Segítünk eligazodni a jó és kevésbé jó celebzenész dokufilmek között

Nemrég írtuk meg, hogy az idei Sundance Filmfesztiválon debütál a Netflix vélhetően koncertjelenetekkel tarkított Taylor Swift dokumentumfilmje, a Taylor Swift: Miss Americana, ami betekintést nyújt az énekesnő elmúlt három évébe. Nem ő az egyetlen celeb, aki dokumentumfilmben mutatja be, hogy mi történt vele az utóbbi időben: még a hónap vége előtt érkezik YouTube-ra Justin Bieber saját dokuszériája is, a Justin Bieber: Seasons, ami arról szól, hogy az elmúlt pár évben hogyan küzdött meg az énekes a betegségével, a Lyme-kórral.

Ezzel még nincs vége: az Amazonnak 25 millió dolláros szerződése van Rihannával, akiről szintén érkezik majd egy, a hétköznapjaiba betekintést engedő dokumentumfilm, amit Peter Berg akciófilm-rendező készít, aki a Csatahajón már dolgozott együtt az énekesnővel. Billie Eilish az Apple-lel szerződött szintén 25 millió dollárért, hogy a tévés platformjukra gyártson egy dokumentumfilmet, amiben bemutatja majd az elmúlt egy évét, hogyan vált rövid időn belül az egyik legnagyobb világsztárrá tizennyolc évesen.

Szóval eléggé népszerű újra az olyan celebdoksi, ami azt ígéri, hogy betekintést enged az adott híresség magánéletébe. Pedig ez nyilvánvalóan csúsztatás, hiszen az adott híresség teljes kontrollja alatt áll, hogy mi is lesz az, amit végül megmutat magából, vagyis teljes és őszinte portrét nem kaphatunk. De megvan a bája annak, hogy akit a címlapokon, a vörös szőnyegeken meg filmekben vagy klipekben szoktunk látni, azt megleshetjük a hétköznapi tevékenysége közben is.

Ennyit a friss bejelentésekről, jöjjenek a többiek!

Lady Gaga: Five Foot Two (2017)

Az énekesnő Netflix-filmjéről két éve már írtunk hosszabban, amikor kijött a streaming platformra. A filmből kiderül, hogy korábban miért sokkolta a sajtót és a rajongóit húsruhával, illetve más, ruháknak alig nevezhető külsővel - amikor a férfiak uralta szakma nőiességet, és minél több szexualitást várt el tőle, ő pedig bedobott valami teljesen abszurd darabot, hogy azt érezze, ő irányít. Ez a Netflixen még elérhető.

Lady Gaga életétől egy kicsit mind elszomorodunk

Sajnálni nem kell, de a róla szóló dokumentumfilmből kiderül, mennyire magányos, és milyen fájdalmakkal küzd évek óta. Aki ki nem állhatja Gagát, annak sem ciki sírni a mindennapjain.

Backstreet Boys: Show 'Em What You're Made Of (2015)

Egy film, ami a csúcsot már bőven átlépő, időközben a 40-es éveihez közelítő tagokból álló boybandről szól, pontosabban arról, hogyan készülnek a nagy visszatérésre. A Show 'Em What You're Made Of arról az időszakról szól, amikor a Backstreet Boys a visszatérő lemezének turnéjára készült, annak minden feszültségével. Látjuk a tagokat ordítva veszekedni, összekapni dolgokon, szóval nem a legjobb arcukat akarják csak mutatni benne. Felteszik maguknak is a kérdést, hogy mit akarnak ennyi idősen még boybandként, közben végigkövethetjük, hogy ilyen hosszú kihagyás után mennyire nehéz felvenni a fonalat, begyakorolni a bonyolult koreográfiákat.

A film váza abból áll, hogy a tagok egyenként meglátogatják a házat, ahol felnőttek, ami felszínre hozza a fiatalkori sérelmeket és traumákat. Bónuszként pedig Lou Pearlmanről, a bandát futtató, egyébként utóbb letartóztatott csalóról is megkapjuk a banda verzióját. Ez pozitív fejlemény, hiszen a filmet le lehetett volna tudni sima PR-anyagként is, amiben elmondják, hogy mekkora királyok voltak anno, arra fókuszálva, milyen csuda dolog, hogy visszatérnek - e helyett azt láthatjuk, hogy a tagok komolyan aggódnak, vajon érdekli-e még a világot a Backstreet Boys egyáltalán.

A Show 'Em What You're Made Ofot az Apple áruházában lehet beszerezni.

Beyoncé: Az élet csak egy álom (2013) / Hazatérés: A Beyoncé-film (2019)

Beyoncé titkait valószínűleg jobban őrzik, mint a Fabergé-tojásokat, kevés olyan hírességet találni ugyanis, aki hozzá hasonlóan jól kontrollálja azt, mi jelenik meg róla és mi nem. Megteremtett maga köré egy olyan misztikusságot, aminek köszönhetően valóságos gyomrosnak érződött a Jay-Z félrelépésére felhúzott Lemonade, mert nem nagyon szokott nyilatkozni a magánéletéről, és úgy általában semmit se tudunk róla első kézből.

Az élet csak egy álom című filmet az HBO úgy harangozta be, mint amiben őszinte és nyers betekintést kapunk az énekesnő életébe abból az időszakból, amikor éppen ötödik, Beyoncé című lemeze előtt turnéra készül. Az énekesnő gyakran saját webkamerájának beszél az érzéseiről, amolyan videónaplóként használva a laptopját, emiatt a rajongói szeretni fogják a filmet, akik viszont nem azok, idegesítőnek találhatják, mert pont annyira kontrollált és steril, hogy az egész egy unalmas PR-filmnek tűnik, amiben egy popsztár arról panaszkodik, mennyire nehéz dolog a hírnév, bölcsnek tűnő hangzatos mondatokban monologizál, és úgy összességében nem tud meg sokkal többet róla emberként a néző, mint a címlapokból. Azzal indít, hogy Beyoncé kirúgja az apját, aki addig a menedzsere volt, mert nem akarja keverni a családot az üzlettel, és azzal ér véget, hogy megszületik Blue Ivy, de ezek hiába érdekes témák, nem igazán mélyedünk el bennük, pont annyit kapunk belőle, amennyit feltétlen muszáj.

Ezzel szemben a Hazatérés már nem csak a megveszekedett Beyoncé-fanoknak készült. A nagyrészt koncertfilm, részben kulisszák mögé betekintős dokuban végigkövetjük azt, ahogy a világsztár szülése után közvetlenül, gyakorlatilag koplalva és a belét is kiedzve készül karrierje legfontosabb fellépésére Amerika legnagyobb fesztiválján, a Coachellán, ahol ő az abszolút sztár. Már az előző évben is ő lett volna, de akkor lett terhes az ikrekkel. A koncertrészletek lenyűgözően látványosak, részben a koreográfia, részben pedig a zseniális rendezésnek köszönhetően. A Hazatérés azért jó, mert láthatjuk életünk egyik leglenyűgözőbb koncertjét, közben pedig a nagyon kemény és megterhelő felkészülést is, ami egy ilyen show-hoz szükséges. Így amikor valami merész dolog sikerül a színpadon, dupla extázist hoz, mert tudjuk, mennyi lemondással és melóval járt.

Az élet csak egy álom az Amazon Prime-on, míg a Hazatérés a Netflixen látható.

Katy Perry: Part Of Me (2012)

Katy Perry áll egy felvonóban, pillanatokkal előtte szakított vele Russell Brand, éppen könnyeivel küszködik, próbálja elfojtani azokat, mögötte meg egy technikus ügyet sem vet rá éppen. Megérkezik a felvonó, a popsztár magára erőlteti a celebmosolyt, kimegy és ad egy hatalmas koncertet. Ebben a pillanatban pedig ott van minden, amiért érdemes megnézni a Part Of Me-t, ami Perry félig koncert-, félig dokufilmje, ami egy gondosan és cinikusan összerakott tipikus celeb PR-film, azon felül egy világsztár története, aki bár karrierje abszolút csúcsán van, nem érzi jól magát mindettől, viszont a show kedvéért magára kell erőltetnie azt a fránya mosolyt, és úgy kell tennie, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A filmben szóba kerül az énekesnő gyerekkora az erős vallásos neveléssel, a doku motívumává teszik a függetlenséget és az önfelfedezést, gyakorlatilag egy tudatos mítoszteremtés az egész, amiben alaposan szerkesztve összerakták, hogyan szeretné láttatni magát Perry, de az egész reklámfilm alatt mégiscsak ott egy sztár, akinek ez az egész kényelmetlen, mert minden pillanatban készen kell állnia, hogy a legjobb oldalát mutassa a kamerának. Ráadásul, ha már mítoszteremtés, annak vérprofi. Ezek mellé pedig kapunk olyan kreatív és lenyűgöző koncertjeleneteket, ami miatt önmagában is megéri megnézni az egészet.

A Part Of Me-t Amazon Prime-on keresztül lehet megnézni, továbbá fizetős formában a YouTube-on is fent van.

Justin Bieber: Soha ne mondd, hogy soha (2011)

Ha nem sokat tudsz Justin Bieberről, akkor ez a film tökéletes kezdet, ugyanis a koncertfelvételek között bemutatják a teljes Bieber eredetsztorit a gyerekkortól a YouTube meghódításán át egészen a nagy Madison Square Garden-fellépésig, közben Usher és egy halom másik ember elmondja, mekkora tehetség a gyerek, sőt gyakorlatilag ki is kiáltják a következő Michael Jacksonnak.

Kordokumentumnak is kiváló, mivel láthatjuk Biebert karrierjének addigi csúcsán, és képet kaphatunk az egész eszement Bieber-mániáról sikoltozó és zokogó kislányok kórusával. Ha másért nem is, azért biztosan érdemes megnézni, hogy több utalás és poén leessen Andy Samberg zenészdoksi paródiájából (Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással), aminek a címe is már egyértelmű utalás a Bieber-dokuéra, de a két film előzetese is nagyon hasonló.

A Soha ne mondd, hogy sohát a Google Play-en keresztül lehet megnézni, vagy fizetős formában a YouTube-on.

Jonas Brothers: A 3D koncertélmény (2009) / Chasing Happiness (2019)

A Jonas Brothers első koncertfilmjét a legrosszabbnak szokták tartani az elmúlt 10 évben kijött celeb PR-filmek közül, mivel a rajongókon túl nem igazán tud elszórakoztatni senkit, az egyetlen valamirevaló pillanata pedig az, amikor reprodukálja a banda a Beatles-rajongók előli menekülést az Egy nehéz nap éjszakájából. Tíz évvel később a nagy visszatérésük miatt tavaly kiadtak egy újabb dokut, a fogadtatása törvényszerűen pozitívabb is volt.

Az új filmben már felnőttek, feleségeik vannak, kinőttek a Disney kontrollja alól, emiatt nem annyira unalmas a mezei nézők számára sem. A film azt mutatja be, miért mentek szét eredetileg, és miért jöttek össze újra. Előbbi az érdekesebb természetesen, például kiderül, hogy Nick és Joe úgy érezte, Kevin visszahúzza őket, ezért léptek fel közösen az egyik kudarcba fulladt visszatérésük után. Pozitív meglepetés lehet azok számára, akik alapvetően nem várnak sokat egy Jonas tesós doksiról, amit a banda készített magáról, tekintve, hogy bár megkapjuk a vidámra kanyarított boldog véget, de cserébe végigzongorázzuk a testvérek közt levő konfliktusokat is, amik miatt tíz évnek el kellett telnie, hogy újra összeálljanak.

Mind a The 3d Concert Experience, mind a Chasing Happiness Amazon Prime-on elérhető.

One Direction: This Is Us (2013)

A legérdekesebb dolog a One Direction koncertfilmjében, hogy az Oscar-díjra jelölt Super Size Me dokumentumfilm rendezője és főszereplője, Morgan Spurlock munkáját dicséri, de ha valaki őszinte drámát és kitárulkozást vár ettől a filmtől, az csalódni fog. Itt-ott akadnak érdekesebb pillanatai, mint amikor Liam azon lamentál, hogy csak azért szeretik a lányok, mert híres, vagy amikor egyikük szülője arról beszél, hogy az X-Factor óta nem nagyon találkozott a fiával, de ha valaki már ismeri a formáció sztoriját, és nem kíváncsi arra, amint hosszasan Krisztus második eljöveteleként állítják be őket, akkor nyugodtan kihagyható. A látványos koncertjelenetek ugyanis nem fognak hatni azokra, akik nem szeretik a One Direction zenéjét.

A This Is Us az Amazon Prime-on keresztül beszerezhető.

Brockhampton: American Boyband (2017) / Keeping The Band (2019)

A Brockhamptonról az első, a kulisszatitkokba betekintést engedő dokuszéria még az előtt készült, hogy igazán befutottak volna. A Vice-ot ugyanis önmagában a banda sztorija fogta meg, ami úgy is érdekes volt, hogy nem feltétlenül hírességeket látunk. A szériában ugyanis végigkövetjük az egy házban lakó srácokat, ahogy hajtják a sikert, közben azzal küszködnek, hogy minden hónapban kifizessék a lakbért. A Brockhampton különleges sztorijával mi is foglalkoztunk bővebben, az interneten létrejövő kezdetektől a listavezető lemezig.

Idén aztán váratlanul jött egy újabb dokuszéria a Brockhamptonról a YouTube-ra, amit a formáció vezetője, Kevin Abstract rendezett, ha pedig valaki kifejezetten utálja ezt a műfajt, akkor ezt kifejezetten imádni fogja. Sokáig látszólag az egyre inkább kiéleződő konfliktusról szól a tagok között, meg a növekvő hírnévvel jövő egyre nagyobb nyomásról, de aztán egy ponton nyilvánvalóvá teszi Abstract, hogy itt most nem az életükbe kapunk betekintést, hanem egy alternatív verziót róluk, aminek a végén az egyik tagnak látomása lesz valami közelgő rossz dologról, egy másikat pedig eltüntet egy titokzatos lézersugár. Az egész széria egy óra alatt ledarálható, mivel csak négy, a negyedórát nem igazán meghaladó hosszúságú epizód van, az elején prímán követi a hasonló szériák kliséit, hogy aztán Twin Peaks-véget érjen. Egészen formabontó kigúnyolása az őszinteséget ígérő, de többnyire csak gondosan kreált reklámként funkcionáló műfajnak.