Sir Thomas Malory a 15. században roppant hatású könyvben foglalta össze az Arthur-mondakör történeteit. Az Arthur király halála epilógusában Isten és olvasója kegyelmére bízza magát, aki talán el is mormol egy gyors imát a rég halott szerző lelki üdvéért. A jobb kiadásokban ezután jön a szerkesztő utószava, rögzítve, hogy Malory gátlástalan rablólovag volt, aki kifejezetten kereste a lehetőséget, hogy házon kívül tartózkodó szomszédai birtokára betörjön, marháikat elhajtsa, asszonyaikat pedig megerőszakolja.
Az utolsó párbajnak nincs köze az Arthur-legendához, annál több Harvey Weinsteinhez. A Malory élete és műve között feszülő ellentét viszont rávilágít, hogy a középkorban némileg más volt a nemi erőszak társadalmi megítélése, mint napjainkban. Noha már az antikvitásban bűncselekményként tartották számon, komoly következménye általában nem lett. Ha az áldozat elő is hozakodott az ügyével, az elkövető még a késő középkorban is legfeljebb pénzbüntetést kapott, esetleg a lehetőséget, hogy feleségül vegye a nőt, akit megerőszakolt.
Máshogy alakultak az események a Francia Királyságban 1386-ban, ahol egy Jean de Carrouges nevű lovag halálos párbajra hívta ki Jacques Le Gris nemes urat. Carrouges felesége, Marguerite azt állította, hogy Le Gris megerőszakolta őt, mikor egyedül maradt otthon. A nő annak tudatában vállalta férje párbaját, hogy Carrouges bukása esetén őt magát kopaszra nyírják, meztelenül egy cölöphöz kötik és elevenen megégetik. Carrouges és Le Gris párbaja az utolsó volt a francia történelemben, amit ilyen okból vívtak, Ridley Scott idei filmváltozatából viszont ez nem derül ki, így a címnek sincs különösebb értelme. Ha csak az nem, hogy legalább az egyik harcoló fél számára bizonyára valóban ez lesz az utolsó párbaj.
Scottot és forgatókönyvíróit - Nicole Holofcenert, valamint Matt Damon és Ben Affleck a Good Will Hunting óta először összeálló írópárosát - ebben a filmben nem érdekli a történelem, és nincsenek kételyeik. A francia történetírásban a mai napig nincsenek megnyugtatóan tisztázva a Le Gris által elkövetett nemi erőszak körülményei, Az utolsó párbajban viszont nyilvánvaló, hogy mi történt. Három fejezetet látunk: "az igazság Jean de Carrouges szerint", "az igazság Jacques Le Gris szerint" és "az igazság Marguerite de Carrouges szerint". Az utóbbi felirat mögül eltűnik a név, és csak annyi marad: "az igazság".
Az írók eljátszanak ugyan a különböző nézőpontokból megmutatott események közötti eltérésekkel - erre az elbeszélésmódra építette fel Kuroszava A vihar kapujábant, egy másik, nemi erőszakról szóló filmet -, valójában viszont nem látunk lényeges különbségeket, így ez a megoldás nem válik többé ötletes gegnél. Az első változatban Carrouges tisztességes családfő, Le Gris pedig törtető talpnyaló. Fordul a nézőpont, Le Gris-ből a gróf tehetséges intézője, Carrouges-ból pulykamérges kisember lesz. Marguerite mindkét verzióban megmarad áldozatnak, a saját cselekményszálán viszont képes lesz a kezébe venni a sorsát: környezete hitetlensége, sőt megvetése dacára férje áldozathibáztató hozzáállásával is számot vetve kiáll az igazáért.
Mire ide elérünk, Scott már megértette velünk, hogy 14. századi kastélydíszletek ide, súlyos páncélvértek és csimbókos hajak oda, Az utolsó párbaj a 21. századról, mi több, 2021-ről szól.
"Kell nekem valaki, aki ért a pénzügyekhez" - mondja valaki. "A járvány megtizedelte az embereimet, nincs, aki adót fizessen" - védekezik a másik. Marguerite történetében viszont végképp elszaporodnak a #metoo-időszak újságcikkeiből kiollózott idézetek. "Tudom, hogy ami velem történt, az bűn" - jelenti ki a nő, majd elgondolkodik rajta, "tehettem volna, amit annyi megerőszakolt nő előttem: semmit". Az utolsó párbaj didaktikus tézisdráma, ami azt illusztrálja, hogy a nők a férfihatalom világának foglyai - egyébként ez is elhangzik a filmben, Carrouges anyja mondja. Annak idején őt is megerőszakolták.
Tévedés ne essék, Az utolsó párbaj állításai megalapozottak, az ügy komolysága vitathatatlan. A túlmagyarázás, az árnyalatlan megfogalmazás mégis ront a hitelességen, mert elidegenít a történettől.
Kevésbé átéljük, mint inkább megértjük, micsoda borzalmak történnek Marguerite-tel. A színészi szerepet is vállaló írók - Damon Carrouges-t játssza, Affleck élveteg, látensen homoszexuális grófként szórakoztatja magát - nyíltabban már nem is üzenhetnének a mának, arra mégsem utalnak, hogy Weinstein régi kollégáiként van-e felelősségük a szörnyeteg producer viselt dolgaiban, amelyek kirobbantották a #metoo-hullámot és életre hívták e filmet.
Ebbe a papírízű, lovagi köntösbe bújtatott problémafilmbe a hamarosan nyolcvannegyedik születésnapját ünneplő Ridley Scott visz némi frissességet. Azért ő sem töri össze magát - ebben a hónapban egy másik filmjét is bemutatják, és készül a következő négyre -, de a Gladiátor első tíz percét idéző, ködlepte, sáros téli világ meg a kettéhasított fejek jelentős mennyisége kétségtelenül elevenebbé teszi a száraz erkölcsdrámát. Scottnak talán eszébe jutott, talán nem, hogy közel fél évszázada már rendezett egy történelmi filmet két harcedzett katonáról, akik hosszú éveken át tartó rivalizálásuk során igyekeztek halálos sebet ejteni a másikon. Ez volt a Párbajhősök, Scott első és máris nagyon magabiztos nagyjátékfilmje Keith Carradine-nal és Harvey Keitellel a főszerepekben.
Az utolsó párbaj a rendező huszonhatodik filmje.
Az utolsó párbaj (The Last Duel), 2021, 152 perc. 24.hu értékelés: 6/10.
