Sayuki Fukagawa , a Budapesten vendégszereplő gésacsoport
vezetője rögtön le is szögezi, hogy ez a kép nem túlzottan fedi a valóságot. Egyrészt a fiktív történet az 1930-as években játszódik, másrészt egy amerikai írta, ráadásul férfi. Hozzáteszi, ami
számára a legfurább, hogy a filmben szereplő gésák kosztümjeinek, sminkjeinek nagyon kevés közük van a valósághoz. Képtelen megérteni, hogy az alkotók miért nem törekedtek a hiteles
ábrázolásra.
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
A Sayuki Fukagawa, mint minden gésa esetében, művésznév. Az első tagot, vagyis a keresztnevet vagy a gésa választja magának, vagy a társai adják neki, míg a második tag, vagyis a családnév
azt a negyedet vagy teaházat jelöli, amelyikhez a gésa tartozik, és egyben azt is jelzi, hogy a gésák olyanok egymásnak, mint a nővérek.
A Tokióban fekvő Fukagawa Japán legrégibb gésanegyede, maga Sayuki azonban a modernizáció megtestesítője: ő ugyanis az első nyugati nő, akiből teljes jogú gésa válhatott.
Ausztráliában született, kulturális antropológiát tanult, japán kultúrára specializálódott. Kutatni indult Tokióba, pontosabban annak egyik történelmi negyedébe, Aszakuszába, de a misztikus,
tradicionális közeg annyira magába szippantotta, hogy 2007 decemberében, egy egyéves képzést követően gésaként debütált. Az ő története is igazolja, hogy bár látszatra a gésák pont
ugyanolyanok, mint akkor, amikor von Petz hajói megérkeztek Jokohama partjaihoz, rengeteg dolog változott az azóta eltelt másfél évszázadban.
Művésznők
Annyi biztos, hogy a gésalét soha sem volt egyenlő prostitúcióval, a szex legfeljebb csak kisebb, kiegészítő része lehetett a munkának. Maga a kéttagú gésa szó is azt jelenti, hogy művész:
"gei", azaz művészet, illetve "sha", azaz valamit csináló személy. A gésák a kezdetektől a szórakoztatás, a tradicionális zene, tánc, költészet és társalgás mesterei voltak. Régebben, ahogy
az Egy gésa emlékiratai ban is, a lányok nagyon fiatalon, sokszor tíz éves koruk előtt kerültek a gésaházakhoz, nem ritkán úgy, hogy szegénységben élő szüleik eladták őket. Cselédként
kezdtek, majd gésaiskolába jártak, hogy 15 éves koruk környékén maiko, vagyis növendék, majd 20 éves koruk után geiko, vagyis felnőtt gésa váljon belőlük. A maikók úgy csiszolódtak, hogy
mindig egy geikóval párban dolgoztak, valahogy úgy, ahogy a jediknél a mester és a padavanja. A maiko és a geiko hajviseletük, öltözékük és kiegészítőik alapján könnyen megkülönböztethetők.
A maikót egy mizuage nevű többnapos szertartás során avatták geikóvá. A szertartást rendszerint egy gazdag, köztiszteletben álló férfi, a patrónus finanszírozta, aki elvette a lány
szüzességét. A maikónak mindig a háza választott patrónust, és előfordult, hogy a lehetséges jelöltek licitháborúkat rendeztek és egész vagyonokat fizettek egy első éjszakáért. A
mizuage után a gésaház sohasem kötelezte a geikot, hogy lefeküdjön a vendégeivel, sőt: volt, ahol kifejezetten tiltották a gésáknak a szexet.
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
Ma már a mizuage is szigorúan szexmentes, köszönhetően elsősorban a Japánban 1956-ban bevezetett prostitúcióellenes törvénynek. A jogszabály egyébként meglehetősen rugalmas, csak a vaginális
közösülés adás-vételét tiltja, minden másnak szabad utat enged.
Lazulás
A gésákat azért azonosították annyira makacsul a prostitúcióval, mert a valódi kurtizánok gyakran adták ki maguknak gésáknak, akinek a mai sztárokéhoz hasonló hírnevük volt, mesélte Sayuki a
gésabemutatóval egybekötött vacsora előtt. Rámutatott, hogy a gésák életének talán legfontosabb aspektusáról esik a legkevesebb szó:
Mindig független, dolgozó nők voltak, akiknek nem akörül forgott az életük, hogy hogyan tudnának férjet találni maguknak. Saját, matriarchális társadalmat alkottak, melynek
szabályrendszerébe és viszonyaiba a férfiaknak nem volt beleszólásuk.
Sayukitól megtudom, az is félreértés, hogy olyanok lennének, mint egy női szerzetesrend. Igaz, gésának lenni jóval több, mint egy munka. Bár a nők együtt élnek, és hagyományosan nem
házasodnak, azért van magánéletük. Lehet párjuk és lehetnek gyerekeik. Mivel korábban sok lányt azért tiltottak el a szüleik a gésaságtól, mert ahhoz fel kellett volna adniuk a polgári
tanulmányaikat, ma már járhatnak a gésák is egyetemre. Sayuki sem adta fel a tudományos pályáját, Japán egyik legjobb egyetemén tanít gésa kultúrát.
A lányok ma 18 évesen válhatnak gésává, mert ez az alsó korhatára annak, hogy valaki olyan helyen dolgozzon, ahol alkoholt is felszolgálnak. Kivéve Kiotót, mert ott 15 év a
korhatár.
A modernizáció miatt a gésák misztikus világa egyre kevésbé titokzatos. Hagyományosan egy férfi csak úgy juthatott el egy olyan vacsorára, amelyiken gésák szórakoztatták az embert, ha volt
valaki, aki beajánlotta, kezességet vállalt érte - ma már gyakorlatilag bárki rendelhet gésát az interneten. Csak nem árt elővigyázatosnak lenni, mert egyre a több a kókler.
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
Ahogy Sayuki csoportja is, több gésa járja a világot amolyan kulturális nagykövetként. Bár a hagyományos gésavacsora szűk körben zajlik, amitől a hangulata intim és emberközeli, Sayuki
szerint a budapestihez hasonló, 20-30 fős közönség előtti fellépések is autentikus ízelítőt adnak az élményből. Azt mondja, a varázs akkor kezd szertefoszlani, ha egy gésára több jut 5-6
vendégnél.
Kóstoló
A vacsora picit döcögősen indult. A négy gésa ide-oda járkált az asztalok között, mindenhová leültek kicsit beszélgetni. A vendégek többségét azonban feszélyezte, hogy vele szemben,
vagy mellette ül valaki, aki előtt nincs étel. A pincérek tanácstalanul néztek egymásra, hogy mit csináljanak, ha már hozniuk kellene a következő fogást, de sokan még hozzá sem értek
az előételhez.
Mind a négy gésa időzött kicsit az összes asztalnál, így megtudtam, hogy Budapestből az Operaház tetszett nekik a legjobban, ahol egy előadást is láttak, másnap pedig az egyik fürdőbe
készültek, amit izgatottan vártak. Egyikük, Taematsu elmesélte, hogy ő járt már Magyarországon. Mivel a tradicionális japán zene mellett a másik szenvedélye az elektronikus zene, néhány
barátjával elmentek az Ozora Fesztiválra.
Asaka azt mondta, hogy tíz japán kislányból kilenc legalább egyszer elgondolkodik azon, hogy ha felnő, gésa lesz, de valójában csak kevesen lépnek erre az útra. Ő maga is sokat vacillált, de
aztán úgy döntött, szeretné a hazája kultúráját ápolni és népszerűsíteni.
Mire az ötödik fogáshoz értünk, már egészen gördülékenyen haladt a vacsora. Aztán a gésák hirtelen eltűntek, hogy a desszerttel együtt szolgálják fel az előadást. Tradicionális hangszerekkel
kísért, régi dalokat, és apró léptekkel, legyezőkkel, légies mozdulatokkal lejtett, kis történeteket mesélő táncokat. Aztán megmutatták, milyen egy japán ivós játék.
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu
Az alapja a klasszikus kő-papír-olló, egy gésa játszik egy vendég ellen. Mindketten összezárt bokával kezdenek, a vesztes minden kör végén egy lépéssel szélesebb terpeszbe áll. A végső
nyertes az, aki állva marad. A vesztes elesik, aztán pedig szakét iszik, és a következő körben még kevesebb eséllyel indul. Bár nem derült ki, azért gyanítom, hogy a gésák tudnak spárgázni.
Az viszont meggyőződésem, hogy vannak annyira profik a villámgyors emberismeretet igénylő kő-papír-olló játékban, hogy csak akkor veszítenek, amikor akarnak.
Búcsúzóul még megkérdezem Sayukit, szerep-e gésa: más-e a személyisége, amikor fehér sminkben és kimonóban van, mint amikor civilben? Azt mondja,
gésának lenni életforma, ami nem csak addig tart, amíg be van öltözve. A gésa munkája nem olyan, mint a bármilyen más előadóé, akit egyértelműen elválaszt a közönségétől a színpad. A gésa
együtt játszik a közönséggel, így hamar kiderülne, ha nem annak akarná kiadni magát, aki valójában.
