Mostanában ismét mindenki előveszi Orbán Viktor kongresszusi elmélkedését a bajtársiasságról, sokak szerint az már az érkező videotorpedó kivédését szolgálta, előírva a kollégáknak, miként viselkedjenek becsapódásakor. Ő a tévedésekkel szembeni megértést, szolidaritást emlegette, azt azonban nem ecsetelte, meddig terjedhet a harcostársak egymás iránti toleranciája. A Borkai-történet, amely napról napra újabb szirmokat szórt a nyilvánosság elé, merőben más szót fed, mint a tévedés értelmezési tartományát.
A csalfa megnevezések egész arzenálját használja évek óta a Fidesz-kommunikáció, a szakértők profi teljesítményként értékelik a szavak elbitorlását, lúgosítását, a "valóság hajlítását", amely sokszor inkább nyelvi garázdaságnak tűnik, mintsem a befolyásolás még tűrhető eszközének.
Kétségkívül eredményes, de hordaléka fertőző, kitartóan szennyezi a talajt, nehezebb lesz lecsapolni, mint a Hanság lápvilágát. És mint tudjuk, a politika manapság nem csupán szövegeit butítja le, hanem igyekszik a befogadóit is, amit igazolnak azok a mérések, amelyek a magyarok átlagos szövegértési szintjéről árulkodnak. Elfogadom, hogy az ütős mondatoké a jövő, de a nekilendült nyilatkozatok már bokszerrel, baseballütőkkel dolgoznak, avagy az eufemizmusok olyan leltárával, amelyek - ha jobban belegondolnánk - cinikusak és egyben komikusak, de ma már általában elmegyünk mellettük, mint a céljuk felé ügető járókelők.
A kormányzók kampányzavara attól vált feltűnővé, hogy a győri tintapaca nem csupán területileg, de témáját tekintve is szétfolyt, terjedni kezdett, az orbáni idézet kiesett eredeti nyergéből, komolytalanná, illetve nagyon is komollyá vált. Csakhogy a minapi beszéd ezen része nagyon is hangsúlyos volt, ukázként funkcionált, ettől eltérni, pláne ezzel szembemenni olyan vétek, amelyet a közvetlen alattvalók, de az egyházi tisztségviselők sem kockáztattak.
Mindegyik reakció igyekezett leszorítani az esetet a privát szféra fedője alá, nem akarták észrevenni, hogy ez az egész történet átömlik a keresztény szabadság tározóján,
s az áradat valami olyasmit mutat meg a legélesebb fénnyel, aminek árnyékáról mindenki pusmog, de úgy tűnik, hogy a "kutyapóz" juttatott el tömegeket a felismerésig. És ez ennek a sokat magasztalt hatalmi kommunikációs technikának a rákfenéje. Pontosan az, amikor képpel-hanggal rögzítik e gyakorlat mögött fölsorakozott kellékeket, körülményeket, környezetet, a nekiereszkedett mohóságot, úrhatnámságot, az elegancia helyett a dölyf ezernyi megnyilvánulását. A megbotránkozás így már könnyebben gyűrűzik az offshore- és céghálók közelébe, a kiépült rendszerbe is éket ver a jachtturné.
Szegény Novák Katalinnak mekkora nyelvi leleményre volt szüksége ahhoz, hogy kinyögje: Borkai Zsolt nem viselkedett példaértékűen! A humor kiapadhatatlan forrásvidékének állandó hősét, Kósa Lajost már idézni sem érdemes. Kérdés persze, hogy ebben a hirtelen kocsonyássá váló közegben hogyan csapódik le a már-már refrénszerűen ismételt fenyegetés - hatalom, pénz csak azoknak jár, akik a barátaink. Azaz kietlen ugarrá változhat a nem kormánypárti vidék. Önkormányzata tehetetlenül sínylődhet, míg meg nem unja, be nem adja derekát, avagy a lakosok el nem kergetik. Anno Lamperth Mónika belügyminiszterként valamelyik vidéki fórumán pedzegette halványan azt a lehetőséget, amit ma, ahogy a csövön kifér, kötelezően hajtogatják a szóvivők és különböző korifeusok. Abból akkor közéleti botrány lett, most mindössze dadogó tiltakozás.
A skandalumok között a hatást tekintve nincs fontossági sorrend. Nehéz megállapítani, hogy politikai értelemben mikor és mi veri ki a biztosítékot. Egy biztos: akkortól fogva a meggyalázott szavak visszanyerik eredeti értelmüket, a megtévesztés birodalminak látszó építménye megroppan, megbonthatatlannak látszó alkatrészei, ahogy a Marokkó-játék pálcikái, szanaszét hullnak.
Kiemelt kép: Szigetváry Zsolt / MTI
