Az utóbbi pár évben fokozatosan alakult át a nemzetállamokkal és a migrációval kapcsolatos politikai beszéd Európában, de főleg Magyarországon, így nehezen lehetett észrevenni benne a fordulópontokat.
A menekültválság elején, 2015-ben arról beszélt mindenki, hogyan kellene kezelni a migrációt. A probléma az volt, hogy Európába egyszerre áramlott be nagyobb mennyiségű (2-3 millió) ember, akik
ugyan az 500 milliós kontinens lélekszámát tekintve elhanyagolható számban jöttek, de az áramlás hirtelensége rengeteg feladat elé állította a hatóságokat. Ezeket az embereket azonosítani
kellett volna, majd az ügyüket legalább olyan precízen tárgyalni, ahogyan tette a magyar állam Nikola Gruevszki volt macedón miniszterelnökkel és
elítélt bűnözővel.
Az Európai Unió megpróbált erre a problémára pragmatikus megoldást találni. Ez egyrészt nem sikerült, még azt sem tudta elérni, hogy a határokon megfelelő legyen a regisztráció, azt pedig
főleg nem, hogy a frontországokat ne terhelje le teljesen a migráció, és el lehessen osztani az Európába érkező embereket.
Ez pedig részben azért van így, mert a tagállamok egy része a migrációról szóló pragmatikus, megoldásközpontú párbeszédet félredobta a politikai haszonért.
A politikusok egy része megérezte, mekkora lehetőség van abban, ha a problémát nem kezelik, hanem felnagyítják. Közéjük tartozik Orbán Viktor és Matteo
Salvini is, nem véletlen, hogy utóbbi szinte egyik pillanatról a másikra váltott arról, hogy Olaszország északi és déli részei között szítsa a feszültséget arra, hogy a migráció
ellen szólaljon fel hangosan.
A migráció technikai és politikai kérdés is, de ha egy állam kezelni akarja, akkor kezelni is tudja. Ehhez olyan párbeszédeket kell lefolytatni, mint hogy akarunk-e bevándorlókat egy országba
(és most szándékosan nem a menedékkérőkről beszélek, ezt nemzetközi szerződések szabályozzák, a politika pedig szándékosan összemossa a két fogalmat). Erre természetesen adható olyan válasz
is, hogy nem akarunk, de érdemes előtte mérlegelni, hogy mi a valódi haszna és hátránya a migrációnak. Természetesen olyan válasz is van erre a kérdésre, hogy csak bizonyos képességekkel
rendelkező bevándorlókat szeretnénk befogadni, a lényeg, hogy erről értelmes és pragmatikus párbeszédnek kellene folynia, ami a politikai haszon miatt az elmúlt években elmaradt.
És miközben az EU pragmatikus megoldást keresett, a szélsőjobb tovább mélyítette a politikai válságot. Mivel a menekültválságnak vége, és mostanra az Európába érkező emberek száma visszaesett
a válság előtti szintre, a párbeszéd már messze nem a falakról és kerítésekről szól.
A menekültek számának csökkenésével egyszerre kezdett el az európai vita arra tolódni, hogy egyáltalán ki szabad-e menteni a Földközi-tengerben fuldokló embereket. Ez pedig már túlmutat a
pragmatizmuson. Miközben például Magyarország, az EU, és igen, még az ebben amúgy semmilyen szerepet nem játszó Soros György is arról beszél, hogy a helyszínen kell kezelni a
problémákat, megszűntek azok a morális gátak, amelyek szerint az emberélet az első, a politika pedig a második. Ma Európában konkrét politikai hasznot lehet szerezni azzal, hogy valaki
kimondja: a menekültek fulladjanak bele a tengerbe.
Ezzel párhuzamosan tolódott el a párbeszéd Magyarországon és a kontinensen. Egy ideig arról beszéltünk, hogyan kellene kezelni a migrációt, ami szép lassan váltott át abba, hogy már
egyáltalán nem akarunk más kultúrájú, vallású és bőrszínű embereket Európában látni.
Ez pedig apró, de fontos különbség, hiszen már nem arról beszélünk, hogy káros-e konkrétan egy nemzetnek a gazdasági bevándorlás, csupán kódneveket használnak arra, hogy káros-e, ha más színű
emberek élnek az országunkban.
Itt jön a képbe Donald Trump és az Egyesült Államok. Amerikában ez a változás sokkal lassabb volt. Ott nagy hagyománya van a bevándorlók elleni gyűlöletnek, és természetesen
magának a bevándorlásnak is. De eddig a vita ott is arról szólt, szeretnék-e az amerikaiak, hogy a Mexikóból vagy máshonnan érkezők elvennék a munkájukat. Persze ez a vita is félrement,
hiszen az automatizáció nagyságrendekkel több ember munkáját veszi el, mint a mexikóiak, mégis a bevándorlás kérdéséről és kezeléséről beszélt mindenki.
Ez azért érdekes, mert a bevándorlás kezelésében lehet konszenzust találni, még a nagyon megosztott amerikai vagy magyar törvényhozásokban is. A legtöbb magyar párt egyetért a kormánnyal
abban, hogy szigorítani kell a bevándorlást, ahogy a republikánusok nagy része is azt gondolja, hogy szükség van bevándorlásra, csak szabályozva.
De Donald Trump nemrég átlépett egy határt. A 2018-as félidei választás kifejezetten fontos volt a demokratáknak. Rengeteg fiatal és progresszív képviselő került be a képviselőházba, közéjük
tartozik az a négy nő is, akiknek változatos etnikai és kulturális hátterük van, de hasonlóan progresszívek. Közülük még az amerikaiak is csak leginkább Alexandria
Ocasio-Cortezt és az első muszlim képviselőnőt, Ilhan Omart ismerhetik.
Amikor Donald
Mivel az állampolgárság pragmatikus ügy, csak akkor lehet tiszteletben tartani, ha a bevándorlás kérdését is pragmatikus ügyként kezeljük. Ennek viszont vége, és Európa után az Egyesült Államokban is egyre nyíltabban kezd arról folyni a vita, hogyan álljanak hozzá a más bőrszínű és vallású amerikaiakhoz. Ez végső soron hasznos is lehet, mert a sok fedőkifejezés és kerülgetés alatt a vita eddig is erről szólt, csak mindig volt menekülőút a felelősség elől.
Magyarország és az értelmes párbeszédet akaró magyarok számára nagyon jó, hogy a vita nyíltan erre tolódott. Egyrészt már nem lehet azzal takarózni, hogy valaki nem rasszista, csak a bevándorlást szeretné megoldani. Másrészt pedig, ahogy a legtöbb esetben, most is érdemes lesz arra figyelni, hogyan oldanak meg az Egyesült Államokban egy olyan problémát, ami nálunk is létezik. Aztán pedig eltanulni a választ, hiszen nálunk sokkal profibb emberek dolgoznak rajta, sokkal több pénzből.
