Már 56 éve Hollywood egyik legelismertebb színésze, aki egy olyan időszakban lett sztár, amikor a magas, szőke, jóképű, sármos adoniszok uralták a vásznakat. Ő azonban megmutatta, hogy épp elég a kimagasló tehetség is.
Dustin Lee Hoffman 1937. augusztus 8-án született a kaliforniai Los Angelesben. Harry Hoffman és Lillian Gold két fia közül ő volt a fiatalabbik. Az apja a Columbia Picturesnél dolgozott kellékfelügyelőként és díszlettervezőként, később pedig bútorokkal kereskedett. Dustin a nevét a színpadi és némafilmszínész Dustin Farnumról kapta, vagyis már gyerekként közel került a szórakoztatóiparhoz. A neveltetése nem volt vallásos, ő maga azt mondta egyszer: "Nincs emlékem arról, hogy zsidó ünnepeket tartottunk volna”, illetve, hogy már körülbelül 10 éves volt, amikor „rádöbbent”, hogy ő zsidó.
És természetesen részt vett az iskolai színdarabokban is. Azonban elvesztette érdeklődését mások szórakoztatása iránt, amikor tinédzserként pattanásos lett, és fogszabályzóra volt szüksége. Így először nem is ezt a karriert szánta magának: 1955-ben érettségizett le egy Los Angeles-i középiskolában, majd beiratkozott a Santa Monica Főiskolára azzal a szándékkal, hogy orvosnak tanuljon. Szerencsére az egyik professzora újra felébresztette benne a színpad iránti szeretetet, ennek hatására pedig úgy döntött, hogy mégis színész lesz. A Pasadena Playhouse-ban kezdett el tanulni, ahol összebarátkozott egy Gene Hackman nevű diáktársával.
Amikor Dustin a családjának mesélt a céljairól, Pearl nagynénje figyelmeztette: "Nem lehetsz színész. Nem vagy elég jóképű." Hoffman saját elmondása szerint a színészet iránti elköteleződése korántsem a gyerekkorában indult. „Jó ideig nem gondoltam arra, hogy színész váljon belőlem. A szüleim elém tettek egy zongorát, és eldöntötték, hogy koncertzongorista leszek. Abban az időben, ha fekete voltál, Cadillacet akartál, ha pedig zsidó, azt akartad, hogy a fiad koncertzongorista legyen. Szóval a színészet még csak gondolat sem volt a fejemben. A főiskolán csak azért vettem fel egy színjátszó kurzust, mert szörnyű tanuló voltam, és azt mondták, hogy senki sem bukik meg a színjátszásból, olyan volt, mint a tornaóra” – mesélte egy interjúban.
Hoffman a legendás Lee Strasbergnél is tanult, majd az oklevél megszerzése után Hackmannel együtt New York felé vették az irányt, és azonnal elkezdtek meghallgatásokra járni. Hoffman kénytelen volt minden munkát elvállalni, amit csak talált, többek között játékokat mutatott be a Macy'sben, hawaii virágfüzéreket készített egy virágüzletben, és a New York-i Pszichiátriai Intézetben is dolgozott ügyelőként.
Szorgalom, szorgalom és szorgalom
Mindeközben persze nagyon is elkötelezett volt, módszeresen fejlesztette magát színészként, és végül feljutott a Broadway színpadára. Néhány év után a televízióban és mozifilmekben is kapott kisebb szerepeket, az áttörést pedig az 1967-es Diploma előtt című felnövéstörténettel érte el.
Így a Diploma előttnél is eredetileg Robert Redfordot akarták Benjamin Braddock szerepére. Amikor végül felkértek, nem gondoltam, hogy el tudnék játszani egy ilyen szerepet. Az olyan alacsony és etnikai kinézetű srácok, mint én, nem játszottak ilyen karaktereket. De aztán Mike Nichols rendező megkérdezte: »Olvastad a könyvet?« Én meg azt mondtam: »Igen.« Ő meg: »Szerinted vicces volt?« Én meg: »Igen.« Erre ő: »Hát, talán Benjamin Braddock belülről zsidó.« Így beszélt rá, hogy részt vegyek a próbafelvételen” – emlékezett vissza a karrierje kezdetére Hoffman.
Nichols filmjét aztán 1968-ban hét Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb film kategóriájában is, és bizony Hoffman sem maradt ki a dicsőségből, megkapta élete első Oscar-jelölését a színészi munkájáért, illetve övé lett az év legjobb új felfedezettjének járó Golden Globe-szobrocska. Ezt követően is folyamatosan lenyűgözte a kritikusokat, és alig két évvel később újabb Oscar-nominációt kapott az 1969-es Éjféli cowboyban nyújtott parádés alakításáért.
A következő évtizedben Hoffmant felkapták, számos projektben szerepelt, és olyan filmekkel szerzett elismerésekett, mint a Kis nagy ember (1970), a Szalmakutyák (1971), a Pillangó (1973), az újabb Oscar-jelölést hozó Lenny (1974), Az elnök emberei (1976) vagy a Maraton életre-halálra (1976). Az Oscar-díjat végül 1980-ban vihette haza először egy elvált férfi megformálásáért, aki megtanul gondoskodni a kisfiáról, majd kénytelen harcolni a felügyeleti jogért az 1979-es Kramer kontra Kramer című csodás drámában.
Zűrök otthon
A karrierje folyamatosan felfelé ívelt, Hollywood egyik legmegbízhatóbb színésze volt ekkor, szinte csak és kizárólag színvonalas filmeket vállalt, és mindig emlékezeteset alakított. A kitörő szakmai sikerei ellenére Hoffman kamerákon kívüli életén azonban a káosz uralkodott. Ebben az időszakban ért véget ugyanis az első házassága Anne Byrne-nel (akit még 1969-ben vett el, és akitől Jenna nevű gyermeke született 1970-ben, illetve örökbe fogadta a neje előző kapcsolatából származó lányát, Karinát is), ekkor hunyt el az édesanyja, Lillian, illetve több hollywoodi stúdióval is pereskedett a kreatív kontroll elvesztése miatt. Sok mindenkivel összeveszett, több közeli barátját is elvesztette, aminek a forgatásokon tanúsított heves vérmérséklete és maximalizmusa volt az oka.
Ezúttal az 1982-es Aranyoskám című filmben egy szappanopera-szerep kedvéért volt kénytelen nőnek öltözni, hogy elnyerje az Akadémia tetszését. Ez sikerült is, legalábbis egy újabb jelölés erejéig, Ben Kingsley ugyanis erősebbnek bizonyult a Gandhiért.
Hoffman az Aranyoskám után kivett egy hosszabb alkotói szünetet, öt évig nem tűnt fel a mozikban, csupán az 1985-ös Az ügynök halála című tévéfilm főszerepére bólintott rá. 1987-ben lehetett látni legközelebb Warren Beatty oldalán az Ishtar című csúfos bukásban, ami már nem Oscarokra, hanem Arany Málnákra volt esélyes. Hoffman azonban azóta sem bánta meg e vállalását. „A film a következőt üzeni számomra: nem fontosabb-e, hogy azzal töltsd az életed, amit szenvedélyesen csinálsz, még ha másodosztályú is, mint hogy első osztályú és sikeres legyél valamiben, ami nem érdekel. Bár az Ishtarnak vannak hibái, én mégis szeretem” – nyilatkozta Elaine May rendezéséről.
Színészünk tehát megrázta magát, és a következő évben csodát mutatott a közönségének. Az 1988-as Esőemberrel ismét mindenkit levett a lábáról: Barry Levinson filmjével élete egyik legnagyobb sikerét könyvelhette el, és persze kiérdemelte élete második (és eddigi utolsó) Oscar-díját az autista Raymond Babbitt megformálásáért.
Máig A-kategóriás
A kilencvenes évek is hoztak számára szakmai és közönségsikereket, elég csak a Dick Tracyre (1990), a Hookra (1991), a Vírusra (1994), a Sleepers – Pokoli leckére (1995), az Őrült városra (1997), vagy az Amikor a farok csóválja… (1998) című Barry Levinson-szatírára gondolni, amelyért megkapta hetedik, egyben eddigi utolsó Oscar-jelölését. Való igaz, az ezredforduló nem hozott neki szerencsét, és talán az utóbbi 20-23 évben nem köthetők a nevéhez olyan filmes hatalmasságok, mint a korábban felsoroltak, de azért hébe-hóba azóta is becsúsztak sikerek (pl. Vejedre ütök, Utódomra ütök, Kung Fu Panda-filmek, Holiday) és minőségi projektek (pl. Az ítélet eladó, Én, Pán Péter, Parfüm – Egy gyilkos története, Felforgatókönyv, A séf, The Meyerowitz Stories (New and Selected)). Legközelebb pedig, ha végre elkészül, és be is mutatják, Francis Ford Coppola több évtizede dédelgetett álmában, a Megalopolisban lesz látható Adam Driver, Aubrey Plaza, Shia LaBeouf, Laurence Fishburne, Forest Whitaker és Jon Voight oldalán.
Az igazi főhős
S hogy mi volt Dustin Hoffman titka? Miért lett belőle sztár a hatvanas években, amikor a férfi főszereplőket magasnak és erősnek látták, „vésett” arcvonásokkal és tökéletes mosollyal? Nos ő, ahogy korábban James Cagney vagy Humphrey Bogart, nem istennek, hanem valódi, bár rendkívüli emberi lénynek tűnt, akivel könnyebb volt azonosulni. Hoffman, aki elsősorban színész volt, csak másodsorban sztár, nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy alakításait átjárja a realizmus és az empátia. Egyszer azt mondta: "Az egyik dolog, ami állandóan megragad, hogy amikor kimegyek az utcára, nem azt látom, amit a képernyőn. Bekapcsolom a tévét, és amit a képernyőn látok, az nem az, amit a való életben is. Ez pedig zavar engem. Közelebb akarok kerülni ahhoz, amit az életben tapasztalok. Szeretem, ha a hajam nincs belőve. Szeretem látni az embereket smink nélkül, vagy legalábbis úgy, hogy látszik az arcuk saját pírje, a saját pattanásaik és a sajátos viselkedésük."
Öt-hat évtizeddel ezelőtt lehetetlennek tűnt, hogy Dustin Hoffmanra főhősként gondoljunk. Ma már nehéz úgy ránézni, hogy bármi mást lássunk benne. Talán épp ő a tökéletes főszereplő: egyszerre hollywoodi sztár és generációjának egyik legnagyobb színésze.
