A Netflix gyártásában készült A király nemcsak azért érdekes, mert Robert Pattinson a francia herceg szerepében jó magyar sárban csúszkál benne. Az is fontos, amit a sár konkrét és jelképes értelemben jelöl: a filmesek próbálkozását, hogy William Shakespeare vérbő történeteiből és költői nyelvéből az utóbbit zárójelbe tegyék, és a nagy drámaíró műveinek zsigeri minőségét hangsúlyozzák. Ha az utóbbi évek jelentősebb Shakespeare-adaptációira pillantunk, azt látjuk, hogy - nem függetlenül a digitális film térnyerésétől - a készítők minél inkább "földközeli", realisztikus tónusban igyekeznek tartani a feldolgozások stílusát. Mit jelent ez az eredeti drámákhoz való viszonyulás szempontjából, és hogyan jutottunk idáig?
A romantika vége
A történelmi királydrámák nem tartoznak a leggyakrabban filmre vitt Shakespeare-darabok közé. Persze ezeknek is rengeteg feldolgozásuk van, mert Shakespeare köztudomásúlag a leggyakrabban adaptált szerző: az ezredforduló környékéig 410 egész estés mozi- vagy tévéfilm készült világszerte a műveiből, ez már akkor is Guinness-rekordot jelentett, és az adaptációs lendület azóta sem hagyott alább. Az IMDb jelenleg 1438 filmes produkciónál tünteti fel Shakespeare szerzőségét, amiben benne vannak a lefilmezett színházi előadások is, viszont nincsenek feltétlenül közöttük a lazább adaptációk, a Shakespeare-átiratok. A valós szám tehát meghatározhatatlan. Egy dolgot tudunk: Shakespeare kimeríthetetlen ihletforrást jelent a mai napig.
David Michôd hivatalosan a IV. Henrik első és második részéből, valamint az V. Henrikből merített A király történetében, de a cselekmény legnagyobb része az utóbbi drámán alapszik. Az V. Henrikből a hatvanas években Orson Welles is készített egy nagyszerű, de mára sajnálatosan elfeledett filmet, az Éjféli harangszót, amelyben felnagyította - és természetesen el is játszotta - Falstaff figuráját. Hal herceg vazallusa és mentora az egyik legismertebb Shakespeare-hős: a korpulens lovagot nem érdeklik az udvari intrikák, ami a szívén, az a száján, de szilaj természete hadi bölcsességgel párosul. Michôd változatában a rendező kedvenc színésze és régi alkotótársa, Joel Edgerton játssza Falstaffot, rendíthetetlen nyugalmat csempészve az egyébként csupa szorongásos vagy titkolózó figurát felvonultató történetbe (Edgerton remek alakításának talán csak az von le az értékéből, hogy néhány megszólalásában könnyen összetéveszthető a hasonló alkatúra öregedett Russell Crowe-val).
Hal herceget, a későbbi V. Henrik királyt Timothée Chalamet játssza, az pedig máris Michôdék realisztikus közelítésmódját jellemzi, hogy a valóban élt történelmi személyiséggel egykorú, huszonéves színészre bízták a főszerepet. A királyban azt nézzük végig, hogyan lesz egy poétikusan ifjú, szertelen kamaszból harcedzett és kiábrándult uralkodó, a történet sugallata alapján pedig nincs gyorsabb útja a cinikus felnőtté válásnak, mint az, ha koronát tesznek az ember fejére.
Az V. Henrik Shakespeare-nél is az elvek feladásáról, pontosabban az eszmék és a valóság lélekromboló ütközetéről szólt,
ezt a feszültséget pedig növeli a jól látható különbség az üde Chalamet és a körülötte lebzselő, ránézésre is nagyon büdösnek tűnő, középkorú brit és ausztrál férfiak között.
A királyban következetesen végigvitt stílusban, barnás, sárszínű képeken követjük nyomon az ártatlanság elvesztését. Ezt a folyamatot tetőzi be az agincourt-i csatának a cselekmény kétharmadára helyezett, hosszú jelenete, benne a sárban dagonyázó Henrikkel és a mellette cuppogó francia herceggel, aki nem sokáig boldogul a csatatéren. A sötét, koszos látványvilág éles ellentétben áll a legutóbbi, híresebb V. Henrik-adaptáció stílusával. Az éppen 30 éve bemutatott filmet - talán mondani sem kell - Kenneth Branagh, az elmúlt évtizedek legszorgosabb Shakespeare-adaptátora rendezte, és alapvetően klasszikus tónusú, romantikus feldolgozás volt, ha nem is annyira szentimentális, mint a Franco Zeffirelli-féle Shakespeare-filmek. Branagh alkalmanként eloldódott ettől a fogalmazásmódtól, például legtöbbet méltatott Shakespeare-filmjében, a Hamlet posztmodern adaptációjában, de alapvetően az ő stílusa határozta meg a fősodorbeli feldolgozásokat nagyjából a kétezres évek végéig.
Az Öböl-háborúból a pestises középkorba
2010 körül aztán többen is Branagh-étól élesen különböző hangot ütöttek meg. Az első fecskék közé tartozott Ralph Fiennes Coriolanusa, amelyben a Rómába hazatérő hadvezér figuráját öböl-háborús veteránként gondolta újra a rendező-főszereplő és forgatókönyvírója, a Gladiátort is jegyző John Logan. A "modernizált Shakespeare" természetesen nem számít újszerű koncepciónak - a már említett Welles a harmincas évek végén fasiszta egyenruhába bújtatta a Julius Caesar szereplőit egy színpadi változatban -, de Fiennes filmje abból a szempontból szokatlannak hatott, hogy minden ízében napjaink vizuális környezetéhez igazította a drámát, és az olyan típusú lírai lebegéstől - zenés betétektől, erősen stilizált színhatásoktól - is tartózkodott, mint a szintén modern közegbe helyezett, iskolateremtő Baz Luhrmann-remekmű, az 1996-os Rómeó Júlia.
Ugyanezt a szemléletet követte az amerikai független filmes, Michael Almereyda az Ethan Hawke főszereplésével készült Cymbeline-ben, amelyben annál is nehezebb ráismerni az eredeti drámára, mint a Fiennes-féle Coriolanusban. A római hódoltság alatt álló Britannia királyából egy motoros gengszterbanda főnöke lett - úgy tűnik, a shakespeare-i ihletés és a motoros bandák nemcsak a Kemény motorosok sorozatban kapcsolódott össze. Almereyda Cymbeline-jében a korrupt zsarukkal és súlyos bűnözőkkel benépesített nagyvárosi közeg leplezi a valójában nagyon is archetipikus, mesei történetet. Ez a film újabb lépés volt a realisztikus Shakespeare-feldolgozások trendjében, de nem véletlen, hogy éppen két kevésbé gyakran adaptált dráma törte az utat.
A trend 2015-re vált igazán markánssá, amikor Justin Kurzel rendező a Macbethet dolgozta fel hasonló stílusban. Igaz, ez az adaptáció nem modernizálta Shakespeare-t, hanem a sötét és pestises középkorban tartotta a történetet, ám a vöröses-barnás, kézi kamerás képek, a véres jelenetek és a címszerepet játszó Michael Fassbender fogcsikorgatós szenvedése mind azt a fajta realisztikus megközelítést képviselték, amelyet Fiennes vagy Almereyda is mintának tekintett. Noha Kurzel filmje nem volt kifejezetten sikeres, a 2010-es évek közepének két óriási sztárjával - Fassbender mellett Marion Cotillard-ral - készülhetett el, ez a tény pedig már önmagában tett róla, hogy a Macbeth megvastagítsa a "nyers Shakespeare" trendjét.
A király ilyen értelemben egyenes folytatása a Macbethnek: korhű adaptáció, de a kosztümös romantikát kilúgozza az alapanyagból, és minden szempontból talajközelben tartja a Shakespeare-drámát.
Ez a trend mintha a gyökeresen eltérő koncepciójú Shakespeare-feldolgozások esetében sem maradt volna visszhang nélkül: Lichter Péter és Máté Bori kísérleti Hamlet-adaptációjukban, a The Rubban a földbe ásott és rohasztott filmszalagokra festették a dán királyfi lázálmait, újraértelmezve a "földközeli Shakespeare-feldolgozás" kifejezést.
Duruzsoló Hajdu Szabolcs tette büszkévé a magyarokat Berlinben
Egy különleges Hamlet-adaptációt is bemutattak a Berlinaléval egy időben.
Amikor Shakespeare maga túrja a földet
Végezetül térjünk ki azokra az újabb filmekre is, amelyek nem Shakespeare műveit dolgozzák fel, hanem a drámaíró alakját teszik meg a történet hősévé. Ezekben a filmekben ugyanazt a realisztikus közelítésmódot figyelhetjük meg, mint az adaptációkban.
Előbb Roland Emmerich készítette el a bombasztikus Anonymust, amely azt a sokat hangoztatott, de minden alkalommal következetesen megcáfolt összeesküvés-elméletet dolgozta fel, miszerint Shakespeare drámáit nem is Shakespeare írta, hiszen ő csak egy buta színész volt. Emmerich verziójában Edward de Vere, Oxford grófja a drámák valódi szerzője, aki nem engedheti meg magának, hogy az udvari intrikák közepette saját nevén jelentesse meg a botrányos színdarabokat, így inkább az opportunista Shakespeare nevén mutatja be azokat. Shakespeare valójában teljesen el is tűnik ebben a történetben, amelyet a drámai oldaláról nem kifejezetten híres rendező a legfelsőbb, királyi körökig érő, hajmeresztő szappanoperává formál.
Még szerencse, hogy a jövedelmező hollywoodi bérmunkák (Thor, Gyilkosság az Orient Expresszen) után visszatérő Kenneth Branagh sem engedte el Shakespeare kezét. 2018-as filmjében, a Színház a világban ő maga játssza az idősödő költőt, aki londoni sikerei után megtér stratfordi otthonába, és visszaköltözik évekkel korábban elhagyott feleségéhez. Shakespeare rögeszméje, hogy sírkertet ás fiatalon meghalt fiának, Hamnetnek, de tudjuk jól, hogy valójában már a saját halálára készül. Branagh filmjében természetesen senki nem vonja kétségbe Shakespeare szerzőségét, a rendező mégis a #metoo korszak jellegzetes darabjává formálja a drámaíró utolsó éveiről szóló filmet. A Színház a világ arra a koncepcióra épül, hogy Shakespeare költői vénáját, tehetségét a lánya örökölte, ő azonban a korszakban uralkodó nemi szerepek miatt nem bontakoztathatta ki a tehetségét.
Ki lenne ma az angol irodalom legnagyobb klasszikusa, ha a világ nem szab gátat az érvényesülésének?
Branagh filmje ezt kérdezi, és ahogy a Macbeth vagy A király vizuális stílusa minden ízében a kortárs digitális film lehetőségeihez kapcsolódik, úgy a Színház a világ kérdésfeltevése inkább szemléletében tekinthető jellegzetesen 2019-esnek.
Kiemelt kép: Netflix
