Még érezni lehetett a füstöt. Anyu vacsorára bundáskenyeret sütött, az egyik odaégett, ki kellett nyitni az ablakokat. Már ágyban voltam, felhúztam a hasamhoz a térdem, a sötétben ujjaimat összekulcsoltam a mellkasom előtt, csak a fejemen nem volt takaró. Húgom egyenletesen szuszogott, ágya a radiátor mellett állt, ha ébren volt, folyton azt rugdalta, nem tudtam tőle elaludni. Lefekvés előtt szétrágott egy tábla csokit, az édes massza rátapadt a fogaira, a nyelvére, mosolyogva aludt el.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
A szüleim a konyhában suttogva beszéltek, hallottam, hogy apu akadozva veszi a levegőt. Egész este komor volt, valamit számolt, a noteszébe jegyzetelt, folyton ezt csinálja, tanár az egyetemen, bármit ki tud számolni. Még a műtétemet is előre tudta, szólt, hogy fájni fog a hasam. Ha kérdeztem valamit, nem válaszolt. Anyunak riadt volt a tekintete, ha hozzábújtam, megsimogatta a fejem. Szombaton az van, amit szeretnétek, de a hetedik nap a papáé, mondogatta mindig. Ilyenkor remegett az ajka.
Reggel a húgom elbújt az ebédlőasztal alá, nem akart a papához menni. Azt hitte, a lelógó asztalterítő elrejti. Anyu hozott neki egy féltáblányi mogyorós csokit, kistányéron. Letette a széklábak közé a kőre. Húgom megvárta, amíg kimegy a konyhából, aztán mint egy kiskutya kúszott elő. Apu lesben állt, gyorsan lehajolt hozzá, felkapta a földről. Húgom taposta a levegőt, rázta a fejét, sikított, szétfröccsent a barna nyál. Anyu rászólt, végül hagyta, hogy ráadják a dzsekit meg a sapkát.
Anyu zárta be a lakásajtót, foga közé szorítva tartotta a kistáskáját, lábánál, a földön állt a fonott kosár, tele üvegekkel. Az öregnek kellettek, nemrég főzetett pálinkát. Apu erősen fogta a kezünket, a húgom felszisszent, húzatta magát a kocsiig. Az autóban az üveghez szorította az orrát, már a nyakán feszült a biztonsági öv. Nézte a suhanó erdőt, anyu szólt, hogy el fog szédülni, de nem érdekelte. Megfogtam a vállát, magam felé húztam, eldőlt az ülésen.
A keskeny kőutat kamionok törték kátyúsra. Papa házához mély keréknyomok vezettek, a közelben egy szilváskert állt, kis házzal, meg egy csalános árok, fehér kőkereszttel a partján. A nagykapu előtt álltunk meg, mellettünk sárga fű verte fel a kavicshalmot. A fészer építése óta maradt ott tégla meg rozsdás vas is. Láttuk, a vaskerítésen túl az öreg meredten figyeli az udvari farakást. Karjai úgy lógtak a teste mellett, mintha nem lett volna bennük vér. Egyik kezében ásót tartott. Mit csinál?, kérdezte apu, előrehajolt, a kormányhoz ért az álla. Anyu megvonta a vállát, talán patkányt talált, mondta. Papa egyedül élt, se kutyát, se macskát nem tűrt meg a tanyán. Már nem emlékszem a mamára, talán csak arra, ahogy a seprűt fogta, vagy a csattogásra, amely mindig akkor támadt, amikor kiterítette a ruhákat az udvari szárítókötélre.
Egyszer hallottam, hogy a papa mesélte apunak, hogyan űzte el a patkányokat. A szekrény mögött bújtam el. Elkaptam egyet, mondta papa, hüvelykujjammal kinyomtam a szemét, pattant, mint a pezsgőspalack kupakja. Elengedtem, rohant a többiekhez. Talán a városban is hallották, úgy visított, mint egy kismalac. Azóta nem láttam egyetlen patkányt sem, nevetett. Összeszorult a gyomrom, elsírtam magam. Apu meghallotta, megfogta a karom, magához húzott, simogatta a fejemet. Villant a szeme a papára, az meg morgott, megbökte a hátam, mit hallgatózol, mondta, és kiment a kertbe, bevágta maga mögött az ajtót.
Apu dudált, anyu rászólt, ne csináld, az öreg megmozdult, mintha álomból ébredne. Nekitámasztotta az ásót a farakásnak, elindult felénk. Kinyitotta a nagykaput, a Suzukival beparkoltunk az udvarra. Anyu kiszállt, csókolom, mondta, megpuszilta a papát, ő némán tűrte, apu kezet nyújtott neki, jó napot, mondta, de nem nézett rá. Kivette a csomagtartóból a kosarat, zörögtek benne az üvegek. Húgom kimászott a kocsiból, szaladt a lassan záródó nagykapu felé, de az öreg gyorsan rákattintotta a vaspántot a drótos táblákra. Hova, hova?, ismételgette.
Anyu rám nézett, szomorú volt a tekintete. Leguggoltam, ujjammal megböktem a fűszálak között szlalomozó bodobácsot, olyan volt, mint egy vékony, piros lemez, egy jelvény, amit akár a kabátomra tűzhetnék. A hátán két pötty, két hatalmas szem rajzolódott ki, azt képzeltem, ha beléjük nézek, a házat látom, este van, az öreg a húgom ágya mellett áll, szuszog.
Felálltam, már senki sem volt az udvaron, hallottam, hogy bent a házban pakolnak. Az ajtóról pergett a fehér festék, a kilincs feletti kerek folthoz csápokat meg lábakat kapartam, már a fejénél tartottam, amikor papa megjelent a küszöbön. Megijedtem, a hátam mögé dugtam a kezem.
- Mi van nálad?
- Semmi.
- Mutasd!
Rémülten magam elé toltam az üres tenyerem, mire a középső ujja bütykével kettőt koppintott a fejemre, könnybe lábadt a szemem.
- Mit csináltok? - lépett ki anyu, konyharuhával törölgetett egy poharat.
- Játszunk - hazudta az öreg, és egyik karjával magához húzott. Szúrós izzadságszaga volt. Mindkét tenyerével a vállamra támaszkodott, így tolt be a házba. Apu létrán állt, a villanykörtét cserélte ki a mennyezeti lámpában. Húgom a kanapén játszott a babájával, amikor meglátta a papát, hasra vágta magát, tenyerével eltakarta az arcát. Az öreg meglökött, térdre estem, apu látott mindent, de nem szólt. A húgom az ujjai közül kikerekedett szemmel nézett rám.
Anyu krumplit pucolt, újságpapírra gyűjtötte a héját, aztán letérdelt a kőre. A mosogató alatti szekrényből kivett egy fazekat, feltápászkodott, nyögött. Vizet engedett az edénybe, belepakolta a krumplit, és a tűzhelyre tette. Sercegett a gyufa, megnyitotta a gázt. Apu lemászott a létráról, kapcsolgatta a villanyt. Papa rászólt, hogy kiég a körte, ő nagyot nyelt, most tettem bele újat, mondta, a létrát a vállára vette, becipelte a kamrába. Háta mögött a papa ökölbe szorította a kezét, orra előtt forgatta, mintha valamit keresne rajta, pengeéles volt a szája.
Leült, jobb tenyerével az asztallapot sepregette.
- Hozzál bort! - mondta anyunak.
- Hol találom?
- A mosogató fölött.
Anyu kinyitotta a szekrényt, elővette a műanyag palackot, sárgás folyadék lötyögött benne, töltött belőle a vizespohárba. A konyhapulton állt a szódásüveg, eresztett vizet a borba.
- Ki mondta, hogy fröccsöt akarok? - mordult rá az öreg.
Anyu elővett egy másik poharat, ismét megdöntötte a palackot, a bort az öreg elé tette. Visszament a pulthoz, a fröccsöt a mosogatóba öntötte.
Papa ököllel az asztallapra csapott:
- Mit csinálsz?
Anyu halkan felsikoltott, melléhez kapta a kezét:
- Azt hittem…
- Mit?
Anyu nem válaszolt. Húgomnak legörbült a szája. Az öreg ingatta a fejét, aztán egy húzásra megitta a bort, ingujjával megtörölte a száját, felpattant a székből:
- Mit bőgsz folyton? - mordult a húgomra.
Döngött utána a bejárati ajtó. Orromat az ablaküveghez szorítottam. Figyeltem, ahogy kint kinyitja a szerszámoskamra ajtaját, eltűnik, majd egy kapával meg egy fonott kosárral tér vissza. A nyári konyhánál megállt, letette a kosarat a veteményes mellé, a fűbe. Várt, aztán dühödten vágta a kapát a földbe, lehajolt a gazért. Amikor tele lett a kosár, megragadta mindkét fülét, és a hasa előtt tartva elindult a kert végébe, a komposztáló felé. A satupad mellett a kamrában volt az ágya, a döngölt falon rajzottak a pókok, csótányok, hangyák, de ez az öreget nem zavarta. Talán a sárból, a szalmából jöttek elő. Apu szerint egyszer szétrágják a házat. Elképzeltem, hogy recsegve dől össze, a porfelhő felnő majd az égig. Anyu sütőport szórt a hangyák útjába, a csótányok ellen citromot csavart a küszöbre. Egyszer belopóztam a kamrába. Tiszta volt, egyetlen bogarat sem láttam. A satupadon csak egy ezüstkeretű fénykép állt, a mama volt rajta, teregette a ruhákat. Meghallottam a sóhajtását. Patakokban jöttek ki a bogarak a falból. Sikítottam, szaladtam ki a kertbe.
Anyu klopfolta a húst, apu a húgommal játszott a heverőn. Az ablakpárkányon találtam egy hangyát, girbegurbán járt, nem találta a hazautat. Felmászott a mutatóujjamra, csiklandozott, ahogy végigfutott a kézfejemen. Óvatosan elindultam a bejárati ajtó felé. Végig a kezemet figyeltem, nehogy a hangya leessen róla. A küszöb előtt hasra feküdtem, gyengéden lesöpörtem a kis rovart a padlóra, és tenyeremmel az ajtó alatti réshez tereltem.
- Kisfiam, felfázol! - mondta anyu.
Felkaptam a fejem:
- Nincs is hideg - mondtam. Mire visszanéztem, a hangya már nem volt sehol.
A fazékban a krumplin habot vetett a víz. Anyu elzárta a gázt. Papa belépett, mindenki elhallgatott.
- Lesz ebéd? - kérdezte.
Anyu szaladt, hogy megterítse az asztalt. Papa a főhelyre ült. Nem szólt, várt. Húgom motyogott valamit a babájának, én törökülésben ültem a földön, ujjammal rajzoltam a padlóra. Apu a szája szélét rágta. Anyu panírozott húst tett a serpenyőbe, sercegett a forró olaj.
- Leves nincs? - kérdezte az öreg.
Anyu nem válaszolt.
- Nincs? - ismételte papa fenyegetően.
- Nem volt időm - mondta anyu.
- Nektek soha nincs - fintorgott.
Húgom suttogott valamit, nem értettem, a fülemhez tartottam a kezem, ő az öregre nézett, ijedten eltakarta a száját. Apu a mobilját nézte, papa szívta az orrát. Anyu konyharuhával fogta meg a tálat, tele volt hússal meg tört krumplival, intett, üljünk mi is az asztalhoz. Apu felkapta a húgom, lengette a levegőben, repülőset játszott vele, aztán leültette, hozott párnát alá, hogy elérje a tányért. Felmásztam a székre, addigra az öreg kikapta a legnagyobb húst. Apu apró darabokra vágta a húgom rántott szeletét, én marokra fogtam az evőeszközöket, anyu mögém lépett, a mutatóujjam ráigazította a kés szárára.
- Rágós - mondta tele szájjal az öreg.
Anyu lehajtotta a fejét, a haja előreomlott, eltakarta az arcát. Csendben ettünk, csak az evőeszközök fémes hangját lehetett hallani. Húgom pofazacskójában forgatta a húst, kinyitotta a száját, hogy lássam a barnás pépet. Undorodva elfordítottam a fejem. Villant a papa szeme.
- Gyerek még! - mentegetőzött anyu. Húgomra nézett, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét. Az öreg morgott, lecsapta a kést meg a villát az asztalra.
- És a másik? - intett felém a fejével.
- Mi van vele?
- Sunyi.
Apu felpattant, vörös volt a feje, háta mögött csattant a szék.
- Bassza meg… - kiáltotta, de nem fejezte be a mondatot. Anyu kezébe temette az arcát. Apu megfordult, felállította a széket. Visszaült, nem szólt. Zavartan sóhajtott. Rémülten néztünk a papára. Az öreg lehajtotta a fejét, megköszörülte a torkát:
- Takarodjatok! - mondta halkan.
Anyu felnézett a tenyeréből, apu felé fordult, összekapaszkodott a tekintetük. Húgom az asztal lábát rugdalta, én a terítő szélét gyűrögettem. Szüleim kérdőn néztek az öregre, ő a padlót figyelte, mintha leejtett volna valamit. Elsőnek apu állt fel, sóhajtott, anyu sírt, a fonott kosárból kipakolta az üvegeket. Intett a húgomnak, aki hasra fordult a széken, lassan lemászott róla, anyuhoz futott. Apu mögém állt, megsimogatta a fejem, fülemhez hajolt, gyere, súgta. Még nem ettem, súgtam vissza, ő elmosolyodott, majd otthon, mondta.
Papa jóízűen evett, ivott rá egy korty bort, szuszogott. Apu feladta ránk a cipőt meg a dzsekit. Remegett a szája, anyu mérgesen nézett rá. Csókolom, mondta a papának, fogtuk apu kezét, és mondtuk mi is. Az öreg nem köszönt. Visszanéztem, háttal ült az ajtónak, szívta az orrát. A fali tükörből láttam az arcát: mosolygott. Alatta gyűltek a bogarak.
Pungor András: A hetedik nap a papáé
Scolar, 2019
Kiemelt kép: Friso Gentsch/dpa/AFP
