Ted Bundy a sorozatgyilkosok sorozatgyilkosa. Harminc nő meggyilkolását vallotta be a rendőrségnek, de valószínűleg ennél is több áldozata volt. Nem tudni, mikor ölt először, de utoljára 1978-ban követett el gyilkosságot - akkor egy 12 éves lány volt az áldozat. Elrabolta, megverte, megkínozta, megerőszakolta, megfojtotta, leszúrta, lefejezte, elásta, kiásta, holtukban újra megerőszakolta áldozatait. Gondoljunk a legocsmányabb dolgokra, amit embertársainkkal tehetünk - ő megtette.
Az embereket, mióta világ a világ, izgatják a sorozatgyilkosok, Hasfelmetsző Jack esete óta pedig tudjuk, hogy a média és a szórakoztatóipar is pompásan fel tudja dolgozni a szörnyű gyilkosságok történeteit. Engem viszont csak az érdekel, hogyan használják fel Bundy karakterét a róla készült vagy általa ihletett filmek, elsősorban a legújabb, a hosszú című Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány. Maga Ted Bundy nem érdekel. Rossz ember volt, 1989-ben villamosszékben kivégezték. A soha viszont nem látásra!
Bundy rémtetteinek első filmes feldolgozását még életében, 1986-ban bemutatták. A kétrészes tévéfilm után, a kétezres években még készült néhány olcsó, egyenesen videóra, dvd-re vagy tévébe szánt Bundy-film. Volt, amelyik szorosabban követte a sorozatgyilkosról írt könyveket - ezek a dokudrámaszerű, true crime feldolgozások -, és voltak erősebben fikcionalizált, horrorba hajló művek. Egyik sem számít megkerülhetetlennek. Részben Bundy alakja inspirálta viszont A bárányok hallgatnak Buffalo Billjét, aki az egyik jelenetben úgy férkőzik közel egy lányhoz, hogy kartörést színlel és segítséget kér tőle, ami Bundy egyik kedvelt módszere volt.
Az idei feldolgozás abból a szempontból a legszokatlanabb az összes közül, hogy egyáltalán nem mutatja be Bundy rémtetteit, jóformán nincsenek benne erőszakos jelenetek.
A tapasztalt dokumentumfilmes, Joe Berlinger korábban dokusorozatban foglalkozott Bundyval, most pedig a sorozatgyilkos barátnője, Elizabeth Kloepfer memoárját használta alapanyagként. Ez magyarázza, hogy Bundyt egészen az utolsó jelenetig az igazát bizonygató vádlottként látjuk. Ellentmondásos nézői pozícióba kényszerülünk: pontosan tudjuk, hogy minden, amivel Bundyt vádolják, igaz, mi viszont csak egy megnyerő, karizmatikus fiatal férfit látunk, amint fokozatosan szorul a nyaka körül a hurok. Tudjuk, mit tett, de szimpatizálunk vele, mert Liz is szimpatizál vele.
A feldolgozás módja miatt az Átkozottul veszett… nem is a sorozatgyilkosos filmek leggyakoribb műfajait, a thrillert vagy a horrort mozgósítja. Csak másodlagos jelentőségű probléma, hogy Bundyra rá tudják-e bizonyítani a gyilkosságokat, és ha igen, mikor.
A legfontosabb kérdés, hogy Liz felismeri-e, hogy a férfi megrögzött hazudozó, és éveken át félrevezette őt. Ez a szerelmi konfliktus voltaképpen ki is emeli a Ted Bundy-filmek sorából Berlinger munkáját, és az érzelmi zsarolásról, manipulációról, toxikus férfiakról szóló filmek közé helyezi.
Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ennek a kapcsolati dinamikának a bemutatásához Bundy története a legjobb apropó. Talán jót tett volna a filmnek, ha nem Ted Bundynak hívják a központi karaktert, mert így óhatatlanul számon kérhető az életrajzi hitelesség néhány eleme a filmen. Bundyhoz a popkultúrában olyan erősen tapad az "abszolút gonosz" címkéje, hogy egy másféle utat választó filmfeldolgozásban csak nagyon erős formai és dramaturgiai eszközökkel lehet leválasztani róla. Ha Berlinger teljesen szubjektívvá tenné az elbeszélést, és csak Liz szűrőjén keresztül látnánk a férfit, jobban működne ez a stratégia. De számos jelenetben Bundy veszi át a főhősszerepet, és ezeken a pontokon nézőként rögtön zavarba jöttem, hiszen továbbra is egy kedves fickót mutatott a kamera. Mintha az alkotókat is megbűvölte volna Bundy személyisége, miközben a hősnőt ők maguk sem éreznék túlságosan érdekes karakternek.
Egy ilyen, a játékidő nagy részében hangsúlyosan nem szörnyetegként láttatott szörnyeteg eljátszása komoly színészi feladat, és Zac Efronnak nem is sikerült igazán hitelessé tennie a figurát. Nagyszerűen játssza a bajba keveredett, jó svádájú zsiványt, akit imád a média és rajonganak érte a lányok, de abban a pillanatban, hogy Bundy sötét oldalát kellene érzékeltetnie, kiesik a szerepből, és csak Zac Efront látjuk, amit szúrós szemmel mered a kamerába. Tiszteletreméltó, hogy Robert Pattinson után Efron is mindent megtesz azért, hogy kilépjen a tinifilmes kisherceg skatulyájából - a kiváló Harmony Korine-filmben játszott szerepe is ezt az ambíciót tükrözte -, de az a gyanúm, hogy gyengébb színész Pattinsonnál, aki az Országúti hajszában, a Good Time-ban vagy legutóbb a Csillagok határán című sci-fiben jobbnál jobb alakításokat nyújtott. És persze az Átkozottul veszett…-et is elérte a hollywoodi életrajzi filmek örök átka: a hősök sokkal jobban néznek ki, mint a valós figurák, ami nem is Efron, hanem a Lizt alakító Lily Collins esetében a legszembetűnőbb.
Ám hibái ellenére az Átkozottul veszett… izgalmas film. Vajon mikor bukik le Ted Bundy a barátnője előtt? Mikor derül ki róla, hogy báránybőrbe bújt farkas? Meddig tudja még megvezetni az embereket? A stáblista alatt interjúrészleteket, dokumentumfelvételeket látunk az igazi Bundyról, és megrázó, hogy a gyilkos valóban médiasztárként, szórakoztatóipari szereplőként viselkedett. Története nagyon hálás filmes alapanyag, és mérget vehetünk rá, hogy nem Joe Berlinger variációja lesz a téma utolsó feldolgozása.
Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (Extremely Wicked, Shockingly Evil and Vile), 2019, 6,5/10
Borítófotó: Big Bang Media/Netflix
