Novemberben jelent meg a fotóalbuma, amelyből negyven kép a Godot Kortárs Művészeti Intézetben is látható volt. Milyenek a kiállítás utózöngéi?

Nagyon sokan nézték és szerették, mindennap kaptam olyan üzenetet vagy Insta-sztorit, ami a kiállításról szólt. Nagy öröm ez nekem.

Korábban gyakran hivatkozott magára hobbifotósként, most viszont túl van az első önálló kiállításán. Milyen érzés?

Most már talán el tudom magamról hinni, és azt merem állítani, hogy én is fotós vagyok. Van egy hülye berögződés az emberben, ami lehet, hogy egy magyar dolog, máshol valószínűleg nem csinálnak belőle problémát: ha nem tanultad, akkor nem vagy az. Ezt a színészettel kapcsolatban is érzem: ha egyszer csak valaki elkezd forgatni, és korábban semmilyen hivatalos helyen nem tanulta ezt, van egyfajta zavar ezzel kapcsolatban. Ez tök hülyeség, mert nem ennek kéne meghatároznia azt, hogy ki milyen színész vagy fotós.

Milyen visszajelzéseket kapott?

Csodálatosakat. Az újságírók is nagyon jókat írtak, de nekem a legnagyobb öröm, hogy a kollégáimtól olyan üzeneteket kaptam, amelyekben nagyon nagy szavakat használtak: történelmi, hiánypótló, csodálatos, olyan dolog, ami itthon még nem volt.

Iszonyú jó érzés, amikor Csomós Mari este tizenegykor felhív emiatt, vagy amikor Lukács Sándor kikapja a testvérem kezéből a telefont, mert épp együtt játszottak A két pápában, és ő is azt méltatja, hogy ez lesz az, ami fennmarad majd rólunk.

Minden benne szereplő színésznek adtam ajándékba egy példányt a könyvből, amelyeket most kezdenek postázni, most jut el mindenkihez az album. Emiatt naponta legalább két-három üzenetet küldenek nekem a kollégáim. Tőlük és másoktól is egyöntetűen pozitív visszajelzéseket kaptam eddig.

Varga Jennifer / 24.hu

Gondolta volna az a Trokán Nóra, aki csak hobbiból kezdte fotózni a családját, hogy egyszer nemcsak színészként méltatják majd a színpadon, hanem egy galériában is fotósként?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Korábban volt már egy közös kiállításom egy fotós barátnőmmel, az volt az első próbálkozás. Ez az első önálló kiállításom, pedig maga az ötlet már elég régi. Nagyjából nyolc évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy meg szeretném ezt csinálni. Aztán telt az idő, közben volt a színház, nem éreztem azt, hogy eljött volna ennek az ideje. 2018-ban mondtam azt, hogy most akkor végre belevágok: elkezdtem írogatni színházaknak a tervemről. Egyöntetűen pozitívan fogadták az ötletet, de akkor bejött a járvány. A színházak bezártak, nem tudtam fotózni, ezért amikor újranyitás volt, iszonyatosan nagy lendülettel kellett befejezni az anyagot.

Nyolc éve az a bizonyos pillanat a londoni Nemzeti Múzeumban Simon Annand The Half című fotóalbumát látva érkezett el?

Igen, tőle jött az inspiráció, hogy szeretnék erről anyagot csinálni, mert itthon ilyen nincs. Azt éreztem, hogy nekem ez menne.

Főleg, mert színészként abban a kiváltságos helyzetben van, hogy sokkal jobban be tud olvadni a társulat tagjai közé a fényképezőgépével.

Valóban sokkal könnyebb volt, mert színész vagyok, ők pedig a kollégáim, esetenként a barátaim is. Olyan volt, mintha én is az előadásban lennék, csak nem megyek fel a színpadra. Egy kívülállónak ez nehezebben ment volna: velem is előfordult már, hogy bejött egy fotós a takarásba, és nagyon furcsa volt, nem tudtunk ellazulni. Nekem könnyebb volt elkapni az olyan pillanatokat, amiket eleve szerettem volna:

azt akartam, hogy már-már olyan legyen, mint egy lesifotó: nagyon közvetlen, őszinte, és lehetőleg még az se tudjon róla, akit fotózok.

Ilyenből nagyon sok volt. Van olyan kép is, amikor észrevettek, sőt, direkt belenéztek a lencsébe, de több olyan is, amikor sikerült a színészek tudta nélkül fotóznom. Amit biztosan tudok, hogy többek közt Szirtes Ágiról és Nagy Ervinről is így készült kép. Úgy voltam ott, hogy közben mégsem voltam ott.

Az Annand-könyvhöz képest ez egy lényeges különbség. Míg ott elsősorban színészportrékat látunk, nagyon gyakran beállított pózokat, addig az ön képei tényleg lesifotók. Könyve bevezetőjében azt írja: "Vajon lesz-e valaha olyan, hogy az ember a szemével, egy pislogással felvételt készít egy beépített kis kamera segítségével?" A fotókat látva pont ilyen hatást sikerült elérnie.

Igen, a The Halfban több a színészportré. Annand olyan helyzetekben készített fotókat egészen a hatvanas évektől kezdve, amikor a színészek készülnek a szerepre. Az bevállaltabban portré, nagyon kevés a dokumentarista jellegű kép. Én nagyon szerettem volna, ha kicsit élőbbek, szagosak a képek, hogy a néző meglássa, mi történik ilyenkor ténylegesen a színész lelkében.

Varga Jennifer / 24.hu

Amint megvolt a takarásban fotózás ötlete, máris úgy nézett a színészekre, hogy ezeket a pillanatokat kereste?

Volt ilyen, sőt volt, amit fotóztam is, bár gyakran telefonnal, ami, ugye, nem olyan minőség, ami egy albumba beférne. De rengeteg ilyen pillanat volt, amikor azt gondoltam, jó lenne behozni a gépet, és ezt lefotózni.

Hogyan kell a fotók megszületését elképzelni? Onnantól kezdve mindig kéznél volt a gép, ha épp készült egy előadásra, vagy kifejezetten azért járt be a színfalak mögé, hogy fotózhasson?

Nagy százalékban olyan esetek voltak, amikor csak azért mentem, hogy képeket készíthessek. Előre kiküldtük a színházaknak és a színészeknek, hogy ez lesz, és megmondtam, hogy aki nem szeretné, hogy fotózzam, az szóljon nyugodtan, természetesen megértem.

Ez a pillanat annyira intim, mintha a hálószobádba fotóznának be.

Megbeszéltük a színészekkel, hogy aki ezt nem szeretné, azt elkerülöm, és ez így tök jól működött. Nagyon kevés ilyen volt egyébként, összesen csak két-három ember. De volt olyan is - például Udvaros Dorottya esetében a Nemzetiben -, amikor én is játszottam, mellette öltöztem, és közben fotóztam őt.

Fordított esetben hogyan reagálna arra, ha önt fotóznák ilyen intim pillanatokban?

Ha valaki úgy el tud bújni, mint ahogy én elbújtam, akkor jól. Egyébként pont tegnap találtam egy régi képet, amit rólam csináltak még Kecskeméten a Meseautó utolsó előadásakor, ahogy állok a takarásban, szóval van rólam is ilyen kép. Bírnám, ha készülne rólam még ilyen fotó, de nekem a másik oldalon állva élvezetesebb ez.

Varga Jennifer / 24.hu

A könyv előszavában az is szerepel, hogy az előadás előtti időszak mindenkinél más: van, aki percekkel az előadás előtt még a büfében alszik, más átszellemülten koncentrál. Önnek milyen előadás előtti rutinja van?

Nagyon változó, attól függ, mi a szerep, mennyire fajsúlyos, mennyi szövegem van. Van előadás, ami előtt még a számlákat intézem, és az utolsó percben megyek csak be. Minden előadás előtt van viszont egy különleges pillanat, ami a szereptől függően rövid, de akár félórás is lehet. Ilyen volt például Nyina szerepe a Sirályban - az ilyenek előtt nem intézek számlákat. Lelkileg Nyinaként az utolsó felvonásba nagyon nehéz volt bemenni. Jelenet előtt nagyon gyakran hallgatok zenét, az sokat tud például segíteni.

Nagyjából száznegyven színész látható az albumban, köztük az édesanyja, az édesapja és a testvére is. Gondolom, az fontos volt, hogy ők bekerüljenek az albumba, de ezen kívül mi alapján választotta ki az alanyait?

A családtagjaimat kötelezővé tettem a magam számára, mert mindenképpen szerettem volna, hogy benne legyenek. Őket leszámítva nem volt eltervezve, hogy kiket és mikor fogok fotózni, inkább csak az, hogy minél több kollégát megmutathassak. Így is vérzik a szívem, mert nagyon sok mindenki kimaradt, de egyszerűen nem fért bele több, mert akkor ezeroldalas könyv is lehetett volna. Másrészt azt érzem, hogy sikerült átfogó képet adnom.

Tavaly egy interjúban elmondta, hogy a koronavírus-járvány első hulláma alatt Budapestről a családja balatoni házába vonult vissza. Az elszigeteltség alatt nyilván kevesebb portré készülhetett, de a természet gondolom megihlette azért.

A Balaton olyan inspiratív, hogy nem lehetett minden nap nem lefényképezni. Rengeteget fotóztam például a kutyámról, de azokat inkább telefonnal.

Varga Jennifer / 24.hu

Ez alapján azt gondolnám, hogy egy fotóskarriernek még akár jót is tehetett a világjárvány, a színészkarrier viszont megsínylette ezt az időszakot.

Pont hogy nem. Tavaly márciusban zárt be minden, a fellazulást követően én június végén elkezdtem forgatni egészen novemberig: ekkor készítettük A tanár negyedik évadát. Nekem tehát csak pár hónap volt, ami teljesen kimaradt, végigdolgoztam a nyarat és az őszt is. Ez a forgatás a legjobbkor jött, ettől lelkileg is könnyebb volt számomra a pandémia, mert nem csak otthon ültem. Persze, színház nem volt, de nekem már korábban is tudatosan kevesebb volt belőle az életemben. Emiatt nem volt olyan feltűnő a változás, hiszen nem havi huszonöt előadásból lett nulla, hanem nagyjából havi egy előadásom maradt el.

Mi az oka annak, hogy a színházat elkezdte háttérbe szorítani?

Egy kicsit azt éreztem, hogy szeretnék időt hagyni minden másra - főleg a filmekre, a kettő együtt ugyanis nagyon nehezen művelhető intenzíven.

Ha sok előadásod van, és összeegyeztetnéd a filmezéssel, abba belepusztulsz: hajnalban elmész forgatni, aztán este előadás, utána megint hajnali háromkor visznek már a forgatásra, én meg inkább nem akarom kinyírni magamat hosszú távon.

Azt is éreztem, hogy az első tizenkét év színházban nagyon intenzív időszak volt az életemben, úgyhogy picit más dolgokra szeretnék most koncentrálni. Nekem eddig nagyon nagy szerencsém volt, mert nagy szerepeket játszottam a színházban, most ezt szeretném megtapasztalni a filmekben is, erre viszont időt kell hagyni. Ráadásul szerencsésen jött most ki ez a pár hónap nagyjából üresen, mert a fotóalbumommal tudtam foglalkozni.

Varga Jennifer / 24.hu

Fotózik, forgat, játszik. Hogyan találja meg az egyensúlyt ennyi terület közt?

Alkalmazkodom mindig a helyzethez. Amikor forgatok, akkor forgatok - ennek mondjuk kicsit ellentmond, hogy egyébként vicces módon A tanárt végigfényképeztem a saját örömömre, rengeteg werkfotóm van. Meg lehet találni az egyensúlyt, csak tudni kell nemet mondani. Ami egy elég nehéz dolog.

Önnek akkor ez könnyen megy?

Nem azt mondom, hogy könnyen, de megy. Meg kell tanulni, mert az ember a saját karrierjének a kovácsa, muszáj döntened a dolgaidról. Ha úgy érzed, hogy nem akarod túlvállalni magad a színházban, akkor tudni kell nemet mondani az olyan embereknek is, akikkel egyébként nagyon szívesen dolgoznál együtt. Volt például egy nagyon menő színházi felkérésem, de pont akkor forgattam egy amerikai filmben egy fontos mellékszerepet. A film maga egy nagy elmebetegség volt, egy westernvilágban játszódó zombis baromság, de iszonyú jó volt forgatni, nagyon élveztem - verekedni és lovagolni is kellett benne. Dönteni kellett, hogy ez vagy a színház. És hiába volt nagyon nívós a színházi felkérés, azt éreztem, hogy nekem most ez a film kell.

Ilyenkor tudni kell nemet mondani egy olyan lehetőségre is, amiről mindenki azt mondaná, hogy te hülye vagy?

Az embernek magában nagyon erősen kell koncentrálni: mi az, amit én szeretnék, és nem az, amit mások jó lehetőségnek gondolnak. Egy percre sem bántam meg. Szeretek külföldiekkel dolgozni, bírom a más kultúrákat, más nyelveket - főleg kipróbálni a színészkedést más nyelven. Pont ez volt az oka, hogy nyáron leszerződtem egy dán székhelyű nemzetközi színészügynökséggel.

Ezek szerint a külföldi filmek irányába billentené el a filmes karrierjét?

Kicsit többet nyitni - ezt szerettem volna ezzel. Nem az a tervem, hogy meghódítom a világot, Hollywood meg ilyenek, egyszerűen csak ki szerettem volna próbálni magam, hogy ott is megy-e?

Varga Jennifer / 24.hu

Egy kisebb szerep erejéig feltűnt a Vajákban (Witcher) is. Ez is közrejátszott abban, hogy külföldi produkciókba vágyik?

A külföldi ügynökség számára a Witcher nagy ütőkártya volt, amikor nézték az anyagom, az volt az első, amit kiemeltek, hogy ez egy nagyon jó pont. Magyarországon sok külföldi produkció forog, és jellemzően vannak kisebb szerepek, amiket innen castingolnak. A Witcher is így jött, bár az egy kicsit szerencsés helyzet volt, mert arra a szerepre, amit én játszottam, nem castingoltak itthon. Egy másik egynapos, pár mondatos szerep válogatójára mentem be, és valószínűleg a rendezőnek tetszett, ahogy azt megcsináltam. Nem sokkal később felhívtak azzal, hogy van három nagyobb szerepük is, kérdezték, hogy van-e kedvem megnézni. Nyilván volt, megcsináltam, végül egy hónappal később engem választottak. Nagy öröm volt ez nekem, pláne az, hogy a Kanári-szigeteken forgott az a rész, amiben én játszottam. Az az erdő pont úgy nézett ki a sorozatban, ahogy a valóságban is kinézett, gyönyörű volt. A második évadban nem vagyok benne, nagy kérdés ez, hogy a mi részünk, az erdő, ahol az amazonok laknak - akiknek én voltam a vezetője -, visszajön-e később. Nagyon jó lenne.

A külföldi filmek mellett milyen tervek vannak még?

Most még a fotóalbum utórezgéseivel foglalkozom, amivel van bőven meló. Ha egy picit lejjebb csitul minden, akkor egy kisfilmet szeretnék készíteni. Ez is érdekel, anno ugyanis jelentkeztem filmrendező szakra is. Az album után el is kezdek ezen dolgozni, egyelőre csak annyit mondhatok róla, hogy egy Brecht-átirat lesz.


ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!