Dugába dől – de mi az a duga? Cserbenhagy – de mi az a cser? Miért szidták a bokrot? És melyik kifejezésünk származik egy Petőfi versből? Művelődj velünk te is!
Nemrég a kezembe akadt egykori nyelvtudósunk, O. Nagy Gábor Mi fán terem? című könyve, amelyből csupa izgalmas történet bontakozik ki őseinkről és hagyományainkról, hiedelmeinkről. Kigyűjtöttem néhányat nektek a ma is használatos kifejezések legérdekesebb eredettörténetéből, hogy innentől ezek tudatában használhassátok ékes magyar nyelvünket.
Kosarat ad
A középkorig nyúlik vissza a története, amikor a régi várkisasszonyok között divatban volt, hogy az udvarló lovagnak a vár ablakából kosarat eresztettek le. Ha olyan udvarló jelentkezett, aki nem volt a hölgynek kedvére való, olyan kosarat bocsátott le neki, amelynek rossz volt az alja, úgyhogy a hódoló lovag kipottyant belőle, ha ugyan már előbb észre nem vette a turpisságot, és megértve a célzást, el nem oldalgott. A nem szívesen látott udvarlóknak később, mikor az eredeti szokás már divatját múlta, jelképesen adtak valami kisebb kosarat, majd néhány száz évvel ezelőtt ez a szokás is elavult.
Saját malmára hajtja a vizet
A 16. és 17. században nem ment ritkaságszámba, hogy egyik-másik hatalmaskodó földesúr új medret ásatott valamely pataknak, hogy az ő patakmalmára vezesse a vizet.
Egy füst alatt elintézhetünk valamit/rossz fát tett a tűzre
A tűzhelyek elterjedése előtt, amikor még szabad tűzhelyen főztek, és nem voltak kályhák sem, súlyos hibának számított, ha valaki rossz fát, azaz rosszul égő, csak füstölgő fát tett a tűzre. minthogy még kéménye sem volt a házaknak, a füst az ajtón, ablakon vagy tetőnyílásokon ment ki, és csak lassan szivárgott ki a helyiségekből. Ezért volt fontos a háziasszonyoknak, hogy minél gyorsabban, egy füst alatt intézzenek el minél több olyan házimunkát, ami tüzeléssel és füsttel jár.
Dugába dől
A kádármesterség és a régi dunántúli tájnyelv együttes ismerete adja meg a kulcsot ehhez a kifejezéshez, hiszen a hordó dongáját hívták arrafelé dugának. Régen vas hiányában korhadó, könnyen romló faabroncsokkal kötötték össze a hordó dongáit – úgyhogy lelki szemeink előtt láthatjuk is a tönkrement abroncsok miatt dugába dőlő, hasznavehetetlenné váló hordó képét.
Szidja, mint a bokrot
Őseink babonás hiedelemvilága kapcsolódik ide: a bokrok a régiek elképzelése szerint ártó szellemeknek, démonoknak a búvóhelyei voltak. Ez például abban mutatkozott meg hazánkban, hogy szemgyulladást vagy kelést ronggyal lemostak, végigtöröltek, majd ezt a rongyot a betegségdémonnak adott áldozatként egy bokorra akasztották. Emellett akkortájt a bokor nem csak cserjét, hanem gazt, tehát alsóbbrendű, hitvány növényt is jelentett.
Nem teszi ki az ablakba
Faluhelyen annak idején ritkaságszámba ment az írni-olvasni tudó ember, és nagy dolog volt, ha a szegény jobbágy- vagy parasztcsalád fia tanult emberré lett és városba kerülve egy-egy levélben számolt be sorsának alakulásáról. Vagy ha valaki katonának ment és az idegen országban szerzett tapasztalatairól írt. Ezekben a levelekben nem illett magánügyet szóba hozni, mert a rokonok, ismerősök és szomszédok elvárták, hogy őket is érdeklő információk is legyenek a levélben, amelyet kitettek az ablakba nagy büszkén, hogy mindenki lássa, messze földről érkezett híreket tudhatnak a házban. Persze ha nem örvendetes, hanem csúf tartalommal bírtak az érkező sorok, akkor dehogy tették ki: inkább eldugták vagy eltüzelték nyomban.
Hátrább az agarakkal
Ez annyit jelentett, hogy ’ne hencegj és követelj magadnak jogtalan előnyöket’, ugyanis a nemesi udvarházak urizáló gazdái között állandó versengés tárgya volt, hogy kinek van szebb, ügyesebb agara.
Bakot lő
A durva hiba elkövetésére használatos kifejezés elsőre egyértelmű: az a vadász, aki őzsuta helyett őzbakot lőtt, elrontotta a lövést. Ám a 16. századi német lövészegyesületekben a hibás lövést Bocknak mondták, ami kecskebakot jelent szó szerinti fordításban. A magyarban ez honosodott meg, és így forrt össze a hibával a bak.
Otthagy csapot, papot
Igen ritka, hogy egy irodalmi műből szakadjon ki egy szólás, de ez esetben ez történt: Petőfi Sándor Csokonai című verse a forrás. A történet szerint a derűs Csokonai egy pap barátjától, egyben házigazdájától átmegy a szomszédba, hogy hordóba való csapot kérjen kölcsön, de ott egy lagziba csöppen és rögtön megfeledkezik vendéglátójáról, aki viszont hordólyukra szorított tenyérrel várja a pincében. Ebben a versben az utolsó két sor így hangzik: „Csapot, papot, minden elfelejtett Csokonai Vitéz Mihály.”
Cserbenhagy valakit
A cser szó a tölgy kérgét és az abból főzött csersavas levet jelentette régen. Ennek a nyersbőr kikészítésében és kicserzésében volt szerepe. A tímárok a megtisztított állati bőröket földbe ásott, vízállóra összerakott, mély tölgyfaszekrénybe zárták úgy, hogy egy réteg bőrre egy réteg cserkéreg került, amíg tele nem lett a cseresgödör. Néha akár három hónapig is ázni hagyták az 50-60 bőrdarabot, amelyek kihúzása fáradságos munkának számított, a gödör aljáról pedig már csak fogókkal lehetett kiszedni az utolsó darabokat, amelyek néha nem is látszódtak a mély cserlétől. Az utolsó bőr tehát általában szó szerint a cserben maradt, azaz vagy tönkrement, vagy otthagyták, innen származik a kifejezés.
