EZ IS EGY OLYAN ESTE LETT. A Jernbanetorgeten szálltam le a buszról. Amikor leléptem a járdára, elállt az eső, de nem emlékszem, hogy innen hova mentem, hol ittam meg az első sörömet, hogy beszélgettem-e valakivel, bár bizonyára beszélgettem, és arra sem emlékszem, miért és hogyan kötöttem ki ott, hogy meghívott-e valaki, noha ez nem volt valószínű, de meglepő módon egy afrikai buliban találtam magam, ahol csak afrikaiak voltak a kísérőikkel.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
Én nem vagyok afrikai, és senkit nem kísértem el. Legalábbis nem emlékszem rá. Nem maradtam nagyon sokáig itt, ebben a buliban, és azt hiszem, nem is itt kezdtem, de a részletek homályba vesztek. Emlékszem, hogy megkérdeztem, merre van a vécé. Egy afrikai megfogta a vállamat, mintha a kisöccse lennék, és az is lehettem volna, nagydarab férfi volt, én pedig fáradtnak éreztem magam, és hiányzott nekem egy fivér, noha valójában még volt egy bátyám. Erről valószínűleg megfeledkeztem. Az afrikai fickó teljes testével előrehajolt, és megmutatta, hogy merre kell mennem, a vécé messze volt, a kocsma hatalmasnak tűnt. Amikor visszatértem, hónom alatt a táskámmal, olybá tűnt, mintha expedíción jártam volna. Kicsit kótyagos voltam, és egy nő, aki nem volt afrikai, kézen fogott, kivezetett a helyiségből, és betuszkolt egy taxiba, amit valaki más hívott. Azt hittem, kidobtak, mert nem sötét a bőröm, ez ellen hangosan tiltakoztam is, de a nő is beült mellém. Néhány utcával odébb megkérte a sofőrt, hogy álljon meg és várjon, kiszállt az autóból, átvágott az utcán és a villamossíneken, s az utcalámpák megvilágították a haját, mahagónibarnán fénylett, ahogy azt púpos nagyapám mondta volna, aki asztalos volt, és tudott egyet s mást a fáról, a fa árnyalatairól és színeiről. Nagyapám akkor már halott volt, néhány évvel korábban halt meg, amit én eléggé sajnáltam. Nem sokat beszélt életében, nem sokszor hallottam a hangját, nem is volt könnyű felidézni, már akkor sem, amikor még élt, de a világot másként érzékeltem azután, hogy meghalt, úgy éreztem, mintha valami nagyon fontos dolog tűnt volna el, ő is hiányzott nekem, és a műhelye is, ami a tejivótól pár száz méterre állt a Danmarksgatén, az észak-jütlandi városkában. Kiskoromban csillogónak és végtelennek láttam a műhelyét, odabent sivított a szalagfűrész, lágyan zúgott a fúrógép, a spirál formájú faforgács zizegve hullott a földre a gyalupad két oldalán, a nyersfa kupacokban sorakozott a falak mentén, mellette az elromlott szerszámok, a deszkák, mindaz, ami tükörkeretté, szekrénnyé, komóddá vált a keze alatt, és miután már a sírjában hevert, és eljött az esti tor a szendvicsekkel, anyám az egész család előtt sírva fakadt, nagyot csapott az öklével az asztalra, és teljesen váratlanul azt mondta: apám egy rohadt szemét volt.
Én ebből semmit nem vettem észre. Velem nem volt az.
*
Az út túloldalán a nő bement egy kis trafikba, ahol lovakra is lehetett fogadni, a trafik egy régi saroképületben volt, közvetlenül a Bislett stadion előtt. Alig néhány percig volt távol, aztán visszajött, az utcalámpák fényében a haja még mindig mahagónibarnán csillogott, az autó ablakából most láttam először az arcát, olyan volt az arckifejezése, mintha azt hitte volna, hogy nem látja senki, nagyon koncentrált, és ez megérintett, be kell vallanom. A háta kissé meggörnyedt, vagy furán tartotta a vállát, ahogy előrehajolt, önmaga fölé, köré, nagyon igyekezett tartani magát, és ettől az arckifejezése még koncentráltabb lett. Gyors pillantást vetett mindkét irányba, mielőtt átjött volna a villamossíneken, és miután visszaült mellém a hátsó ülésre, a kabátzsebéből előhúzott egy lapos kis csomagot, és a kezembe nyomta. Egy csomag óvszer volt, Black Jack, a fekete óvszer. Csak ez volt nekik, mondta, remélem, nem gond. Atyaég, dehogy, feleltem. A nő előrehajolt, és azt mondta, most már mehetünk, a sofőr sebességbe kapcsolt, és elindultunk, talán a Pilestredeten jártunk, mintha ezt láttam volna az egyik utcatáblán. De valójában alig láttam bármit, csak azt, ami jól ki volt világítva, és kevés ilyen dolog volt, az utcákon, az aszfalt fölött sűrű köd lebegett, homályba burkolva az utcatáblákat, a kirakatokat és az autóbuszmegállókat, még a házfalak színe is kifakult, s amint áthajtottunk a városon, mindent elfedett a nedves szürkeség, az álomszerűen ringató csönd, lehunytam a szemem, talán el is aludtam, de nem sokáig, a nő észre sem vette.
*
Aztán kiszálltunk a taxiból, ő fizetett, és beléptünk egy régi bérház kapuján, egy utcában, ami nagyon ismerősnek tűnt. A nő kézen fogva vezetett, noha nem volt erre semmi szükség, boldogan követtem, nem is voltam nagyon részeg, nem dülöngéltem, egyenes léptekkel vágtam át az udvaron, aztán beléptünk egy ajtón, végigmentünk a folyosón, újabb ajtó következett, s mögötte feltárult a kis lakás az épület legmélyén, a ház szívében, egy magasra épített ágy állt benne, szokatlanul magasan volt, olyan magasan, mint egy emeletes ágy felső szintje, csak még magasabban, hogy alatta elférjenek a nő holmijai, többek között egy kanapé.
*
Aztán nem lett belőle semmi. Tetszett a nő, minden tekintetben szépnek találtam, szimpatikus volt, és kedves, ez rögtön kiderült, és nekem éppen erre lett volna szükségem, arra, hogy valaki kedves legyen hozzám, ráncba szedjen és vigyázzon rám, hogy belepakoljon egy táskába, és elvigyen magával látogatóba és utazásokra, szélfútta tengerparti üdülőhelyekre, mert régóta nem volt kedves hozzám senki, kivéve talán Jondalnét, és ez így nem volt egészséges. Lehet, hogy volt olyan, aki megpróbálta, de én visszautasítottam anélkül, hogy megértettem volna a szándékát, valójában azonban nem hiszem, hogy ilyesmi történt volna.
*
És nem történt semmi. A testem egyetlen porcikája sem felelt a hozzá intézett kérelmekre. Különös érzés volt, éreztem az érintését a bőrömön, és nem tudtam reagálni rá, kétségbeejtő volt, úgy éreztem, egyre kényelmetlenebb itt feküdni, míg végül a nő azt mondta, don't worry, it's all in your mind, it's of no consequence, mondta ékes angolsággal, csakhogy én tudtam, hogy igenis van consequence, mert most a hasán feküdt, és nem hanyatt, ahogy alig egy pillanattal azelőtt, és nem láttam tisztán az arcát, nem láttam, hogy rosszul érzi-e magát, mert a haja hosszú volt, és mahagónibarna. De biztos voltam benne, hogy rosszul érzi magát, pénzt költött az óvszerre meg minden, én pedig nem tehettem meg, hogy előhúzom az aduászt, mert érzéketlenség lett volna, úgyhogy inkább azt mondtam, lehet, hogy igazad van, ennek az életemhez van köze, ahhoz, ahogy most élek, habár ő semmi ilyet nem mondott, nem kapok levegőt, érted, mondtam, és így nehéz észszerűen cselekedni. Nem kapsz levegőt, kérdezte, még itt nálam sem, és én azt feleltem, nem, de ez nem a te hibád. Erre elkezdett aggódni, előtört belőle az anyai ösztön, az bármikor lecsaphat a semmiből. Felkönyökölt, rám nézett, a szemén látszott, hogy sírt, de mostanra abbahagyta. Nem tudsz lélegezni, kérdezte, talán tüdőtágulásod van, igen, feleltem, ahhoz hasonlít, de tudok lélegezni, különben már halott lennék, csak nem kapok levegőt, érted. Az nem ugyanaz, kérdezte, nem, nem egészen, feleltem, ő pedig azt mondta, nekem úgy tűnik, és ekkor arra gondoltam, hogy ez a nő kissé, nos, ha nem is hülye, de úgy kérdezget, mint egy gyerek, de ez nem volt helytálló, ő süllyedt le az én szintemre. Nem, feleltem, nem ugyanaz. Hát, akárhogy is legyen, mondta ő, az egész idefent történik, minden itt dől el, mondta, és könnyedén megkocogtatta a homlokát. Ebben bizonyára igaza volt, de nekem abban a pillanatban ez ostobaságnak tűnt. Végül azonban a nő elmosolyodott, és azt mondta, gyere ide, hátat fordított nekem, felemelte a paplant, és én hozzábújtam, nagyon forró volt a teste, a melege átsugárzott belém, ó, mi atyánk, gondoltam, ki vagy a mennyekben, de jó forró a teste, ő eligazította a paplant, és amint szorosan odasimultam a hátához, egyből elaludt, és én is elaludtam.
*
Ő még aludt, amikor felébredtem. Rögtön tudtam, hol vagyok. Úgy aludtam, mintha egy perzsaszőnyegen lebegtem volna a mennyezet alatt a bérház mélyén, ami, mint közben rájöttem, a Nordahl Bruns gatén állt, Oslo központjában. Felrepültem ide, egy idegen test mellé, ami nem tűnt idegennek ebben a meredek lépcsővel ellátott ágyban, úgy két méterrel a padló fölött, fejünknél egy bontatlan doboz fekete Black Jack óvszerrel. Aztán ő is felébredt, a hasamon éreztem, amint egy pillanatra megfeszül, visszatartja a lélegzetét, majd ismét ellazul, és eltűnődtem, hogy vajon tudja-e, ki simul a hátához, emlékszik-e még, és akkor ő megszólalt, szia, mondta anélkül, hogy megfordult volna, szia, feleltem. Nem tudom a neved, mondta, és én arra gondoltam, milyen szépen fogalmaz, nem úgy, mint én, aki szlengben beszélek, Arvidnak hívnak, feleltem. Arvid, mondta. Igen, feleltem, veitveti vagyok. Az hol van, kérdezte, de erre nem feleltem. Inkább azt mondtam, most már jól vagyok. Most kapsz levegőt, kérdezte, és én azt feleltem, igen, most már igen. Lassan a hátára fordult, én odébb húzódtam, hogy elférjen, de nem húzódtam el nagyon, és amikor már kellő távolság volt köztünk, láttam, hogy kis lángocskák futkosnak az arcán, most nem koncentrált úgy, mint előző éjjel, az arca lágy volt, szinte sima, lehunyt szemmel és elnyílt szájjal engedett nekem, engedett és befogadott, így volt, ő csak befogad, gondoltam, mosolygott, de nem volt tudatában ennek, kis lángocskák futkostak az arcán, nagyokat lélegzett, és valahányszor levegőt vett, a teste kicsit megemelkedett, és engem is megemelt, és én arra gondoltam, odaadja magát, ilyen, amikor valaki odaadja magát, ilyet most láttam először, ezen az alattam fekvő arcon, és arra gondoltam, atyavilág, meg meri tenni, és ez egyszerre imponált nekem, és meghatott, és boldoggá, büszkévé tett, mert én voltam az, aki a magáévá tette, de zavarba is hozott, mert én erre soha nem lettem volna képes, nem lettem volna képes így átadni magam valakinek és így elfogadni valakit, ilyen arccal, egy férfi számára az én helyzetemben ez lehetetlen.
*
Mielőtt elmentem volna, a nő elővett egy söralátétet a Frydenlund sörfőzde emblémájával, kettétörte, és az egyik felére ráírta a telefonszámát, a másikat ideadta nekem, hogy írjam rá én az enyémet, aztán alátétet cseréltünk, és a következő hetekben felhívott néhányszor, de én képtelen voltam felvenni a telefont és beszélni vele, vagyis muszáj volt felvennem, mert ha nem veszem fel, azzal áthágtam volna a szabályaimat, de nem mondtam neki semmi egyértelműt, és én soha nem kerestem őt. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Amikor aznap reggel elhagytam a lakását, szinte biztos voltam benne. Hogy ő az. De néhány nap múlva elbizonytalanodtam, és aztán már biztos voltam benne, hogy mégsem ő az. Azt kívántam, bárcsak ő lenne az, de nem így volt. Végül feladta. Nagyon megkönnyebbültem. Nemcsak magam miatt, hanem miatta is, legalábbis ezt mondogattam magamnak, így nem jutunk oda, hogy ő kénytelen legyen könyörögni, senkinek nem jó, ha könyörögnie kell a szeretetért, és nem kapja meg.
*
Aztán felhívott egy utolsó alkalommal, és azt mondta, nem azért hívlak, hogy bármit kérjek tőled. Megértettem. Ez van, te pedig ilyen vagy. Ezen nem tudok változtatni. De kedves Arvid Jansen Veitvetről, szeretném, ha tudnál valamit. Fogalmad sincs arról, hogy mit szalasztasz el. Komolyan mondom. Erre most jöttem rá. És tényleg sajnálhatod, de hát fogalmad sincs róla.
Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben
Scolar, 2020
