Viszonylag kevés olyan magyar zenekar létezik, akik szűkebb környezetükben igazi sztárnak számítanak, mégsem kacérkodtak soha az országos turnézás gondolatával.
A Kubalibre az egyik kivétel: annak ellenére nem lépnek fel szinte sehol máshol, hogy Pécsen és környékén rendszeresen telt házat csinálnak koncertjeikkel, annyira masszív rajongótáboruk van.
10. születésnapi bulijukat november 2-án tartják a Nappali Bárban, ennek felvezetéseként mesélt frontemberük, Püspöki Péter a kezdetektől a csapat jelenlegi működéséig sok mindenről.
– Hogy emlékszel vissza a zenekar megalapítására?
– Amikor már próbáltunk, talán a második vagy harmadik után Balázzsal éppen hazafelé tartottunk. Én közelebb laktam, de így is 20 perc séta volt, neki onnan már csak 10 perc volt hazáig. Mehetett volna busszal is, de inkább jött velem és dumáltunk. Amikor elbúcsúztunk, megöleltem, megveregettem a hátát és megköszöntem, hogy együtt zenélünk, hogy a dalaimat zenekarral játszhatom el, hogy van, akinek ez tetszik és ráadásul úgy éreztem, hogy az első találkozás óta működik a kémia is. Úgy éreztem, hogy barátokat találtam.
– Sosem törekedtetek arra, hogy Baranya megyén kívül koncertezzetek, Budapesten is talán két alkalommal léptetek fel 10 év alatt. Ez tudatos elhatározás volt?
– Mindig azt mondjuk mostanában, hogy tudatosan menedzseljük a zenekart, és így a kérdésre a válasz igen. Viszont akkor meg jöhet a következő kérdés, hogy miért, talán nekünk Budapest büdös? Persze, hogy nem ilyen egyszerű.
Budapest nekünk ugyanannyira vidék, mint Debrecen, Szeged, vagy még akár Szekszárd is. Semmi értelme úgy előzenekarozni, meg országos turnézni, ha tudod, hogy a kutya se lesz kíváncsi a koncertedre.
Főleg akkor nincs értelme, ha ez még csak nem is a foglalkozásod, hanem a hobbid. Olyanokat lehet olvasni, hogy régen több klub volt, több koncert volt, az emberek többet jártak koncertekre, volt ennek egy kultúrája. Most azt látom, hogy az emberek el-elvetődnek ide oda, de például a vidéki városokban, egy-két megyeszékhely kivételével kb. megszűnt a klubélet. Nekünk szerencsénk van, mert pécsiek vagyunk, és hiába nehezebb itt is évről évre a helyzet, még mindig ez Magyarország Liverpoolja. És ha innen nézzük, akkor a saját szubkultúránk szcénateremtő színterén jelenleg az egyik legkedveltebb zenekar vagyunk.
– Milyennek látod most a pécsi zenei színteret?
– Amíg működik az egyetem, addig nem lesz baj a pécsi zenei színtérrel. Aki innen befutott, annak mind van köze az egyetemhez. Vagy pécsi és idejárt, vagy az egyetem miatt jött ide. Ha nem lenne egyetem, nem lett volna se Kispál, se 30Y, se alter, se rockzene.
Jelenleg is vég nélkül lehetne sorolni az alakuló zenekarokat, folyamatosan pezseg a közeg, még akkor is, ha sokak szerint hiába van 100 zenekar, ha abból maximum 10 a jó. Erre viszont az a válasz, hogy ahhoz, hogy legyen 10 jó, kell 100, hogy összejöjjön. Olyan nincs, hogy egy városban van 10 zenekar és mind kurva jó.
De nem is az a lényeg, hogy ki a jó, meg ki nem, hanem hogy Pécsett van egy légkör, amiben a fiatalok zenekarokat akarnak alapítani, és dalokat akarnak írni, mondani akarnak valamit az életükről. És közben sokszínű Pécs zenéje, mert nem csak ez az alterkultúra él, hanem van egy csomó vendéglátós, vagy partyzenekar is. Ebbe a szegmensbe is sok fiatal kerül, és tényleg jó zenészek is vannak köztük. De ha például a város és talán a régió egyetlen punkklubjában játszik egy ismertebb zenekar, akkor a környék összes szakadt arca az Árkád előtt hesszel, és kb. nekik is Pécs az egyetlen hely, ahol találkozhatnak, mintegy negyedéves nagy punk-összetartásként. Szóval biztos lehetne jobb és termékenyebb az egész magyar zenei színtér, de szerintem az egészhez képest Pécs még mindig a legjobb.
– Nehéz volt számodra annak idején mindent – közte a zenélést is – magad mögött hagyva Írországba költözni?
– Na ez egy személyes kérdés, annyira nem kötődik a zenekarhoz, hiszen amikor kimentem, akkor már nem a Kubalibre, hanem egy másik zenekarom volt, sőt kettő is, de akkor még nem teljesedett ki a Kubalibre és az én életem közti viszony. Most nehezen döntenék a disszidálás mellett, de ha annyira nagy lenne a csábítás, akkor megoldanám, mint ahogy Balázs is pár hónapra Bécsbe költözött. Ritkábban vannak így koncertek, de működünk.
– Utólag visszatekintve mit adott neked az ott töltött 2 év?
– Megtanultam merni angolul beszélni. Végignéztem a összes filmet, ami valaha is érdekelt addig. Láttam az óceánt. Bizonytalanabb lettem. Magabiztosabb lettem. Írtam vagy 30 dalt! Lezártam egy nagyon negatív és önsorsrontó korszakot.
Új életet kezdtem, megváltoztattam a gondolkodásom, és most is törekszem rá, hogy tovább fejlődjek és haladjak ezen az úton. Sokszor nehéz, de nem adom fel.
– Milyen volt az újrakezdés, miután hazajöttél? Könnyű volt felvenni a fonalat?
– Nagyon könnyű volt. Az első próbán ugyanott folytattuk, ahol azelőtt két és fél évvel abbahagytuk. Mindenki tudta a számokat, mintha mi sem történt volna.
– Mennyire vagy vezéregyéniség a zenekarban, akár a döntések, akár a dalszerzés terén?
– Ez két totál különböző témakör nálunk. A döntések terén teljes a demokrácia, mindenről szavazunk. Az igaz, hogy az elmúlt 1-2 évben egyre több dolog történt velünk és egyre nehezebb volt mindenről szavazni, mert egyre ritkábban találkoztunk. Hogy kivel vegyük fel a lemezt, hogy milyen koncertet vállaljunk el, vagy mire jelentkezzünk, hogy mire használjuk a zenekari pénzt stb. Úgyhogy mostanában egyre többször állítom kész tények elé a bandát, de mindig meg tudjuk egymást győzni érvekkel. Még így is sok feladat adódik, hogy csak hobbiból csináljuk. Koncertszervezés, médiakapcsolat, produkciós tevékenységek, logisztika, ilyesmik.
Ezek mellett csak egy dolog a dalszerzés, ami nálunk úgy alakult, hogy egyedül az én feladatom, de nem is feladat ez nekem, hanem igazából ez volt a magja az egész zenekarnak. Nekem voltak dalaim, nekik volt zenekaruk, uzsgyi!
Régebben interjúkat is együtt adtunk, aztán úgy alakult, hogy megbíztak bennem a srácok és ma már én válaszolok mindenre, de a Facebookon a mai napig E/3-ban beszélek magamról és mindig királyi többesben posztolok. Sok mindent intézek tehát, de nem hatalmasodik el az egóm a Kubalibre felett.
– A kezdeti alapfelálláshoz képest nagyon kibővültetek, időnként már közel 10-en álltok a színpadon. Mi volt ennek a folyamata?
– Csak röviden akkor a tagokról. A zenekart Hajdu Balázs, Kovács Marci és Püspöki Péter alapította. Sasvári Gergő és Bandi Szabolcs fél év múlva csatlakoztak. Ez az ötös oszlott fel 2011 januárban. 2013 júniusban Balázs, Marci, Peti és Szabi újra összeálltak, majd fél év múlva csatlakozott Gallyas Bence és Bandi Bálint. Egy év múlva Budai Berni és Dobó Nadin szálltak be, és ezzel kialakult a mai felállás. Hogy ki, mikor, miért, hova ment és jött, az nekünk érdekes, de nem untatnám vele a nagyérdemű internet népét.
– Van-e igazán emlékezetes koncert, amit ki tudsz emelni az elmúlt tíz évből?
– Igazán vad, bulvárértékű koncertünk nem volt, gusztustalan dolgokról meg nem szeretnék beszélni. Persze voltak jó bulik, amikor együtt izzadtuk tele a helyiséget a közönségünkkel, vagy mondjuk valakinek utána jó estéje volt, vagy biztos ki tudnánk választani párat, amin nagyon jónak éreztük a produkciót, vagy éppen a vállalhatatlansága miatt emlékezetesnek.
Én inkább egy aranyos emléket említek meg. 2009 júliusában az első fishinges koncert után újra az orfűi Panoráma kempingben találtuk magunkat.
Rizsa becenevű fogadatlan menedzserünk és haverunk zsíros bulit szervezett le: az orfűi lovastáborban 10-14 éves gyerekeknek kellett egy szalmával felszórt sátorban játszani a nagy slágereket, mint a Fasz vagy, meg a Baszódj meg...
Szerencsére már akkor elég széles volt a repertoárunk, így ki tudtuk hagyni a káromkodós szövegeket. Nem akarom fényezni magamat, de elég jól tudok bánni bármilyen közönséggel, és ez akkor is ment. A koncert végén már ott táncoltak a gyerekek, majd fél órán keresztül autogramot osztogattunk.
– A Baszódj meg alig másfél perc hosszú, mégis ebből lett a legnagyobb slágeretek. Mi a titka szerinted?
– Nincs titka. Ez egy trash mém. Ennyi.
– A Kubalibre mellett több másik projekt is fűződött a nevedhez az évek során. Ezek hogy állnak mostanában?
– Jelenleg a Kubalibre mellett Szabó Gyula és Teknyős Krisztián barátaimmal évente 2-3 alkalommal Robotok néven koncertezünk. Ennyit a rockbizniszről, hiszen van egy gyerekzene projektem is Bernivel: ez a Pepita család, amivel épp készül a második lemez, amit az egykori Jimlemon hálószobaprojektem mintájára otthon rögzítünk.
– Mi várható a születésnapi koncerten, miben lesz több egy "átlagos" pécsi klubbulinál?
– Eddig három lemezünket adtuk ki YouTube-on és kb. 30-40 dal forgott a tíz év alatt a repertoárunkban. Ebből válogattunk ki két tucatot, amit úgy éreztünk, hogy az évek során megkedveltek a követőink. Ezeket fogjuk előadni hamisítatlan vehemenciával és lelkesedéssel. Lesznek vendégművészek, akikkel egy-egy régi dalunkat öltöztettük új köntösbe, a személyük legyen meglepetés, hogy legyen mit várni!
– Milyen terveitek vannak még rövid- és középtávon?
– Nincs terv. Csak hang legyen és fény...
