Első hallásra talán erős párhuzamot vonni a 2021. augusztus végére tervezett afganisztáni kivonulással, Irakban valójában még messze vagyunk attól. Bár sokan úgy emlékeznek, hogy az USA 2003 óta jelen van Irakban, a valóságban egyszer már kivonult 2011-ben, és csak 2014-ben tért vissza az Iszlám Állam térnyerése miatt. A második alkalommal az iraki kormány kérte az amerikai csapatokat, az első alkalommal nem, márpedig ez kardinális különbség. Ráadásul 2014 után az amerikai katonák létszáma egyszerre sosem érte el az 5000 főt, és bár fontos szerepet játszottak a harcokban, azokat elsősorban az iraki hadsereg és a síita milíciák vívták meg. Amerikai részről a főszerepet a különleges műveleti katonák, a kiképzők és a tanácsadók játszották. A mostani megállapodás azt jelzi, hogy 2022-től már csak az utóbbiak maradnak, amerikaiak már nem vesznek részt a rajtaütésekben vagy a légitámadásokban.
Miként lehet értelmezni ezt a lépést? Irak több szempontból is fontos az Egyesült Államok számára. Az ország geostratégiai jelentőségét az olajtermelése adja. Napi 4 millió hordós mennyiséggel a világ ötödik legnagyobb termelője, így hatása is van a világpiaci árakra. Emellett, ha ez az olajvagyon rossz kezekbe kerül, komoly problémát jelenthet regionális, de manapság akár globális szinten is.
Irak ezzel összefüggésben az Iránnal szembeni befolyás "harcmezeje" is, igaz egyre kevésbé. Ezt sokszor úgy képzeljük el, mintha valami zéróösszegű játszma lenne, azaz vagy az USA vagy Irán fog nyerni. Ez aligha történhet meg, bár tény, hogy Iránnak sokkal erősebbek a pozíciói Irakban, ami persze nem véletlen, hiszen vallásilag és kulturálisan is gyakorlatilag "féltestvére" egymásnak a két ország. Ugyanakkor Irakban jelentős politikai csoportok és közösségek vannak, melyek nem akarnak iráni bábáskodást az országuk felett, és akik mindig érdekeltek lesznek együttműködni olyan külső szereplőkkel, mint jelenleg az Egyesült Államok.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy bár Washington pozíciója Teheránnal összehasonlítva rosszabb, és mindig az is lesz, ez sosem fajulhat odáig, hogy az amerikai vezetésnek nem lesz támogatottsága Irakban. A jelenlegi állapotokat is jól jellemzi az a 2014-es eset, amikor - mindenféle iráni befolyás ellenére - az Iszlám Állam elfoglalta az ország negyedét, és Bagdad többek között az USA-hoz fordult segítségért. Amikor az ország befektetőket vár a nagy infrastrukturális projektjeihez, akkor az orosz vagy kínai források mellett az amerikaiakat is tárt karokkal fogadja.
A megállapodás gyakorlati jelentősége
Irakban ősszel választások lesznek, és a tét részben az lesz, hogy az síita milíciákból kialakult politikai pártok milyen befolyást tudnak majd szerezni. Az előző választás szinte döntetlent hozott köztük és az iraki nacionalista erők között, így a miniszterelnökök gyenge, kompromisszumos jelöltek lettek. A mostani miniszterelnök, Musztafa al-Kadhimi 2020-ban hasonló módon lett vezető, és személyében is reprezentálja az amerikai befolyást. A miniszterelnök ugyanis a 80-as években nyugatra emigrált, brit állampolgárságot szerzett, majd az amerikai invázió után tért vissza az országba, majdhogy különböző amerikai finanszírozású projekteket vezessen, mielőtt politikai pályára lépett.
Kadhimi most Washingtonban volt hivatalos látogatáson, és a kétoldalú kapcsolatok mellett természetesen téma volt a választás is, amelyen indulni kíván az iraki vezető is.
Kapcsolódó
Hivatalosan is vége az amerikaiak iraki missziójának
Az egyelőre nem világos, mekkora létszámú amerikai kontingens marad Irakban.
Vajon javít az esélyein egy ilyen megállapodás? Természetesen igen. Az Irán-barát pártok egyik fő követelése ugyanis az USA távozása az országból. A jelenleg mintegy 2500 fős kontingens már a felére csökkent a korábbihoz képest, és most is elsősorban kiképzéssel foglalkozik csupán néhány nagyobb bázison. Kritikusabb elemzők egyenesen színjátéknak nevezték a mostani megállapodás bejelentését, mondván: gyakorlatilag már most sem hajtanak végre harci feladatokat az amerikai katonák sem önállóan, sem az iraki haderővel együttműködve. Ennél fogva a most bejelentett lépés sokkal inkább arról szólhat, hogy Joe Biden egy kicsit igyekszik rásegíteni Kadhimi hitelességére és renoméjára, aki így a hazatérte után, illetve a kampányában joggal mondhatja, hogy letárgyalta az első lépést az amerikaiak távozásáról.
Erről még ugyan nincs szó, de a közvélemény Irakban vagy a világon bárhol joggal hiheti azt, hogy valójában teljes kivonulás lesz. A magyar sajtó több orgánuma is "kivonulásként" aposztrofálta az eseményt, és biztosak lehetünk, hogy máshol is előfordulhatnak ilyen szándékos vagy kevésbé szándékos félreértelmezések.
Ennyi "félreértés" persze a Fehér Háznak is jól jöhet. Nem mintha az Egyesült Államok mostanában nagyobb beavatkozásra készülne a Közel-Keleten vagy máshol. Ha van közös a mostani elnökben és elődjében, Donald Trumpban, hogy mindketten a különböző amerikai elkötelezettségeket igyekeznek csökkenteni szerte a világban, hogy az erőforrásaikat a Kínával vívott, egyre kiélezettebb nagyhatalmi versengésre koncentrálják. Ez pedig nem teszi érdekelté a washingtoni elitet, hogy látványos bejelentéseken, kézfogásokon vagy retorikai fogásokon túl igazán beleálljon a nemzetközi konfliktusokba, ne adj isten, katonai erőt alkalmazzon olyan másodlagos vagy harmadlagos fontosságú térségekben, mint például a Közel-Kelet vagy Afganisztán.
Ebbe a pragmatizmusba még Oroszország is belefér. Ha valakinek nem tűnt volna fel, a múlt héten csendben "leokézta" a Biden-adminisztráció azt az Északi Áramlat 2 földgázvezetéket, amely miatt már Trumpék is szankciókat vezettek be, és ami a német-amerikai kapcsolatok megromlásával fenyegetett. Most megegyezett Washington és Berlin, ami jó az oroszoknak, egyúttal rossz az ukránoknak, akik pedig a Fehér Ház kőkemény támogatását élvezik. A Biden-adminisztráció, ahol lehet (és ami nem Kína) csökkenti az elköteleződését, miközben persze a látszatra is ügyelnie kell.
