Lassan múlik az idő című számot választották a
válogatáslemezre. Szereti ezt a dalt?
Érdekes választás, hiszen nem is volt nagy sláger, pedig szerettem. Latzin Norbert szerezte, aki a Bergendy együttesben játszott, és nagyon tehetséges volt, jól is zongorázott, egy nagyon
furcsa ember volt, aki sajnos fiatalon meghalt. Borzasztóan sajnáltam is, hogy nem tudott kiteljesedni. Sokat énekeltem a Bergendyékkel akkoriban, néha az ő dalaikat is, és gondolom, ezért
kaptam ezt a dalt Latzintól.
Nemsokára annak is ötven éve lesz, hogy befejezte az énekesnői karrierjét. Azóta hányszor állt színpadon?
1971-ben vonultam vissza, amikor felkértek tanítani. Nekem mindig is az volt a vágyam a lelkem mélyén, hogy taníthassak, ezért gyorsan bele is kapaszkodtam ebbe. A lányom is három éves volt
már akkor, és én szerettem volna nevelni, nem pedig másra hagyni. Utána is kaptam a felkéréseket, és nehéz is volt mindet visszamondani, de muszáj volt, mert olyan nincs, hogy egyet
visszamondok, mást meg nem. De amikor Andrea már főiskolás volt, akkor egyszer készült velem egy interjú, mert beszélgetni szívesen elmentem azért akkor is, és akkor elszóltam magam, hogy a
lányommal még énekelnék egyszer. Hát nem telt bele két nap, amikor csöngött a telefon, hogy anyák napja lesz, és Andival ketten elénekeljük a Rövid az élet című dalt. Addigra már
olyannyira sínen volt a dolog, hogy nem tudtam nemet mondani, de nagyon népszerű felvétel lett. Ez volt az első alkalom, hogy megszegtem a fogadalmamat, aztán a második 2012-ben, amikor egy
Malek-esten léptem fel a Művészetek Palotájában, miután egy másik riportban azt mondtam, hogy a fiammal is énekelnék egyszer. Végül harmadszorra akkor, amikor a lányom előállt azzal, hogy a
80. születésnapomra feltétlenül kell csinálni egy estet, mert van egy vállalkozó, aki megszervezné ezt az Erkel Színházban. Ez volt tavaly, de ezzel már biztosan befejeztem. A tévé
szerencsére felvette, úgyhogy megmarad.
A hetvenes években már kicsit leáldozni látszott a táncdalnak, Táncdalfesztivált például hosszú évekig nem is rendeztek akkor. Mondhatjuk, hogy jókor vonult vissza?
Ezt én nem tudom, nekem nem tűnt fel, hogy leáldozott volna a táncdaloknak. Hiányzott a színpad ugyan, de mégsem annyira, mert én nap mint nap énekeltem a tanítványaimmal, és az is egy
színpad. És amit tapasztaltam, azt boldogan adtam át, és végül megtanultam tanítani, noha azt nem tanultam iskolában. De azt gondolom, hogy amit én tudok, azt nem is lehet megtanulni sehol:
olvastam persze szakirodalmat, hogy értsem, miről van szó, de ezt annyira szeretni kell és annyira belülről jön: az én természetem, az én türelmem, és ahogy én örülök egy tehetséges
fiatalnak, ezt nem lehet tanulni sehol. Nem véletlen, hogy már 16 éves koromban is tanítottam: idejártam a közgazdasági technikumba a környékre, és nagyon untam. Akkoriban kultúrversenyek
voltak iskolákban, én pedig koreografáltam táncot a gyerekeknek, édesanyám zongorázott, és nyertünk is versenyeket.
De külföldre sokat járt azért fellépni.
Igen, a legtöbbször az NDK-ban, ahol látták az egyik első tévés fellépésemet az Intervízión, és nagyon megszerettek, havonta jártam ki hozzájuk. Én borzasztóan kislány voltam még akkor, mert
amíg a szüleim éltek, nagyon vigyáztak rám, és mindenkiben megbíztam, de szerencsére nem is bántott senki. Egyszer a Szabad Európa Rádió is szerette volna, ha nyilatkozom nekik, de nem
vállaltam, mert tudtam, hogy odahaza szeretnek, sikeres vagyok, most kezdjek el rosszakat mondani a hazámról? Én nem is voltam lázadozó soha. Csendes kislány voltam. De a politika mindig is
távol állt tőlem, akkor is, most is. Egyébként is, nekem akkor tényleg nem lehetett egy szavam sem. A szüleimnek persze voltak problémái az ötvenes években, mint ahogy mindenkinek, de akkor
én még kicsi voltam.
Azon kevesek közé tartozott, aki Londonban is felléphetett, ez hogy történt?
Igen, kinti magyaroknak adtunk elő régi magyar dalokat egy cigányzenekarral, és utána még volt is három napom kint. Ez nagy élmény volt, valamikor 1962-63 táján, emlékszem piros-fehérbe
öltözött fociszurkolókra meg a Piccadilly Circusre.
Külföldi énekesek közül nem találkozott hírességgel?
Dehogynem, egyszer együtt léptem fel Paul Ankával Hamburgban. A Telefunken-Decca cég keresett magyar énekest lemezfelvételhez, és kettőnket találtak meg Koós Janival. Kimentünk, felvettük a
két dalt, németül méghozzá, előtte tanítottak a helyes akcentusra is. Jött rajtunk kívül két csehszlovák lány, őket nem tudom, honnan hozták, de semmi kisugárzásuk nem volt, és hallottuk is,
hogy van egy nagyon jó cseh énekes, Karel Gott, de őt nem engedték ki. Volt aztán egy záró koncert, ahol fellépett Paul Anka és Rita Pavone is, aki egy aranyos kislány volt még, nagyon
szorgalmasan meg is tanulta a dalokat németül, a Paul Anka meg semmit, és inkább a mikrofonnal takarta a száját, de ő is nagyon helyes volt persze. Amikor beültünk a próbára, ki is szemelt
magának, de az érdeklődése addig tartott, amíg fel nem álltam, mert jóval magasabb voltam nála.
Egy régi nyilatkozatban a hatvanas években azt mondta, hogy 500 ezer kilométert utazott már fellépőként, szabadságra viszont nulla kilométert. Ez nem azt jelentette burkoltan,
hogy akkor már kezdett elege lenni az énekesnői pályából?
Nem. Eszünkbe se jutott akkor, hogy szabadságra menjünk. Akkor lehettem csak szabadságon, ha berekedtem, de egyébként nem is ismertük ezt a fogalmat. Nekem egyáltalán nem volt elegem a
szakmából, nem vagyok az a típus, aki megun valamit vagy belefárad valamibe. Még most is majdnem minden nap tanítok 80 évesen, szabadnapjaimon pedig próbálok tenni az egészségemért, és úszom.
Aludni mondjuk szeretek, és sokáig is alszom, de ezen kívül mindig rengeteg tennivalóm van. Most például az Operaház Billy Elliot előadásában szereplő gyerekeket tanítom, az
Operettszínház Pesti Broadway Stúdiójában.
Fotó: Fortepan
Az első magyarországi musicalképzést is ön indította el?
Azt hiszem, igen. Azóta volt egy ideig a Zeneművészeti Egyetemen is képzés, de úgy tudom, hogy most csak nálunk van akkreditált musicalképzés.
Egy 1992-es interjúban azt mondta, hogy itthon az operett van túlsúlyban a musicallel szemben, ez azóta változott valamit?
Ez így volt, hiszen operettország vagyunk. De a musical aztán meghonosodott, túlzottan is, mert az Operettszínház most megint az operett felé indult el újra. Én csak musicalt tanítok, de van
olyan tanár, aki pedig operettet, mert már nem én vagyok az egyedüli tanár, de azt kértem, hogy én és a csapatom kapjuk meg az első osztályokat, és adjuk meg az alapokat a kezdő énekeseknek.
Az elsősök lelkesek, szívesen tanítom őket, másodikban pedig már foglalkoztatják is őket a színházban.
Büszke arra, hogy manapság már lényegesen többen hivatkoznak önre tanárként, mint énekesnőként? Kik voltak a legismertebb tanítványai?
Nagyon sokan, nem is szívesen említek neveket, mert nem szeretnék megbántani senkit. De így hirtelen Nagy Sándor, Bereczki Zoltán, Bíró Eszter, Szinetár Dóra jut eszembe, és persze voltak még
nagyon sokan. Van, akiből táncdalénekes lett, de a többségük színpadi musicalszínész - ha a Madách Színházban vagy az Operettszínházban végignézi a fiatalokat, sokan vannak, akik hozzánk
jártak iskolába. Tényleg büszke vagyok rá, hogy az én növendékeim. De arra is büszke vagyok, hogy tíz évig énekeltem és két fesztivált is nyertem.
Önt egy kerületi újság a XV. kerület leghíresebb lakójának nevezte, mióta lakik Pestújhelyen?
Azt nem tudom, én vagyok-e a leghíresebb, de én ebben a házban lakom születésem óta. A szüleim háza, amire férjemmel, Miklóssal később húztunk még egy emeletet, hogy legyen hely a
gyerekeknek.
Biztosan felemlegették már mások is, miszerint az ön esetében pont nem igaz, amit a nagy slágerében énekelt az élet rövidségéről.
Hát tényleg nem lett igazam, hála istennek! Pedig a szüleim mind fiatalon elmentek: 18-19 éves voltam, amikor apám meghalt, és édesanyám sem élt sokáig, itt maradtam fiatalon árván. A bátyám
is ötvenévesen meghalt, én meg még mindig itt vagyok nyolcvanévesen. Talán a sport segít, meg hogy békés ember vagyok.
Kiemelt kép: Bojár Sándor /MTI
