggő területre kiterjedő birodalmát a Sárga-tengertől a Földközi-tengerig.
A mongol felfogás szerint a világ minden földje és minden népe feletti uralom a nagykánt illeti, behódoltatásuk volt a terjeszkedés indoka. E céllal tört be roppant nagy tatár haderő a Magyar Királyság területére is 1241 tavaszán, de meg akarta büntetni a magyar uralkodót azért is, mert befogadta a tatárok által korábban legyőzött kunokat - ez pedig megbocsáthatatlan cselekedet volt a mongolok szemében. Ezt követően, április 11-12-én pedig megrendítő vereséget mért IV. Béla magyar király seregére. Óriási pusztítás vette kezdetét, hazánk középső területei gyakorlatilag elnéptelenedtek, akik túlélték a hódítók fegyvereit, azokat éhínség és járványok sújtották.
Félbeszakadt Magyarország meghódítása
A hódítás befejezését a katonai birtokbavétel mellett a kormányzó elit kiiktatása jelentette, mindenek előtt a király elfogásával vagy meggyilkolásával. A Magyar Királyság leigázása azonban nem történt meg: a mongolok 1242 márciusától kezdve több hullámban elhagyták az országot.
Miért szakították meg a hadjáratot a végső győzelem előtt? A kérdés évszázadok óta foglalkoztatja a tudományt és nem kevésbé a közvéleményt. Válaszok is születtek a nagykán halálától a klímaváltozáson át a magyar győzelem ábrándjáig, ám ezek mind önmagukban próbálják megadni a választ. Erre viszont egyik sem alkalmas, sőt,
a legszélesebb körben ismert magyarázatot - miszerint Ögödej nagykán halálának hírére Batu kán hanyatt-homlok sietett Magyarországról Karakorumba a kánválasztásra - akár el is vethetjük.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport "Tatárjárás 1241 - A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései" néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban ezúttal Dr. Laszlovszky József régésszel, a Közép-európai Egyetem (CEU) professzorával beszélgettünk arról, milyen összetett okok vezethettek a hódítás megszakításához, a tatárok távozásához.
Tatárjárás Magyarországon
A sorozat részeként eddig megjelent cikkeink:
Ismert cselnek dőltek be a magyarok
Óriásit hibáztak a magyarok az utolsó pillanatban
Magyarország segítséget kért, de senki nem mozdult
Ezért hordták körbe a véres kardot Magyarországon
Elnyeli a föld a magyar tragédia helyszínét
Kiengedték a kelepcéből a magyarokat
Ez a csel mentette meg a magyar király életét
Ellenünk vívták a legkeményebb csatájukat a tatárok
Teljesen elpusztították Magyarország közepét
Tatárjárás: keményen ellenálltak a magyarok
Megcáfoltak egy fontos elméletet a tatárjárásról
Magyar királylányok haltak meg a tatárjárásban
A nagykán halálát elvethetjük
A tatárok távozásáról egy érthető, logikus, egyértelmű magyarázat él a köztudatban, ezt tanítják az iskolákban is. Úgy kezdődik, hogy 1241. december 11-én meghalt Ögödej nagykán. A magyarországi hadjáratot vezető Batunak Dzsingisz kán unokájaként (és Ögödej unokaöccseként) reális esélye volt a trón megszerzésére, ezért a hírt megkapva azon nyomban elindult haza. Nyilván nem kell hosszan érvelni, hogy egy kánválasztáson mennyire fontos a személyes - és akár fegyveres - jelenlét, ráadásul tökéletesen illik a képbe, így aztán könnyen vert mély gyökereket a történelmi tudatban.
A legújabb kutatások azonban bebizonyították, hogyha a futárt a kán halálának napján elindították Karakorumból, az akkor még korántsem biztosan kiépített - később viszont korát bőven meghaladónak tekinthető - mongol postahálózat ellenére is legkorábban március utolsó napjaira érhetett a Kárpát-medencébe. A kivonulás viszont már - úgy tűnik - márciusban megindult.
Másrészt jó okkal gondolhatjuk, hogy a nagykán halálát legszűkebb környezete mindaddig titkolta, amíg a hatalom közelében lévő személyek saját pozícióikat biztosították. A rivalizálás eredményeként végül a kánválasztó kurultáj is csak 1243-44-ben kezdődhetett el, Ögödej utódja, Güjük pedig csupán 1246-ban vehette át a trónt - itt írtunk minderről részletesen.
Nem ismerjük Batu álláspontját, terveit, de azt tudjuk, hogy sem ő, sem vezérei nem siettek Karakorumba. Hazánkat elhagyva még hónapokig, sőt évekig a Balkánon, majd orosz területeken tartózkodtak
- mondja 24.hu-nak Laszlovszky József.
Fentiek alapján pedig a kutatócsoport úgy véli, Ögödej nagykán halála és utódjának megválasztása nem indokolta, döntő mértékben nem is befolyásolhatta a magyarországi hódítás felfüggesztését.
Extrém időjárás
Az extrém időjárás viszont már jelentős, de még mindig nem egyedüli tényező lehetett. Az egyre modernebb technológiáknak és tudományágak összefogásának köszönhetően egyre jobban ismerjük a múlt éghajlati viszonyait, ezzel párhuzamosan pedig mind közismertebbé válik a kis jégkorszak fogalma. Az első ezredforduló környékén még tapasztalható "klímaoptimumot" - a maihoz hasonló, sőt valamivel enyhébb időjárást - fokozatos lehűlés követte egészen a XVI-XVII. századig, amikor is újból melegedésnek indult a klíma.
A XIII. század közepén már biztosan erősen érezhetők voltak az olyan negatív hatások, mint az évszakok eltolódása, a hűvös nyarak, az extrém hideget hozó telek vagy a szélsőségesen sok csapadék. De az időjárás a Kárpát-medencében inkább csak a XIV. század elején vetette vissza a mezőgazdaságot, kiszámíthatatlanná téve az élelmiszer-termelést, gyakorivá váltak a "szűk esztendők".
Egy új szempontokat felvető, nagyszabású kutatás 2016-ban arra a következtetésre jutott, hogy a tatárok kivonulása összefügg a rendkívüli időjárással. Pontosabban azért hagyták el a Magyar Királyságot, mert - nyilvánvalóan kisarkítva - éheztek, és állataikat sem tudták etetni. Főleg úgy, hogy már korábban is felmerült: a kor színvonalán a Kárpát-medence képtelen volt eltartani egy ilyen létszámú hadsereget. A magyar kutatócsoport véleménye szerint viszont az extrém időjárás ugyan minden bizonnyal jócskán hozzájárult a tatárok távozásához, de nem lehetett kizárólagos ok.
Nem megyünk bele a tudományos vita részleteibe, csak annyit jegyzünk meg, hogy a pusztító élelemhiány elsősorban a tatárjárás következménye volt, ami jórészt a magyar lakosságot, nem pedig a hódítókat sújtotta. Illetve több forrás - köztük a helyzete okán minden elérhető információval rendelkező IV. Béla is - említi, hogy hazánk adottságai nagyon is elnyerték az ellenség tetszését. A magyarok részben ezért is tartottak később annyira a tatárok visszatérésétől.
Mostoha körülmények
Számunkra a lényeg, hogy a kis jégkorszak következményei a védelmet erősítették. Az intenzív esőzések sok áradást okoztak, jócskán megszaporították a mocsaras területek kiterjedését és számát az amúgy is gyakran "járhatatlan" országban. Ez például különösen jól jött Székesfehérvár védelménél, amelyet éppen a mocsarak óvtak meg a tatár ostrom idején.
A mongolok hozzá voltak szokva a nagy folyókon való átkeléshez, de az olyan kiterjedt, vizenyős területek, amelyekkel itt találkoztak például a Duna mentén, idegen és nehéz terep lehetett számukra. Szó se róla, alkalmazkodtak és megbirkóztak vele, de a természeti körülmények jelentősen hátráltathatták őket mozgásukban és céljaik elérésében.
Úgy gondoljuk, hogy az időjárásból adódó mostoha viszonyok lényeges eleme lehetett a hadjárat befejezésének, de nem az egyetlen
- fogalmaz a szakember, és hozzáteszi: ehhez szükség volt még a magyarok részben sikeres ellenállására és a király ügyes menekülésére is.
Hatékony magyar ellenállás
Előbbit illetően egyre erőteljesebben jelenik meg a tatárjárást relativizáló álláspont, miszerint a muhi csatában nem is szenvedtünk "olyan nagy" vereséget, és ha nem is egyik napról a másikra, de csak kivertük innen a tatárokat. Ez így mindenképpen szélsőséges és tudományos érveket nélkülöző elmélet, de az ellenkezője sem kritika nélkül elfogadható álláspont: a magyar ellenállásnak igenis volt szerepe a mongol visszavonulásban, sőt, fontosabb tényező lehetett az időjárásnál.
A mongol források egyértelműen a legkeményebb csatáik közé sorolják a muhi összecsapást, a birodalomban külön temetőket szenteltek a Magyarországon elesett hőseiknek, a IV. Bélának írt leveleket pedig tengernyi fegyvert irányító hatalmas királynak címezték.
A rekonstruálható tények azt mutatják, hogy az ország keleti felét egyértelműen meghódították a tatárok, de a Dunántúl és a Felvidék jelentős részén - bár rabolva és fosztogatva végigvonultak - nem vették át az uralmat. Voltak még olyan katonai egységek, amelyek nemcsak állták a sarat, de lehetetlenné tették a katonai ellenőrzés átvételét - királyunk egy pápának írott levelében tételesen felsorolta a sikerrel ellenálló erősségeket, amelyek körzetében adatolható az enyhébb pusztítás. Összességében tehát a professzor megerősíti:
A muhi csata után Nyugat-Magyarországon akadtak még olyan katonai erők, amelyek egyre több helyen voltak képesek hatékony ellenállást kifejteni.
Részleteket nem ismerünk, nem tudjuk, összességében hányan lehettek, pontosan hol helyezkedtek el, de azt igen, hogy jelentős erőt képviseltek. Sőt, a Dalmáciába nyomuló egyik mongol seregre súlyos vereséget mértek, amiről érdekes módon egy spanyolországi forrás őrzött meg információkat.
Ellenállás, időjárás és a király
A legfrissebb kutatási eredmények tehát azt mutatják, a magyarországi tatár hódítás feladása nem egyetlenegy okra vezethető vissza, hanem több indokkal magyarázható. A királyság keleti felén megvalósult a mongol katonai hegemónia, de északon és nyugaton csak részleges volt a győzelem. Fontos tény, hogy a hódítók IV. Bélát sem tudták elfogni: Trau (ma Trogir) városáig űzték, de a szigeten kiépült és falakkal jól védett városba már nem tudtak betörni. Ha pedig mégis sikerült volna az üldözőknek a szigetre betörniük, a készenlétben álló hajók azonnal Itáliába menekítették volna a királyt.
Egyértelmű, "definíciószerű" kijelentést tehát nem tehetünk, az okokat jelen tudásunk szerint így lehet a legtömörebben összefoglalni:
Az erődítményekre támaszkodó, szervezett védekezés, a király menekülése és az extrém időjárás okozta nehézségek együttesen vezettek oda, hogy a mongolok számítása nem jött be. A döntő csatát megnyerték, ám a hadjárat nem haladt elég hatékonyan, Bélát nem sikerült elfogni, eljött az a pont, amikor már "nem érte meg" folytatni.
Visszavonultak, de nem adták fel tervüket a hódításra. Kína egyes területein találunk arra példát, hogy ahol nem tudtak gyors győzelmet kivívni, ott »feladták« a harcot egy időre, és csak évek, évtizedek múltán tértek vissza
- emeli ki a professzor.
A magyar vezetők is ettől tartottak, amint sorozatunk későbbi részeiben látni fogjuk. Nem is alaptalanul, hiszen már a magyarországi kivonulás utáni években újabb és újabb tatár támadások érték a Balkánt és Lengyelországot.
Kétfázisú hódítás?
Végezetül érdemes még egy elméletet megemlíteni, ami úgy szól, hogy a tatárok 1241-42-ben nem is akarták meghódítani Magyarországot. Hanem csak lerohanni és pusztítani, mert lett volna egy olyan mongol stratégia, amelyben az első fázisban minél nagyobb veszteségeket okoznak az adott államalakulatnak, ahova később visszatérnek, és véglegesen elfoglalják a már meggyengített országot.
Ezen elképzelés szerint a magyar tatárjárás is egy ilyen "első lerohanás" volt, de ekkor még nem is akartak berendezkedni hazánkban. Laszlovszky József ezt mindenképpen érdekes, tetszetős elképzelésnek tartja, ám van vele egy fontos probléma: semmiféle forrásunk nincs arra vonatkozóan, hogy valóban lett volna egy ilyen tudatosan elgondolt koncepció. A professzor úgy gondolja, ha a mongoloknak sikerült lerohanniuk egy országot, és úgy látták, hogy azt meg tudják tartani, akkor azt már az első fázisban el is foglalták. Rengeteg példát lehet erre sorolni.
Hazánk esetén inkább arról lehetett szó, hogy nem voltak biztosak az ország elfoglalásában, mert nagyobb volt az ellenállás, mint amire számítottak. A tatár vezetők között is lehettek belső ellentétek - nemcsak a kán halála után, hanem már azt megelőzően is -, ezek pedig oda vezettek, hogy visszavonultak, és más területeken pusztítottak, hódoltattak tovább.
Ebbe pedig az is belefér, hogy a későbbiekben vissza akartak térni, de nem eleve kétfázisos stratégiát követtek. Az pedig, hogy a második kísérlet hogyan sikerült, már egy másik történet, és az úgynevezett "második tatárjárás" kutatásával foglalkozó szakemberek számára jelent újabb tudományos kihívást.
