Putyin azért nem olyan eszetlen nagy király, mint gondolnánk

Vlagyimir Putyin az elmúlt évtizedek egyik leginkább félreértékelt figurája.

Nagyjából így lehet összefoglalni azt a könyvet, amely arra vállalkozna, hogy elmondja, mi a helyes értékelés a világ egyik legfontosabb politikai vezetőjéről.

Mark Galeotti talán a legjobb jelenleg is aktív Oroszország-kutató, és egyike annak a kevés külföldinek, aki valódi kapcsolatokkal rendelkezik az orosz kormányzatban. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy a névre olasz, valójában brit tudóst valahogy elkerülni látszanak azok a hullámok, amelyek a legtöbb, Oroszországgal foglalkozó beszélő fejet megfertőzik. Galeotti se nem retteg irracionálisan Oroszországtól, se nem nézi le fölöslegesen. Tanulmányait azért érdemes olvasni, mert részleteiben ismeri azt a rendszert, ami Oroszországot jelenleg vezeti, és képes racionális gondolatmenetek alapján leírni, hogyan működik.

Galeotti nemrég lenyomott egy turnust a prágai Károly Egyetemen, ahol egy négyrészes tanulmánysorozatot írt arról, hogyan működnek az orosz birodalmi gépezet legfontosabb részei. A hírszerzéssel, a katonasággal, a szervezett bűnözéssel és a propagandával foglalkozó tanulmányok közül az utolsóval mi is foglalkoztunk egy cikkben, mert a magyar szál és a magyar hasonlóságok fontossá tették.

Beszélnünk kell

Mióta ezzel a sorozattal végzett, Galeotti hirtelen két könyvet is megírt. Illetve nyilván megírta őket már korábban, de a szovjet-orosz szervezett bűnözésről szóló Vori (Vory) és az ennél jóval rövidebb és könnyebben fogyasztható Beszélnünk kell Putyinról (We Need to Talk About Putin) alig pár hónap különbséggel jelent meg.

Oroszország nagyra értékeli, hogy Orbán rombolja az Európai Uniót

Kijött az eddigi legátfogóbb jelentés arról, hogyan irányítja Putyin a külpolitikát és a propagandát. Magyarországnak is jutott benne szerep, ha nem is örömteli.

A Beszélnünk kell Putyinról inkább egy hosszú újságcikk, ami arról szól, hogy Putyin miben jó, miben értékeljük felül, miben alul, és mi a szerepe az orosz állam működésében. És természetesen valamennyire arról is, hogy mi lesz majd Putyin után, hiszen ez a kérdés egyre adekvátabbá válik.

Galeotti legfontosabb állítása, hogy a nyugati vélekedéssel szemben Putyin nem a négydimenziós sakk nagymestere. Nem lát előre ötven lépéssel, sőt, nem is nagyon tervez előre. Sokkal inkább klasszikus cselgáncsos, aki azonnal megragad minden vélt előnyt, ha az ellenfélnél az gyengeségként jelenik meg. Azután ezeknek a pillanatnyi előnyöknek egy része siker lesz, egy része pedig bukás, de hogy melyikből melyik, azt Putyin se látja előre. A szíriai szerepvállalás például elsőre sikernek tűnt, ahogy a Krím elfoglalása is, de mostanra mindkettővel kapcsolatban látszanak ijesztő jelek.

Óvatos macsó

Szintén fontos félreértés az orosz elnökkel kapcsolatban az, hogy pontosan mennyire bátor és vérszomjas ember. Galeotti szerint Putyin alapvetően inkább óvatos, mint vakmerő, és a macsó imidzse, amelyet a félmeztelen lovaglásokkal felépített, ezt ellensúlyozza. De a legtöbb komoly döntési helyzetben Putyin vagy a legbiztonságosabb megoldást választja, vagy eleve háttérbe húzódik. Ez történt a Nyemcov-gyilkosságnál is, amikor kiderült, hogy valószínűleg Ramzan Kadirov csecsen elnök emberei ölhették meg az ellenzéki politikust. Putyin lépéskényszerbe került, de csak kockázatos lépések voltak előtte. Ezért két hétre egyszerűen eltűnt, a média már arról találgatott, vajon beteg lett-e.

Hasonló a helyzet a gyilkosságokkal is. Ezek többnyire kockázatos döntéseknek számítanak, ezért Putyin a legritkább esetben szánja el magát arra, hogy politikai ellenfeleivel vagy újságírókkal számoljon le. Sokkal nagyobb esély van arra, hogy valamelyik alattvaló próbál a főnök kedvére tenni, és megöl(et) egy újságírót, mint arra, hogy ez kérésként megfogalmazódjon.

És eleve így is működik a rendszer, ami sok fontos hasonlóságot mutat a magyarral. Akik felül vannak, a legritkább esetben kérnek, vagy parancsolnak azoknak, akik lent vannak. A rendszer a proaktivitásra és a homályos jelzésekre épül. Az alattvalók egyszerűen azt teszik, aminek szerintük örülne a főnök. Ettől működik igazán az orosz rendszer. Az egész a megelőlegezett szervilizmusra alapul.

Istenként tisztelt kémek

Putyin lelkébe valószínűleg a hírszerzéssel kapcsolatos viszonya enged a legnagyobb betekintést. Galeotti leírja, hogy Putyinra szinte mindenki ex-KGB-s szuperkémként tekint, miközben a valóság ettől messze van. Valóban KGB-s volt ugyan, sőt, már gyerekként is az akart lenni, de különösebb karriert nem futott be Drezdában.

Ennek ellenére, vagy inkább pont ezért, Putyin isteníti a titkosszolgákat, ahogy Jurij Andropovot, az SZKP volt főtitkárát és a KGB korábbi vezetőjét is. Bár Galeotti megjegyzi, hogy Andropov valószínűleg nem kedvelné annyira Putyint, mint fordítva, hiszen a volt pártfőtitkár arról volt híres, hogy abban a lakásban élt KGB-főnökként is, amelyben a titkosszolgálati munkát elkezdte, miközben keményen lecsapott a korrupt titkosszolgákra. Putyin pedig a legritkább esetben mozdul ki a luxusdácsájáiból, már a Kremlbe is alig jár be. A rendszere pedig a korrupcióra épül.

Annak, hogy Putyin fetisizálja a titkosszolgálatokat, mostanra látható eredményei lettek. A legfontosabb tanácsadói szinte mind titkosszolgák, akik rájöttek arra, hogy érdemes a főnök igényeit kiszolgálni, ezért eleve rá szabott jelentéseket tesznek le az asztalára. Ez elég gyakori dolog, de Putyin mellett nincs senki, aki ellenvéleményt fogalmazna meg az egymással versenyző titkosszolgálatokkal szemben.

Paranoia

Az elnök Nyugattal szembeni paranoiája egyébként is elég komoly, nem csak az Egyesült Államokban érzik úgy, hogy Oroszország mindenhol ártani akar nekik, ez fordítva is igaz. Putyin, nem is teljesen alaptalanul, azt gondolja, hogy Amerika minden áron el akarja őt pusztítani, a rendszerével együtt, és ez nagyon sok nyugati és orosz döntésre befolyással van.

De csak akkora befolyással, amekkora befolyása Putyinnak van. A könyv legérdekesebb része ugyanis azzal foglalkozik, hogy mekkora hatalma van Putyinnak. Az, hogy az elnök eltávolította magát a politikától, nemcsak arra van hatással, hogy a rosszul teljesítő orosz gazdaság miatt kérdőre vonják-e az oroszok, hanem arra is, hogy mennyire tud vagy akar belefolyni a napi döntésekbe. Mert annak ellenére, hogy egyértelműen Putyin vezeti a rendszert, nem mindenben érvényesül az akarata. Még a legnagyobb hatalmú királyoknak is el kell dönteniük, hogy milyen konfliktusokra hajlandók erőforrásokat áldozni.

A könyv február 25-én jelent meg angolul, magyar megjelenéséről egyelőre nincsenek információk, de angolul is érdemes elolvasni.

Kiemelt kép: Mikhail Svetlov/Getty Images