Angliában élő szerzőnk, Molnár Lamos Krisztina az édesanyjának írt levelet. A címzett tartózkodási helye jó ideje ismeretlen…
Már olyan régóta gondolom, hogy beszélnünk kellene. Úgyhogy írok neked. Annyi minden történt. Most, hogy már délután négy órakor sötétedik, és hosszúra nyúlik az éjszaka, egyre több lesz a fény, egyre többet gondolok rád. Mindennap gondolok rád. Álmodom rólad, veled. Néha olyan valóságos a jelenléted.
Képzeld, itt Angliában már december elsején felállítják a karácsonyfát az emberek! Kitakarítják és feldíszítik a lakásokat, felteszik az ablakok köré és a kerítésre a lámpafüzéreket, mindent elborít a csillogó dekoráció. Itt nincs adventi koszorú gyertyákkal, advent első napján elkezdődik a karácsony. Idén megint éppen egybeesik a keresztények ünnepe és a hanuka. Vicces és jó. Ugye? Mindenki el van foglalva a saját ünnepeivel, nem marad idő a haragra. Kellene még több ilyen.
Mi mindig összevesztünk szenteste. Emlékszel? Valami apróságon. Valaki mindig vérig sértődött. Vagy a gyerekek nem tudtak viselkedni és „nevelni” kellett őket. Soha jobb alkalom a tanításra, bevésődik minden. A gyertyalángok, az illatok, mind segítenek ebben. Aztán kibékültünk persze. Még aznap, akkor és ott.
Nem feledve a szabályt, hogy ne menjen le haraggal a napod, ne térj nyugovóra békétlenséggel a szívedben. Ezt mi mindig betartottuk egymás között. Volt alkalom gyakorolni, elég sokat veszekedtünk amúgy is. Felnőttként sokszor még kiabáltam is veled.
Emlékszem egy karácsonyra. Alig voltam több mint hároméves. Ott laktunk a kis lakásban, abban az egyszobásban, az Osztyapenko mellett, ahol a fotelágy volt az enyém. Az volt az első önálló lakásotok. Nagyon vártam akkor az ünnepet valamiért. A konyhában kellett töltenem a délutánt a mamával. Diót törtünk és pucoltunk, apa néha kijött a szobából, megsimogatta a fejem és talán akkor mondta először, hogy „nahát, milyen ügyes kis kezed van”.
Papa délelőtt kivitt sétálni, biciklizni tanított, fényes, szép idő volt, nem volt túl hideg, kesztyű sem kellett. Mama délután megfürdetett, megmosta a hajamat is, és leöblítette langyos citromos vízzel, azt mondta, attól majd szép fényes lesz. Azután felöltöztetett, a fehér blúzt adta rám és a fehér harisnyát, ami nem tudom, hogy miért volt fontos, ha utána úgyis kordbársony nadrágot húztunk. De kellett a fehér alsónemű valamiért. Nem tűrted amúgy, hogy szoknyát hordjak. Azt mondtad, abban könnyű felfázni.
Te mindig nagyon könnyen felfáztál. Egész gyerekkoromban nadrágban jártam emiatt. De nem bántam. Egyáltalán. Azt sem, hogy fiúnak akartál. Nem hatott rám. Korán férjhez mentem.
A csengettyű hangjára indultunk be a nagyszobába, oda, ahol sötét volt, de nem a folyosó félhomálya, hanem valami egészen más, fenyő és gyertyaillatú gyengéd sötétség. Megszólalt a Mennyből az angyal és szikráztak a csillagszórók. Ti kipirultan álltatok a fa mellett, és engem néztetek, figyeltétek az arcomat. Magas volt a fa, óriási, egészen a plafonig ért, ámulatba ejtett. És a tetején ott himbálózott egy hosszú karú és még hosszabb lábú… plüssmajom. Soha nem szerettem a majmokat. Szerintem te ezt is tudtad. Előre. És megpróbáltad megszerettetni velem, mint minden mást, amit nehezen viseltem.
Irtóztam a színpadtól, a nyilvánosság előtt való beszédtől, minden feleléstől. A vizsgáim után így mindig találkoztunk, beültünk valahová egy süteményre, később egy kávéra. Ünnepeltünk. Kamaszkoromtól kezdve nyomasztottak az igazságtalanságok. Megpróbáltam százféle módon tenni ellenük, nem nagyon sikerült. Nem avattalak bele a terveimbe és nem osztottam meg a küzdelmeimet. Nem akartalak bántani vele. Mert biztosan tudtam, hogy te csak egyet szeretnél: engem erősnek, sikeresnek, örömtelinek látni. „Ne legyél már így elkeseredve!” – mondogattad, miközben én szentül hittem, hogy teljesen boldognak látszom.
Mindenki mindig azt gondolta, milyen erős vagyok és bátor. Csak te tudtad, hogy mennyire félek és milyen gyengének érzem magam. Szerettem volna, ha te is elhiszed, csak egyetlen pillanatra, amit mások. De átlátszó voltam előtted. Sokkal átlátszóbb, mint akár saját magamnak. Kristálytiszta üveg. Nem lehetett téged becsapni.
És annyira különböztünk, Te meg én. Te színésznő akartál lenni, azután tanár lettél és irodalmi színpadokat vezettél. Mindent tudtál, semmitől sem féltél. Semmi, szinte semmi nem volt közös vonás bennünk. De te mégis érteni akartál. Szerettél.
Furcsa egy hely, ahol most élek, tudod, olyan vidáman és néha bánatosan különleges. Tele van meglepetésekkel. Azt hiszem, téged is szórakoztatna. Jó, hogy lett ez a kiskutya, kimozdít, mindennap sétálni kell vele. Az országban, ami amúgy is tele van parkokkal, ez nem esik annyira nehezemre. A hozzánk legközelebb eső helyet, Happy Valley-nek hívják. Gyönyörű erdő, liget, őzek sétálnak benne, és amit soha nem gondolnál, csapatban repkednek a nagytestű zöld papagájok. Hangosan rikácsolnak, mintha folyamatosan valami beszélnivalójuk lenne. Hogy kerültek ide? Nem tudom. Talán éppen azon töprengenek olyan hangosan, hogy mi és ki vezette őket épp erre az esős, hűvös tájra.
Amikor lemegy a nap, az erdő félelmetes hellyé válik. Baglyok szólongatják egymást, az ösvényeken árnyak surrannak nesztelenül.
Megőrjítettél a féltéseddel. Volt egy nap, tisztán emlékszem, hogy délután hatszor hívtál fel, pedig már felnőtt asszony voltam, a kamaszkorból is lassan kinövő gyerekekkel. Minden beszélgetésünk ugyanúgy kezdődött: „Mi újság? Minden rendben van?” – kérdezted. És én sokszor goromba voltam, de aznap különösen: – „Ugyan már! Mégis, mi történt volna az elmúlt egy-két óra alatt?” – Nem tudtam akkor még, hogy az aggódást nem csak a képzelet szüli. Hogy nem ellenőrizgetsz, hanem beszélgetni akarsz velem.
Hogy talán sejted, már nem sokszor tudsz felhívni telefonon, és évtizedek múlhatnak el anélkül, hogy hallanám majd a hangodat. Adni akartál. Mindig. Segíteni. Ott lenni, ha bármi történik, a közelben, kéznél. Hogy számíthatok rád, azt én olyan természetesnek, magától értetődőnek vettem.
Lassan kiérek az erdőből, az utcákon ragyognak a fények. Ahogy sétálok hazafelé, benézek az ablakokon. Itt alacsonyak a kerítések vagy nincsenek is, és nem húzzák el a függönyöket. Tényleg, a legtöbb lakásban már ott áll a karácsonyfa. Vigasztaló látvány. A szemben levő szomszéd hosszú fémkorlátot készített a feljáróra, ami a ház bejáratához vezet.
Az idős embereket itt a sztrók-osztályról csak akkor engedik haza, ha a család elvégzi a megváltozott körülményekhez szükséges változásokat a beteg lakókörnyezetében. Szoktam látni a nénikét, apró és törékeny, ahogy most már kapaszkodva megy haza a boltból, színes kockás tweed-kabátban, szövetnadrágban, fején kis kalappal. Amolyan ölelgetni való kis öregasszony. Náluk idén kék és ezüstszínű a karácsonyfa. Nálunk mindig ezerszínű volt. Fehér hóember, kéményseprő, alma, és aranyra festett dió, selymes árvalányhaj és angyalok. Minden volt rajta.
Emlékszem az utolsóra, a majdnem karácsonyra is. Szeptember volt. Ültél az ágyon, csonttá soványodva, én pedig csendesen tettem-vettem a háromágyas kórházi szobában, azután leültem melléd. Csend volt, a belső udvart meleg sárga fénnyel világították meg a kandeláberek. Mindketten kinéztünk az ablakon. – Tudod, milyen szép itt, amikor tél van, és lassan szállingózik a hó odakint? Igazi mesevilág… – meséltem neked.
Rémülten néztél rám. – Akkor még itt leszek? Télen én még mindig itt leszek? – és az arcod elgyötört volt a szünet nélküli mérhetetlen fájdalomtól. Nem válaszoltam. Reméltem a lehetetlent, és suttogtam volna az elmondhatatlant, de nem volt hozzá elegendő lélegzetem.
Az utolsó napon korán reggel hívtál. Olyan furcsa volt a hangod, szakadozott, töredezett. – Be tudsz most jönni hozzám? – kérdezted és alig vártál választ, le is tetted vagy megszakadt a vonal. Már ez is olyan rémisztően szokatlan volt. Felöltöztem, ünnep volt akkor is, a zsidó újév első napja, hosszú szoknyát és fehér harisnyát vettem fel. Amikor odaértem, Te már feltámasztott derékkal feküdtél az ágyban, hogy könnyebben kapj levegőt. Beszéltem hozzád, ahogy mindig szeretted volna, elmondtam, hogy templomba megyek és utána színházba, a magyar dráma napja volt éppen, vettem rá jegyet. Felcsillant a szemed, de már nem feleltél, csak megsimogattad a kezem. Elköszöntem tőled és elindultam. Botor és ostoba módon azt gondoltam, hogy délután visszajövök majd, és akkor mindent elmesélhetek. Pedig tudtam, tudnom kellett, hogy nem igaz. Hogy ez sem lesz igaz.
Az Amerikai úton bólogatva rázták le magukról a fák a lombkoronát. Lassan mentem, nem tudtam sietni. Félúton járhattam talán, amikor hirtelen egy határozott, de csendes hangot hallottam. Magamból hallatszott, nem máshonnan, mégis kívülről jött, valahonnan nagyon messziről. – Amikor egy anya megszüli a gyermekét – mondta a hang, – abban a pillanatban mintha csak ketten lennének az egész világegyetemben. Az anya segít, minden erejével ott van, hogy az a gyermek biztonságban megérkezzen. A legtöbb, amit egy gyermek viszonzásképpen tehet, hogy amikor az anyja új életre készül, vele van, ott van jelen és mellette, hogy őt oda ugyanúgy átsegítse… A kijelentés olyan tiszta volt, hogy meg kellett állnom egy pillanatra. – De hiszen elengedtél!… Te mondtad, hogy menjek! – erre gondoltam. Az érintésed, a simogatásod még a kezemen éreztem. És nem hallgattam a szavakra. Tovább mentem.
Végigültem az istentiszteletet, az utat a hetes buszon, végigsétáltam a Váci utcán, amit úgy szerettél, és a telefonhívás csak a színház nézőterén ért utol. Szikár és keserű, rövid üzenet a hangposta fiókban. Kabát nélkül rohantam az utcára. Te lettél volna az egyetlen ember ezen a világon, aki igazán érezhetted volna a kétségbeesésemet.
Te pedig már nem voltál.
A félvállról vett kegyelmet azután úgy hordoztam hónapokon át, mint súlyos terhet, nehezebb volt az bármilyen keresztnél, mindenféle sírkő súlyos márványánál. Valamikor karácsony előtt, amikor a lakásban tettünk rendet, találtam a kórházi holmik között egy nevemre szóló borítékot. Egy képeslap volt benne. Emlékeztem a pillanatra, amikor a legnagyobb unokádat kérted, hogy vigyen be neked néhány képeslapot. Emlékeztem az arcodra is, ahogyan kérted őt. Reszketve bontottam ki a borítékot a fenyőillatban, annyira örültem neki, nem is számítottam rá, hogy majd írsz nekem! Vártam a szavakat benne, amiket mindig olyan nagy gonddal formáltál felém. De az képeslap némán őrizte a saját tisztaságát. Eszembe jutott, hogy az utolsó héten már nem volt erőd írni, olvasni sem. Mindössze a fedőlapon volt egy kézírással, arany színű betűkkel nyomtatott szó. Egyetlen szó: Köszönöm!
Nem, anya, NEM! – Látod, megint kiabálnék, veszekszem veled. Köszönettel egyedül én tartozom! Minden karácsonyért, az egész életemért.
Forrás: https://wmn.hu
Kiemelt kép forrása: Vous
