Kedves Fiatalok, akik még mindig a szülőknél! Szeretettel írom a soraimat. Olvastam a cikket a mamahotelről, és erre szeretnék reagálni.
Tényleg megértem ezeket a problémákat, elhiszem, hogy nehéz a helyzet, elolvastam az érveket az otthon maradás mellett, és mélyen átérzem, milyen az, amikor az embernek nincsen elég pénze és lehetősége ahhoz, hogy lépjen, és amikor az ember mögött nem áll olyan család, amelyik finanszírozni tudná az első lépéseket.
És mégsem tudok teljes mértékben egyetérteni veletek.
Úgy gondolom, a problémák ellenére mégis fel kellene állni a mama foteljéből, és elindulni.
Nem lehet egy egész életet úgy leélni, hogy mindig arra várunk, hogy minden passzoljon, pont minden jó és tökéletes legyen.
Nem élhettek le úgy egy életet, hogy féltek a változástól, attól, hogy az eddigi gondok után még nagyobbak jönnek, hogy nem mertek mozdulni, nyitni, lépni. Nem foszthatjátok meg magatokat a teljes önállóság és függetlenség fantasztikus élményétől.
Nem lehet úgy élni, hogy nincsenek terveink, nem sakkozunk a pénzzel, idővel, nem nézünk előre hónapokkal, évekkel, hogy jó lenne ez meg az, akkor megteszem érte ezt meg azt.
Ne keseredjetek meg már most, ennyi idősen, és ne éljetek helyhez kötve, úgy, mint a 90 évesek, akiknek jó része már tényleg nem tud mozdulni semerre.
Úgy hozta az élet, hogy nekem is haza kellett költöznöm életem során kétszer is, és jelenlegi párom is került már padlóra anyagilag és érzelmileg. És ismerek súlyos, agorafóbiás pánikbetegeket is, akik legyűrték ezt az iszonyatot, lassan, kis lépésenként elhagyták Anyu/Apu lakását, egyre feljebb tolták magukat célokkal, munkával, spórolással, munkahelyváltással, meg még a jóég tudja hányféle stratégiával. Úgy, hogy volt akinek ehhez nemhogy egy fillérje nem volt, hanem durva mínuszban volt a számlaegyenlege a bankban. Mégis kitört a búra alól.
Az egyik érv az volt a szülőknél lakás mellett, hogy nincs elég pénz albérletre, és napról napra kell élni, ha egy vagy két nap kiesik, aznapra nincsen bevétel.
De hát pontosan így élek én is a munkám miatt: ha aznap nem dolgozom, nincs lóvé. Nem lehetek beteg, mert ha csak egy hétre kiesem, nincs lóvé, viszont ott a gyerek, akinek enni kell, aki kinövi a ruháit, a cipőit, aki néha használhatatlan cafattá amortizálja a drága mesekönyveit, aki után fizetni kell az óvodában az ebédpénzt, a tisztasági csomagot, a csoportpénzt stb.
Ám ezért a helyzetért nem kesergek, hogy de rossz ez, hát így nem lehet tervezni, és nem a szocializmust szidom visszamenőleg, hogy bezzeg akkor könnyű volt, mert mindenkinek a feneke alá toltak mindent, meg ingyen kapott mindenki lakást, mert ez rohadtul nem igaz, ez totál hazugság,
hanem tolom a melót, hajtok, igyekszem, alkalmazkodom, tanulok, képzem magam, meghallgatom a kritikát és beépítem, még akkor is, ha pont rosszul esik és felbosszant, és MEGYEK ELŐRE.
Más is totál a jelenben él, nem csak ti.
(Ám nem csak hajtásból állnak a napjaink, járunk szórakozni, kirándulni, van magánéletünk, hobbink, szakítunk időt olvasásra, pihenésre is, és szeretjük egymást, meg az életünket.)
További érv volt az alap albérlet 150 ezer havonta. Ez igaz. De nem fejenként, hanem lakásonként. Ha többen vesztek ki egy pecót, olcsóbb. Próbáltam, tök jó volt. Párkapcsolatban is voltam albérletes, többen béreltünk lakást, így annyi volt egy főre a költség, hogy mellette lehetett szórakozni is és félretenni is. De ha valami miatt hó végén parizer volt, abból nem csináltunk tragédiát. Szuper volt ez az időszak is, eszméletlenül sok dologra tanított meg és az így szövődő barátságok rengeteg ajtót kinyitottak.
Számtalan ember él úgy, hogy a szülei nem tudnak nekik segíteni, látjuk a nálunk 15 évvel fiatalabb párokat, hogyan kommandózzák végig az életüket kisgyerekekkel úgy, hogy az ő szüleik tőlük távol élnek, és nem tudnak egy zúzósabb munkanapon elugrani a gyerekért az oviba. Mégis boldogok.
„Ha nincs a számládon tíz millád, neki se indulj, egynek se, pláne kettőnek.” Nyugi, nekünk sem volt.
Mégis itt a gyerek, élvezzük, hogy van, hálát adunk érte, szeretjük, büszkék vagyunk rá, és szeretjük az életünket a gyereknevelés összes nehézségével együtt. Albérletben élünk, nem vettek nekünk a szüleink csilivili kérót, mert nem engedhették meg maguknak. Mi magunk gondoskodunk magunkról.
Szóval szerintem – és a párom szerint is – merjetek lépni. Kezdjetek el élni.
