Az emberek perverzek, tele vannak hibákkal, de majd a robotok móresre tanítanak minket

Hétfőn ért véget az HBO újabb nagy dobása, a Westworld második évada, ami valamelyest a Trónok harca szünete alatt maradt űrt próbálta betapasztani. A közönség persze nem teljesen fedi egymást, a Westworld a sci-fi-rajongóknak marad az első, de abban azért mindenképpen hasonlítanak, hogy az HBO itt is kaszával irtja a fontos karaktereket, sok a pucér test és a részekkel nincs vége a sorozatnak, még órákig erősen ajánlott a teóriákról olvasni vagy arról, hogy mi a francot láttunk az elmúlt tíz epizódban.

Lisa Joy és Jonathan Nolan alkotópáros sorozata (itt saját maguk válaszolnak pár kérdésre az évadról) után az internetet elárasztották a tátott szájjal a tévé előtt ragadt nézők vagy azok, akik képtelenek összekaparni a teljes történetet, és már rég elvesztették a fonalat, hogy ki android és ki ember a virtuális kalandparkban. És ez nem az ő hibájuk, nem azért nincs lövésük az összekevert idősíkokról, mert kimentek a rész közepén pisilni, esetleg a kajára figyeltek a Fekete Ruhás Ember (Ed Harris, és tényleg ez a magyar neve) helyett.

A Westworld egyszerűen olyan sokat akart, hogy a végén már csak több órányi utánaolvasással, podcasttel és videóval lehet bármit is megérteni belőle.

Nem attól lesz egy sorozat jó, mert bonyolult, nem azért kell isteníteni az HBO-t, mert van, hogy nem értjük, mi történik a képernyőn. A Westworld a komplexitása ellenére nagyon is elgondolkodtató, de nem az a fajta időtöltés, ami egy fárasztó nap után feltétlenül jól esik, vagy ami közben bármilyen pótcselekvés megengedett. Sokszor elvesz a szórakozás élményéből, hogy a jelenetek után csak fogjuk a fejünket a kanapén, és nincsenek szusszanásnyi időt hagyó üresjáratok. Az otthoni moziélmény viszont abszolút megvan, a látvány Utah és Kalifornia tájaival meg egyenesen lenyűgöző, és a belső jelenetek díszletei sem egyhangúak.

A Westworld első évada éppen azért rántott be sokakat, mert egy olyan világot ismerhettünk meg, ahol nincsenek szabályok, az ember uralkodik, a gépek pedig kiszolgálják a Vadnyugaton a fizető vendégeket. A gazdagok egy felnőtt játszótéren lőhetik halomra a robotokat, minden vágyukat kiélhetik a bordélyházban következmények nélkül. Nem kell senkinek megfelelni, az otthoniakkal törődni, minden Westworldben marad. Aztán ez az idillinek ugyan nem mondható, de jól jövedelmező birodalom (John Delos és William cége) kibillen az egyensúlyából, a robotok egyre csak követik a labirintust (nem szó szerint kell érteni), fellázadnak, öntudatra ébrednek. A második évadban pedig már a szabad akarat és az örök élet kérdését feszegetik a készítők azzal az óriási kamuval, hogy most nem a rejtélyek kapják a főszerepet, hanem a karakterek.

Az első öt rész (néha később is) alapján lehettek ilyen illúzióink, végre hátteret adtak a felszínesen megismert szereplőknek:

• Megismertünk két új világot is, az Edo-kori Japánt a sógunokkal, és a gyarmatosított Indiába is benézhettünk, de csak egy díszletet kaptunk, ahol a körítés más, a tartalom, a sztorik ugyanazok, mint Westworldben,
• Közelebb mentünk a morálisan teljesen gyenge íróhoz, Lee Sizemore-hoz (Simon Quarterman), aki a nihilista énjét elhagyva már nem csak gépeknek látja a robotokat, nem csak a saját maga írta forgatókönyv két lábon járó karaktereinek, hanem érző lényeknek, akiknél nem felsőbbrendűbb az ember sem,
• Maeve (Thandie Newton) elveszett lányához fűződő kapcsolatát még közelebbről megértjük, csak a szerelmét játszó Hector (Rodrigo Santoro) zavarhatja össze a nézőt, mert megszólalásig hasonlít egy másik szereplőre, John Delos fiára, Loganre (Ben Barnes),
• A Fekete Ruhás Emberrel egyre kevésbé kell szimpatizálnunk, ahogy elénk kerül az őt kutató lánya, Emily (Katja Herbers) és a család tragédiája,
• Önálló részt kapott az indián Akecheta (Zahn McClarnon), amiben végigkövetjük, hogy világosodott meg, hogyan kereste fel egymaga a központot, ahol összerakják a robotokat, és hogyan fogta fel a körülötte élő kulisszavilágot.

De az évad vége felé egyre kevésbé állt össze a kép, sokan nem véletlenül hasonlítják a Losthoz a sorozatot. Ha viszont túllépünk azon, hogy ép ésszel megpróbáljuk felfogni, hogy a Fekete Ruhás Ember végig robot volt-e vagy sem, vagy azt, hogy tényleg olyan agresszív állat-e, ahogy azt Ford (Anthony Hopkins) el akarta hitetni velünk, akkor jöhetnek azok a részek, hogy a Westworld örök életről alkotott képéről beszéljünk. A sorozat nem a szó szoros értelemben vett halhatatlanságról elmélkedik - a testnek nincs is jelentősége, azt bármikor újra lehet teremteni -, hanem arról, hogy a gazdagok úgy pakolják a tudatukat, ahogy és akibe csak akarják. A második évad többször sugallja, hogy az emberek sokkal egyszerűbb gépek a mesterséges intelligenciával rendelkező robotoknál. Nem fejlődnek, sorra ugyanazokat a hibákat követik el, ugyanaz a végzetük, ezzel szemben pedig az androidok állandóan tanulnak, túlnövik saját magukat és jó eséllyel az emberiséget is. A naiv Doloresből (Evan Rachel Wood) például hirtelen egy igazi amazon lett, aki gond nélkül öl szinte válogatás nélkül.

Mostantól jöhetnek a spoilerek!

Anthony Hopkins most van igazán elemében

Magasra emelhetjük az alkotókat, Joy-t és Nolant, örülhetünk, hogy még mindig van olyan szeglete a Westworld világának, aminek évadokat lehet szentelni, de a színészek mellett sem mehetünk el szó nélkül. Anthony Hopkins olyan hazai pályán, és olyan tökéletesen alakítja Dr. Robert Fordot, a robotok és a sztorijuk atyját, hogy azt se bánnánk, ha Hopkins a folytatásra is még visszamászna valamelyik szereplő agyába. Rajta kívül pedig egyértelműen Ed Harris viszi a hátán a sorozatot, ő alakítja a Man in Black karakterét.

Az első évad félig meglepő fordulata az volt, mikor kiderült, hogy a kezdetben ártatlannak tűnő William (Jimmi Simpson) közel sem olyan angyali, és igazából ő a rettenthetetlen Fekete Ruhás Ember. A 2018-as folytatásnál mélyebbre áshattunk: világossá vált, hogy a Fekete Ruhás Ember a valóságban vívódik, egyre csak próbálja legyűrni az igazi westworldös énjét, és a szíve mélyén tele van mocsokkal, perverzióval, amit egy idő után a családja elől sem titkolhatott. Ed Harris az összes ráncával együtt él a sorozattal, ha valakit, akkor őt óriási hiba lenne egy mozdulattal kigolyózni (nem egyszer megpróbálták, de valahogy mindig mindent túlélt), a westernt és a kalapokat neki teremtették.

A Westworld elérte, hogy ne nagyon legyen pozitív főhősük, nem találkoztam még olyan emberrel, aki például Dolorest, a sokszor szívtelennek tűnő, mindenen átgázoló robotot emelné ki a tömegből. Evan Rachel Woodnak sikerült úgy megformálnia a karakterét, hogy előbb mentené meg bárki a kissé húgyagyú szerelmét, Teddyt (James Marsden), mint őt. Többször lehetett olyan érzésünk, mintha egy robot testébe zárt emberi gyarlóságot játszaná a színésznő, és éppen arra világítana rá, hogy a gépek sem különbek az embereknél. Bernard (Jeffrey Wright) értetlenkedése pedig mintha a nézőkkel érezne együtt, és kéz a kézben raknánk ki az egyik alkotó, Arnold képére formált robottal a kirakóst. Wright zseniálisan adja a keretet a részekhez, a híd az emberek és a robotok között, elvégre sokáig ő is hús-vér férfinak hitte magát.

A legnagyobb meglepetést viszont Maeve, azaz Thadie Newton jelentette, nélküle üres lett volna az évad, ő volt az, akinek a motivációjával bármikor együtt tudott lelélegezni a néző. Nem a világot vagy az androidok nemzetét akarta megmenteni, hanem a saját lányát bármi áron. Newton kezdetben egy határozott, dörzsölt, de korlátolt madame-ot alakított, aki folyamatosan nagyobb és nagyobb feladatokat kapott. Ő lett a Westworld legerősebb női figurája, és nem Dolores.

Mi lesz most?

Azt a jó isten sem tudja pontosan megmondani. Az tuti, hogy egyelőre a szerencsés robotok egy olyan univerzumba léptek át, amit egy virtuális kapuként képzelhetünk el, felmentek az iCloudba, a robotparadicsomba, ahonnan senki sem tudja őket kiszedni. Dolores egykori szerelme, Teddy is itt kapott helyet, az ő egyszerűsége és naivitása nem való a kőkemény valósághoz. Abban majdnem biztosak lehetünk, hogy James Marsdennek ennyi volt, az új évadban nem tér vissza.

A folytatásban jó eséllyel közelebb kerülünk a kinti világhoz, végre nem csak egy díszletet látunk, hanem azoknak az embereknek a természetes élőhelyét, akik Westworldben engedik ki a fáradt gőzt. Dolorest biztosan nem fogja elengedni az HBO, ahogy az alteregóját(?), másolatát(?) játszó Charlotte Hale-t (Tessa Thompson) sem, illetve Ed Harris is marad. Már csak az a kérdés, hogy végig egy robotot láttunk, vagy valamikor a ki tudja mikori jövőben kapott egy update-elt verziót a Fekete Ruhás Ember? A következő évadig még rengeteg időnk van, ahogy az elsőnél, most is meg lehet felelőtlenül ígérni magunknak, hogy kötelező újranézni.

Westworld, HBO, 2018, 10 epizód, 24.hu: 7/10