A tinimagazinoktól a fajsúlyosabb önsegítő könyvekig abban egyetért az összes párkapcsolati tanácsadó - már azok, akikre érdemes figyelni -, hogy két fél emberből nem lesz egy egész pusztán attól, hogy egymásnak támaszkodnak párkapcsolat címszó alatt, magyarán nem árt, ha egy pár két tagja önállóan is helytállni képes, teljes ember. Számos egyéb dolog mellett - amire sokan kíváncsiak, de keveseknek van köze - alighanem ez az egyik titka a Catherine Zeta-Jones - Michael Douglas házaspárnak, és annak, hogy a nem sok jó példát felmutatni képes Hollywoodban az ő házasságuk erősen állja a viharokat már csaknem húsz éve. Pedig nem sokan tettek volna komolyabb tétet arra, hogy a középkorán már túlesett Douglas és az akkor alig harmincéves Zeta-Jones házassága működni fog, mégis csak huszonöt év van kettejük között - napra pontosan.
A kezdetek
Ami azt is jelenti, hogy Catherine Zeta-Jones még évtizedekig ábrándként sem létezett, amikor Michael Douglas 1944-ben kissé koraszülötten napvilágot látott a New Jersey-i New Brunswickben, Diana Love Dill és Kirk Douglas elsőszülöttjeként. Érkezése még nyugalmasan telhetett: apja akkoriban kezdte csak a színészkarrierjét, a nagy áttörés még hátra volt, ám mire Michael tudata nyílni kezdett, apja gyakorlatilag filmstúdiókban élt, ami erősen hatott is a fiúra. Eddigre a szülők elváltak, Douglas pedig anyjával maradt, így az apja egyet jelentett a vakációval, amit rendre vele töltött, és a filmforgatásokkal, ahol mindez történt. Év közben elit oktatást kapott, így nem csoda, hogy Michaelt a Yale-re is felvették, ám végül inkább a Kaliforniai Egyetemre ment drámát tanulni, mivel ekkor már jó ideje tudta, hogy őt a színészet érdekli. Pedig apja nem akarta, hogy bármelyik gyereke is kövesse őt a filmszakmába, mondván, nehéz karrier az, amiben több a hullámvölgy, mint a hullámhegy.
Michaelt azonban nem tudta meggyőzni, és az akkor alig nagykorú fiatalember végül apja egyik filmjében, Az óriás árnyékában debütált filmvásznon, 1966-ban. Két évvel később, miután lediplomázott, New Yorkba költözött, hogy ott folytassa színészi tanulmányait és karrierjét. Színpadon játszott, majd megkapta első filmszerepét is a CBS Playhouse címen futó, híres színdarabokat tévére adaptáló antológiasorozatban, a következő hasonló, színházi filmes projektben, a Hail, Hero!-ban pedig már főszereplőként tűnhetett fel. Sorra kapta a színészi lehetőségeket, amikor pedig nem forgatott, akkor színpadon játszott off-Broadway darabokban, és már ekkor saját produkciós cége is volt: a Big Stick nevű vállalata számos rövidfilmet hozott tető alá a '70-es évek elején. De Douglasnek nagyobb tervei voltak a céggel: szemet vetett a Száll a kakukk fészkére megfilmesítési jogaira.
Mindeközben későbbi neje még csak épphogy kinőtt a totyogó korból, ráadásul egy másik kontinensen. Catherine Zeta-Jones ugyanis walesi, ír és angol gyökerű szülőktől a walesi Swansea-ban született 1969-ben. A kis Catherine-t, mivel kissé eleven gyerek volt, már négyévesen tánciskolába küldték, majd egy szerencsés Bingo-játéknak köszönhetően egyébként visszafogottan élő családja megengedhette magának, hogy komolyabb balettoktatást és egyéb különórákat is finanszírozzanak neki. Nem csak energialevezetés volt mindez, a kislány rájött, hogy őt a szereplés érdekli, és elég hamar el is kezdte bontogatni szárnyait, ahogy sok gyerekszínész, ő is a zenés színházzal kezdve karrierjét. A tánccsoportjával rendszeresen járt Londonban, ahol mindig részt vett egy-egy szereplőválogatáson is, így alig kilencévesen már a West End egyik Annie-feldolgozásában szerepelt, három évvel később pedig ugyanezen darabnak már a főszerepét játszhatta el a Swansea Grand Theatre színpadán.
Egyre híresebb darabokban kapott egyre nagyobb szerepeket, ebben hasonló utat járt be, mint majdani férje, ám abban nagyon is különböztek, hogy Zeta-Jones nem kapott olyan elit oktatást, mint Douglas: Catherine ugyanis tizenöt évesen úgy döntött, elég volt ennyi az iskolapadból, és minden érdemi végzettség nélkül otthagyta az iskolát, hogy minden energiáját a színpadnak szentelhesse. Brutális ambíció fűtötte: meghallgatásról meghallgatásra járt, és el is érte, hogy megkapja a szerepeket, amelyekre vágyott. Hogy a tehetsége mennyire utat tört magának, azt szépen példázza a sokat emlegetett történet Zeta-Jones tizenhét éves korából, amikor a 42nd Street című musicalklasszikus főszerepének eredetileg csak a harmadik beugrója volt, ám egy alkalommal sem az első, sem a másodszereposztás színésznője nem tudott színpadra állni, ő pedig annyira jó volt a szerepben, hogy a producer a következő két évre neki adta a szerepet.
Nemsokára megkapta első filmszerepét is, az 1990-ben megjelent Seherezádé az Ezeregyéjszaka meséinek egy modern kori - és meglehetősen butácska - verziója volt, nem is fogadta jól a kritika, és a széplány-skatulyába is ekkor zárták először Zeta-Jonest, de mégiscsak főszerep volt, amely felhívta a szakma figyelmét Catherine-re. Így egy évvel később elkezdett dolgozni a The Darling Buds of May című tévésorozat egyik főszereplőjeként, az '50-es évek vidéki Angliájában játszódó komédia a Larkin család mindennapjai körül forgott, hősünk a család legidősebb lányát játszotta - ezzel pedig megérkezett életébe a hírnév is, a sorozat ugyanis óriási közönségkedvenc lett, kora legnépszerűbb sorozata volt, Catherine Zeta-Jones nevét pedig hirtelen az egész ország megismerte. Sok jót nem hozott az ismertség: ugyan sorra kapta a szerepeket tévében és moziban is, de a typecasting - azaz hogy folyamatosan egy bizonyos karaktertípust osztottak rá - pokollá tette a munkát. Nem akart egy újabb csinoskát eljátszani helyes pofival és nagy mellekkel, a róla szóló újságcikkekből is elege volt, így 1996-ban úgy döntött, újrakezd mindent, és Amerikába költözött, hátha az ismeretlenség jót tesz.
Egészségben…
Ekkorra, a '90-es évek közepére Michael Douglas nemhogy hazájában, de világszinten híres volt már, éspedig közel húsz éve. Miközben visszatérő szerepe volt a San Francisco utcáin című krimisorozatban, az említett produkciós cégével a '70-es évek elején végre megvásárolta a jogot a Száll a kakukk fészkére megfilmesítéséhez, és minden produceri képességét bevetve, számos visszautasítás után 1975-re nagy nehezen tető alá hozta a projektet. Innen már ismerjük a történetet: a film óriási szakmai és közönségsiker lett, szépen termelt a jegypénztáraknál, öt Oscart kapott, köztük a legjobb filmnek járót is, Douglas pedig, aki eddig mellékesként tekintett a producerkedésre, hirtelen azon kapta magát, hogy a legmenőbb független filmes producerek között emlegetik, és tucatszám kapja a forgatókönyveket, hogy ugyan, csináljon már belőlük filmet. Ám a tucatgyártás helyett csak azokkal a szkriptekkel foglalkozott, amelyek valóban érdekelték, még ha nem is tűntek azonnali biztos üzleti sikernek. Így Jane Fondával és cégével összefogva megcsinálta a Kína szindrómát, mely egy nukleáris baleset körül forog, és ami aztán szintén nagyot szól, Oscar-jelöléseket kapott, és az év legjobb filmjei között emlegették.
Bár a produceri szekér szépen futott, a '70-es évek második felétől Douglas visszahelyezte a fókuszt a színészetre, egy sor jobb-rosszabb filmben játszott, melyekben egy dolog volt közös: maga Michael Douglas, aki nem volt hajlandó típusszerepeket elvállalni, és műfajokban sem korlátozta magát. Így játszott horrorban ugyanúgy, mint romantikus komédiában, majd 1984-ben produceri és színészi énjét összeeresztve elkészítette A smaragd románca című kalandfilmet, ami ismét kisebb vagyont hozott a jegypénztáraknál, Douglast megszavazták az év producerének, a filmből pedig egy évvel később folytatás is készült A Nílus gyöngye címmel. A Csillagemberrel ismét bizonyította, hogy jó szeme van a forgatókönyvekhez, a filmben ugyanis, amely az év egyik nagy sikere és Oscar-jelölt lett, senki nem hitt a Columbia Picturesnél.
Három év szünet következett a filmszerepekben, amikor viszont 1987-ben visszatért a vászonra, igazi sortüzet zúdított a közönségre jobbnál jobb szerepekkel: Végzetes vonzerő, Fekete eső, A rózsák háborúja, de a mega-giga klasszikus, a Tőzsdecápák is ekkoriban készült, meghozva Douglas első - és e pillanatig egyetlen - legjobb színészi Oscar-díját. 1988-ban új produkciós céget alapított, a Stonebridge Entertainment olyan filmekkel tört utat, mint az Egyenesen át vagy a Radio Fly. 1992-ben pedig ismét Douglas főszereplésével érkezett a mozikba az év egyik legsikeresebb filmje: természetesen a feledhetetlen Elemi ösztönről beszélünk. Jött az Összeomlás, a Szerelem a Fehér Házban, a Játsz/ma, majd újabb produkciós céget alapított, a Ragadozók, Az esőcsináló és az Ál/arc is Douglas és társa, Steven Reuther műhelyéből került ki, színészként pedig Douglas hamarosan újabb díjesélyes alakítást nyújtott a 2000-es Wonder Boys - Pokoli hétvégében.
Ekkorra már megvolt a magánéleti hajtóerő is: 1998 augusztusában a deauville-i filmfesztiválon Michael Douglast jó barátja, egykori lakótársa, Danny DeVito bemutatta a nála napra pontosan huszonöt évvel fiatalabb Catherine Zeta-Jonesnak, aki ekkorra a Zorro álarcával Amerikában is betört a filmszakma csúcsaira. A páros hamar egymásra talált, Douglas elvált előző feleségétől, '99 szilveszterén eljegyezték egymást, 2000 augusztusában megszületett első gyerekük, ugyanezen év november 18-án pedig a New York-i Plaza Hotelben összeházasodtak. A BBC által "az év esküvőjének" titulált lagziról egymillió fontos szerződést írtak alá az OK! című bulvár magazinnal, akik egyedüliként tudósíthattak és közölhettek fotókat az eseményről. Ennek ellenére egy másik bulvárlap fotósai bejutottak az eseményre, és képeket közöltek róla a lapban, amiért a házaspár később beperelte az újságot, sikerrel.
Steven Soderbergh Traffic című drogfilmjében Douglas és Zeta-Jones már egy párként szerepeltek, sőt, Zeta-Jones ekkor már közös gyereküket várta, és sikeresen meggyőzte a rendezőt, hogy a filmbeli karaktere, egy drogfőnök felesége is legyen állapotos. Alakítása annyira erős lett, hogy Golden Globe-ra jelölték érte, a színészgárda megkapta a legjobb szereposztásnak járó Screen Actors Guild-díjat, a film pedig négy Oscart, és még tucatnyi egyéb díjat is bezsebelt a tekintélyes jegybevétel és a kedvező kritikák mellett. A páros együtt sem lett gyengébb, mint külön-külön volt, Douglas Emmy-jelöléssel és újabb produkciós cég alapítással folytatta, Zeta-Jones pedig karrierje egyik legnagyobb sikerszerepével. Ez volt a Chicago, benne Velma Kelly, a gyilkos revüsztár szerepe, melyben Catherine Zeta-Jones akkorát játszott - no meg énekelt és táncolt -, hogy azzal a film hat Oscar-díjának egyike hozzá vándorolt, féltucatnyi egyéb díjjal együtt.
Douglas ekkoriban kevésbé bombasztikus filmekben szerepelt, viszont ismét apjával, Kirk Douglasszel játszhatott, illetve elkészült a kettejük kapcsolatáról és karrierjéről szóló HBO dokumentumfilm (A Father… A Son… Once Upon a Time in Hollywood). A 2000-es évek második felében készült filmjei nem voltak igazán emlékezetesek, eltekintve a 2010-ben érkezett Tőzsdecápák-folytatástól, A pénz nem alsziktól, ami ismét Golden Globe-jelölést hozott Douglasnek. Neje, a Traffic sikerét meglovagolva 2000 és 2005 között sokat és nagy címekben dolgozott, amellett, hogy 2003-ban második gyerekük is megszületett: a Terminál, a Kegyetlen bánásmód, az Ocean's Twelve is ekkoriban készült, majd 2005-ben a Zorro álarca folytatásaként kijött a Zorro legendája, ami, szemben az előddel, komoly bukás volt. Ezt követően Zeta-Jones kissé visszább vett a munkamennyiségből, a 2007-es Ízlések és pofonok című gasztro-komédia volt az utolsó komolyabb sikere ebben az évtizedben.
…betegségben
A visszavonulás oka az volt, hogy szeretett volna családjára és egészségére koncentrálni, ugyanis ekkoriban diagnosztizálták bipoláris zavarral. Ritkábban és kisebb címekben játszott, kiemelkedő siker nélkül, majd 2009-ben tért vissza, de nem filmen, hanem színpadon, élete első Broadway-szerepében, az Egy nyári éj mosolya című musicalben, melyben idősödő színésznőt alakított, éspedig olyan erővel, hogy az Tony-díjat ért. Az újabb felívelést azonban derékba törte a magánéleti dráma: Michael Douglasnél 2010-ben diagnosztizáltak szájrákot, amit sugárterápiával és egyéb kezelésekkel igyekeztek megfékezni. Férje betegsége pedig Zeta-Jones bipoláris zavarát is súlyosbította,többször is kórházba vonult, és értelemszerűen mindketten távol maradtak a színészettől néhány évig. 2013-ban, betegségeik okozta feszültségekre hivatkozva egy időre külön költöztek, de jogi lépéseket nem tettek kapcsolatuk felszámolására - még szerencse, ugyanis egy évvel később rendezték dolgaikat, és Douglas szerint kapcsolatuk mindettől csak "erősebb lett, mint valaha", és azóta sincs ez másként. Michael Douglas a rákkal folytatott harc közben is játszott kisebb szerepekben, 2013-ban pedig újra igazi nagy sikert jegyzett a Túl a csillogáson című HBO-tévéfilmben: a régi alkotótárs, Steven Soderbergh rendezte filmért ismét kisebb tucatnyi díjat vihetett haza. Egy sor nem túl emlékezetes szerep után Douglas új terepre merészkedett, a képregényfilmek területére, Dr. Hank Pymként A Hangyában és annak folytatásában, majd a Bosszúállók: Végjátékban is szerepelt.
A 2010-es évek elején Zeta-Jones is a munkába temetkezett, ám nem sikerült jól választania, egyik gyenge filmet forgatta a másik után, még a Russell Crowe-val és Mark Wahlberggel forgatott Megtört város és a Mellékhatások sikerült a legjobban, de az igazi anyagi sikert a Red 2. hozta csak meg. Ezt követően Zeta-Jones újra szabadságra ment, mondván, ha nem tudnak neki olyan szerepet ajánlani, ami neki is újdonság, akkor inkább a családjával szeretné tölteni az idejét. A visszatérés, Az ükhadsereg című vígjáték 2016-ban nemigen érte meg a fáradságot, az igazi emlékezetes reneszánszra 2017-ig kellett várnia, amikor újra tévés szerepben láthattuk, a Viszály című antológia sorozatban Olivia De Havillandet, a hollywoodi aranykor egyik közönségkedvencét alakította, éspedig remekül - a sikerre csak az vetett némi árnyékot, hogy az ekkor 101 éves Havilland beperelte a sorozatot, amiért engedély nélkül használták a nevét. A pert végül elutasították. Jelenleg Catherine Zeta Jones egy, a Facebook videós platformjára készült sorozatban, a Queen Americában láthatja a közönség szépségversenyekre felkészítő edzőként, a szerep rengeteg alkalmat ad rá, hogy Zeta-Jones azt csinálja, ami a legjobban áll neki: karaktere kissé Velma Kellyre emlékeztető erőszakos, arrogáns, és épp ezért szórakoztató figura.
Michael Douglas szintén első kézből tapasztalja a tévésorozatok és streaming szolgáltatók forradalmát, és amellett, hogy a Marvel univerzumába is betette lábát, a Netflixnek köszönhetően újra megtalálták a szakmai elismerések is. A The Kominsky Method című sorozattal idén újabb Golden Globe-ot és egy sor egyéb díjat és jelölést kapott, jelenleg a Zöld sonkás tojás című Dr. Seuss-meséből készült animációs sorozaton dolgozik szintén a Netflixszel, és a What If… című Marvel-projekten is dolgozik. Nem rossz tempó egy hetvenöt éves embertől, aki túl van egy rákon. De hát mit csodálkozunk: apja, Kirk Douglas hamarosan betölti a százharmadik (!) életévét, és ma, amikor Michael Douglas és Catherine Zeta-Jones dupla szülinapot ünnepel, kétségkívül ott lesz ő is.
Kiemelt kép: Rich Polk/Getty Images for IMDb
