A címadó írás a nemzedékek harcának irodalmi és filozófiai, kulturális és társadalmi vonatkozásait boncolgatja az ókortól kezdődően egészen a modernitásig:
"A régiek természetesen óriások voltak mihozzánk képest; mi azonban, bár törpék vagyunk, az ő nyakukba kapaszkodva - vagyis élve bölcsességükkel -, jobban látunk, mint ők" - idézi a klasszikus aforizmát, egyúttal felveti a kérdést, vajon a jövő milyen perspektívát tartogat számunkra: a törpék eztán törpék nyakába kényszerülnek, vagy új, egyelőre ismeretlen óriások lépnek majd fel?
E posztumusz kötet írásai is magukon viselik Eco sajátos szemléletmódját, reneszánsz ember voltát, szellemességét, sziporkázó stílusát, humorát, lefegyverző eleganciáját.
"Világéletemben izgatott a törpés-óriásos mese. A történelmi törpe-óriás polémia mindazonáltal annak az apák és fiúk közt ősidők óta folyó küzdelemnek az egyik fejezete csupán, amely - mint látni fogjuk - még ma is közelről érint bennünket.
Pszichoanalitikus nélkül is könnyen belátható, hogy a fiúk előszeretettel ölik meg atyjukat - és hímnemet itt most csak a vonatkozó irodalom használtat velem, hiszen tudom, milyen ősi, jó szokás a Néró és Agrippina közti rossz viszonytól kezdve a bűnügyi hírekig az anyagyilkosság is.
Az inkább a baj, hogy nemcsak fiak rontottak mindig az atyjukra, hanem atyák is a fiaikra. Oidipusz, bár tudtán kívül, Laioszt öli meg, de Saturnus a gyermekeit falja fel, és Médeiáról is aligha lehetne óvodát elnevezni. Szegény Thüesztész mit sem sejt, amikor a saját fiait fogyasztja el Big Mac gyanánt, de az apjukat megvakító bizánci trónörökösök mindegyikére jut egy-egy szultán, aki oly módon óvja meg magát az elhamarkodott utódlástól, hogy elteszi láb alól önnön elsőszülöttjét."
