Két Kenneth Branagh létezik. Ezt a legvilágosabban mi, magyar mozinézők láthatjuk, akik februárban két hét leforgása alatt köszönthettük Branagh-t, az iparos mesterembert a Halál a Níluson rendezőjeként és főszereplőjeként, valamint Branagh-t, a szerzőt, aki a mélyen személyes Belfastot készítette.
A szőnyegbombázás-szerűen érkező Branagh-filmek alapján úgy vélhetnénk, Hollywood legtermékenyebb és legmenőbb rendezőjéről van szó, ami távol áll a valóságtól. A filmkritikusok java része utoljára huszonöt éve emlegette Kenneth Branagh-t nagy tehetségként, azóta sokan szinte teljesen leírták őt közepes stúdiófilmek rendezőjeként és nagy költségvetésű produkciókban haknizó mellékszereplőként. Ám ez is tévedés.
2022-ben megállapíthatjuk, hogy Kenneth Branagh nem is változott olyan sokat, mint hittük: a saját útját járó, öntörvényű színész és rendező maradt.
Idén hét Oscar-díjra jelölték a gyerekkori élményein alapuló Belfastot, úgyhogy épp itt az ideje, hogy mérlegre tegyük, mit köszönhetünk neki a negyven éve tartó karrierje alatt.
Ír proligyerekből az angolok üdvöskéje
Kenneth Branagh Észak-Írország fővárosában, Belfastban született 1960-ban, és oda is tért vissza, hogy sztár legyen. Ez a nyolcvanas évek elején történt. Branagh akkor nem sokkal múlt húszéves, élete nagyobbik felét Angliában, Reading városában élte le, ahova kilencéves korában költöztek a szüleivel Belfastból.
Szülővárosában a hatvanas évek végén robbant ki a függetlenségpárti és az Egyesült Királyság-párti írek - másik nézőpontból katolikusok és protestánsok - közötti erőszakos konfliktus, a Branagh szülők a polgárháborús helyzet miatt kezdtek új életet Angliában. Kenneth apja jó állást kapott az építőiparban, a kisfiúnak pedig az ír melós közegből kellett beilleszkednie az angol alsó-középosztályba. Egyszerre váltott tehát nemzetet és társadalmi osztályt, a kívülálló pozíció és a megfeleléskényszer pedig olyan személyiségformáló hatással volt rá, amiből művészként is ihletet tudott meríteni.
Branagh kamaszként kapcsolódott be a readingi színházi és amatőrfilmes életbe, és érettségi után felvételt nyert London egyik legrégebbi színiiskolájába, a Royal Academy of Dramatic Artra (az akadémiának ma ő a rektora). Nagyjából ugyanakkor végzett, mint Sean Bean, Fiona Shaw és Mark Rylance, de nem sokkal előtte még Alan Rickman és Jonathan Pryce is az intézmény hallgatója volt. Hagyományosan innen került ki a brit színjátszás krémje.
Branagh a nyolcvanas évek elejétől párhuzamosan játszott színházban és filmen, és mint említettük, ekkor tért haza először Belfastba, egy BBC-nek forgatott háromrészes tévéjáték-sorozat kedvéért. Ebben egy Billy Martin nevű, munkásosztálybeli fiút játszott akkora sikerrel, hogy állítása szerint Angliában a mai napig Billyként ismerik fel az utcán, nem Shakespeare-filmadaptációi vagy a Harry Potter és a titkok kamrájában játszott szerepe miatt. A tévében szerzett ismertség is hozzájárult, hogy Branagh számára egyenes út vezetett a Royal Shakespeare Company társulatába, majd onnan kiválva, 1987-ben alapította meg saját színházi társulását, a Renaissance Companyt. Ír fiúként angolabb lett az angoloknál, és az évtized végére nemcsak a szigetországban, hanem a tengerentúlon is elkezdték megismerni a nevét.
Shakespeare-diadaltól a Shakespeare-csömörig
27 évesen rendeztem meg az V. Henriket. 29 voltam, amikor két Oscar-jelölést kaptam érte, egyet színészként, egyet rendezőként. Egyeseket ez hihetetlenül idegesített, ők azt gondolták, basszam meg.
Így emlékszik vissza Branagh hollywoodi bemutatkozására a Vulture-nek adott, idén januári interjújában. Amerikába érkezése tényleg meseszerű volt, noha sikeréhez hozzájárult az is, hogy akkoriban a brit filmipar több fontos szereplőjére és tendenciájára is vevők voltak az Egyesült Államokban.
A kilencvenes évek elején népszerűségük csúcsán álltak a viktoriánus Angliáról mesélő regények míves kiállítású filmadaptációi (Szoba kilátással, Napok romjai, Szellem a házban), Pierce Brosnan és az Aranyszem újra népszerűvé tették James Bondot, Mike Leigh (Mezítelenül, Titkok és hazugságok) és Danny Boyle (Trainspotting) nemzetközi hírnévre tettek szert kultfilmjeikkel. Ugyancsak Nagy-Britanniát képviselték Hollywoodban az ekkor sztárrá emelkedett színészek: Hugh Grant és Gary Oldman, Liam Neeson és Alan Rickman, vagy éppen Branagh akkori felesége és állandó színészpartnere, Emma Thompson, akivel 1989 és 1995 között voltak házasok.
Ezt a brit hullámot lovagolták meg Branagh feszített tempóban készített Shakespeare-filmjei is, amelyek révén a színész-rendező éppen olyan szakértőjévé és mozgóképes tolmácsává vált William Shakespeare-nek a világ szemében, mint fél évszázaddal előtte Laurence Olivier.
Ami azt illeti, a Branagh-Olivier párhuzam a kilencvenes évek egyik legtöbbször ismételt kritikusi közhelyévé kopott, mert nagy elődjéhez hasonlóan Branagh is egyszerre volt rendezője és főszereplője a drámaadaptációknak, ugyanúgy az arisztokratikus brit attitűdöt képviselte Hollywoodban, és a filmszakma is hamar a keblére ölelte.
Branagh valóban hatalmas lendülettel vetette bele magát a Shakespeare-filmekbe, és a két Oscar-jelölést begyűjtő V. Henrik után megcsinálta a Sok hűhó semmiért sztárparádés feldolgozását, eljátszotta Jágót az Oliver Parker-féle Othellóban, a sorozat betetőzéseként pedig négy órában vitte filmre a Hamletet, természetesen saját magával a főszerepben. Annak ellenére, hogy ebben a filmben is feltűnt szinte mindenki, aki élt és mozgott Hollywoodban - még az Első Sírásót is Billy Crystal játszotta -, leginkább arról maradt emlékezetes, hogy ugyanúgy hidrogénszőkére volt benne festve a fontosabb szereplők haja, mint az 1998-as román futballválogatottban, és sajnos a hatás is hasonlóan nevetséges volt.
Innen nézve nem is olyan meglepő, hogy Branagh ezredfordulós Shakespeare-filmje, a Lóvátett lovagok csúnyán megbukott. Igaz, hogy a rendező azóta is vissza-visszatér Shakespeare-hez - Bryce Dallas Howardot rendezte a 2006-os Ahogy tetszikben, és ő maga játszotta el a stratfordi birtokára hazatért, idős költőt a 2018-as Színház a világban -, de láthatóan kevésbé fűti már az adaptációs lelkesedés. Vagy legalábbis nem Shakespeare műveit dolgozza fel.
A rendezői irányváltás 2000 környékére vezethető vissza, amikor Branagh kétségtelenül alkotói válságba jutott, ám ekkor sem maradt munka nélkül Hollywoodban. Addigra már filmsztár lett, majd megtalálta egy új feladat: kiderült, hogy egyáltalán nem ragaszkodik a saját ötleteihez, és kifogástalanul megrendezi a gondjaira bízott stúdiófilmeket.
A Marvel-szuperhősfilmet ő sem látta jönni
A legtöbben valószínűleg a mai napig színészként tartják számon Branagh-t, és csak másodsorban tekintik filmrendezőnek, pedig ez a két szerepkör angliai színházi éveitől kezdve összefonódott a karrierjében. Persze, szerepet vállalt néhány olyan, nem általa rendezett filmben, amit rengetegen láttak - sokan a második Harry Potter-film bájgúnár Gilderoy Lockhartjaként fedezték fel újra maguknak, de ő volt a főszereplője Woody Allen Sztárral szemben-jének, Will Smith ellenfelét játszotta a Vadiúj vadnyugatban, újabban pedig katonatisztek szerepével találták meg a Valkűrben és a Dunkirkben.
Számunkra mégis emlékezetesebbek azok a filmszerepei, amelyekben saját magát rendezte. Az Emma Thompson alakította femme fatale hálójába gabalyodott a Meghalsz újra című detektívnoirban, majd a hollywoodi taposómalomba belefásult írót játszott a kiváló barátaival, Stephen Fry-jal, Hugh Laurie-val, Imelda Stauntonnal és persze Thompsonnal együtt forgatott Szilveszteri durranásokban. Hozzájárult a kilencvenes évekbeli hollywoodi presztízshorrorok (Drakula, Farkas) trendjéhez a Frankensteinnel, és az említett Színház a világ is több figyelmet érdemelt volna - nálunk például csak dvd-n jelent meg.
Váltakozó sikerű filmekben ugyan, de színészként Branagh végig szem előtt volt az utóbbi évtizedekben. A Meghalsz újra, majd a Frankenstein ugyanakkor azt is bizonyította, hogy remekül érti a klasszikus hollywoodi műfajok logikáját, és egyáltalán nem okoz gondot számára, ha egy-egy filmjében a szerzői önmegvalósítás háttérbe szorul.
Ezért nem stimmel teljesen a párhuzam Laurence Olivier-vel: utóbbi kínosan ügyelt rá, hogy rendezőként messziről elkerülje azt a fajta tömegkultúrát, amelyben Branagh láthatóan remekül érzi magát. Az ír alkotó viszont a kétezres évek derekán megrendezte A mesterdetektív remake-jét - micsoda véletlen, az 1972-es eredetiben éppen Olivier játszott -, majd nagy meglepetésre elvállalta a Thor rendezői feladatait.
Ha valaki azt mondja a kilencéves énemnek, hogy »ötvenéves korodban te rendezed majd a Thort, a negyedik filmet a 21. század legnépszerűbb mozisorozatában«, biztos azt gondoltam volna, hogy a Vénusz bolygóról jött
- fogalmaz Branagh az említett interjúban. Ám voltaképpen illett hozzá az asgardi istenről szóló Marvel-szuperhősfilm: a skandináv mitológia álközépkori palotái és díszes trónusai nem állnak távol a Shakespeare-királydrámák filmváltozatainak díszletvilágától, és az atyai dörgedelmeket zengő Anthony Hopkins is jól mutatott volna bármelyik kilencvenes évekbeli Branagh-rendezésben.
A Thor nagy siker lett - nemsokára a harmadik folytatását is bemutatják -, Branagh pedig a 2010-es években zsinórban rendezhette a nagy költségvetésű Disney-filmeket. Elkészítette szerény hozzájárulását az utóbbi évek legellenszenvesebb hollywoodi trendjéhez, a klasszikus Disney-rajzfilmek élőszereplős remake-jeinek sorába tartozó Hamupipőkét, majd feldolgozott egy közkedvelt ifjúsági regényt (Artemis Fowl). Nevéhez fűződik a Gyilkosság az Orient expresszen 2017-es adaptációja, ami annyira jól szerepelt a pénztáraknál, hogy leforgathatta a frissen moziba került Halál a Níluson-t is, az első hírek szerint jóval kisebb sikerrel.
Kritikánk a Halál a Níluson-ról:
Mi rejlik Poirot bajsza mögött? - a Halál a Níluson választ ad a nagy kérdésre
Hogyan érdemes manapság mozikrimit forgatni? Elég izgalmat tartogat a mai nézőnek egy ódivatú Agatha Christie-adaptáció? És mihez kezd a Halál a Níluson a kellemetlen problémával, amit Armie Hammer zaklatási ügyei okoztak? Kritika.
Hozzávehetjük e filmjeihez a Disney-istállón kívül forgatott Jack Ryan: Árnyékügynököt is, úgy is látszik, hogy Kenneth Branagh karrierjének e szakaszából aligha vonul be bármi is a klasszikusok közé. A jobban sikerült darabok (Thor, Halál a Níluson) is legfeljebb középszerűek, a Hamupipőke és az Artemis Fowl pedig hasonló mélypont, mint színészi karrierjében a Vadiúj vadnyugat, bár azon legalább gyerekként pompásan szórakoztunk. Művészi szempontból Branagh nagyon messzire került pályanyitó Shakespeare-adaptációi ambíciójától, de kétségtelenül megtanult hatalmas stábokat irányítani. Ha megengedőek vagyunk vele, márpedig azok vagyunk, akkor azt mondhatjuk, Branagh előbb szerzőként, majd iparosként jutott fel a filmvilág csúcsára.
Visszatért Belfastba, de nem hagyta ott Hollywoodot
Látszólag úgy tűnik, a karanténidőszakban írt és valóságos diadalmenettel hét Oscar-jelölésig jutó Belfast visszatérést jelent a szerzői filmekhez. Ez egyfelől tényleg így van - mi lehetne szerzőibb, mint az író-rendező saját gyerekkoráról szóló filmje -, másrészt a Belfast az utóbbi tíz év nagy-hollywoodi Branagh-filmjeinek nyomát is magán viseli. Hangvétele szentimentális és a képi világa helyenként giccses, ám ha arra gondolunk, hogy Branagh Frankensteinje hasonlóan érzelgős volt, Hamletje pedig szintén közel került a giccshez, akkor nincs igazán okunk meglepődni.
Ellenben örülhetünk annak, hogy a Belfast nemcsak rossz, hanem jó értelemben véve is hollywoodi stílusú. Tele van életörömmel, a mozi iránti lelkesültséggel, és meghatóan szép, ahogy a főhős kisfiú családját ábrázolja. Közel sem hibátlan film, de minden szempontból Kenneth Branagh sajátja.
Nemcsak saját élettörténetének feldolgozása miatt, hanem azért is, mert jól mutatja, Branagh nemcsak elsajátította, hanem meg is szerette a hollywoodi stíluseszközöket. A Branagh-életmű felől nézve a nyugalom és az elfogadás filmjét látjuk, amelyben a többször is hazát váltott, Írországból Angliába, Angliából Hollywoodba költöző alkotó végre otthon lehet, és a beérkezett tehetség már nem akar megfelelni senkinek, csak saját magának.
Lehet, hogy nincs is két Kenneth Branagh, csak egy, és ő rendezte a Belfastot.
