Prostik és stricik a Rákóczi téren: krimiszereplők Csuritól karatés Attiláig

A Rákóczi tér környéke a szocializmus kori Budapest megbélyegzett helyszínévé vált: bűnözői paradicsomként emlegették, miközben a Nyugatról érkező látogatóknak fontos célpontja volt a turistákra mind inkább nyitott fővárosban.

A területen különleges módon változtak meg a bizalmi viszonyok a nyomozók, a prostituáltak, valamint a futtatók között. Utóbbiak közül inkább a stricik voltak bűnözőnek tekinthetők, a lányok a kriminális életmód határkövének számítottak. A szocialista időszakban vált illegálissá a prostitúció, így a Kádár-kor nyomozóinak kellett megoldást keresniük a problémára. Még korábban, a Rákosi-korszak elején létrehozták az Országos Rendőrhatósági Nevelő Intézetet (ORNI), s az "államérdekből" lefoglalt budai villák egyikébe, a Németvölgyi útra beköltöztettek több száz fiatalkorú nőt, majd megkezdték szakmunkássá képzésüket. De az 1960-as évektől a Rákóczi tér volt a bizonyíték arra, hogy a prostitúciót nem lehet felszámolni. A Víg utcai és Tolnai utcai fogdák gyorsan megtölthetőek, ám a szabadulás után a lányok ugyanoda mennek vissza.

A Drót (The Wire) cím amerikai sorozatot imádták volna a fővárosi zsaruk az 1970-es években, mert az ottani utcai drogdealerekkel vívott harc éppen olyan értelmetlen volt, mint Józsefvárosban a prostituáltak üldözése.

A munka értelmetlenségét, a szélmalomharc hétköznapi apatikusságát úgy próbálták leküzdeni, hogy megkezdték a prostituáltak úgynevezett "beütését", vagyis nevelni akarták őket, ám ezúttal már nem a szakmunkásképzés volt előtérben: varrónő és taxisofőr helyett bűnügyi informátorokat képeztek.

A prostituáltak és futtatóik információin alapuló titkos nyomozások alapján az 1970-es és 1980-as években úgy tűnt, sikeres lehet az együttműködés a prostituáltakkal: azaz ha hallgatólagosan engedik nekik a munkát, ők segíthetnek nagyobb súlyú bűncselekmények felderítésében.

Ebben az időszakban a rendőrök javarészt romaként tekintettek minden a Rákóczi tér környékén élő prostituáltra és felettük hatalmat gyakorló, naphosszat kártyázó és a pénzre váró stricire, ezért fontos megérteni a cigányság akkori helyzetét. Nemes Ferenc és Szelényi Iván már a hatvanas évek végén írt tanulmányaiban rámutatott, hogy a Középső-Józsefváros valójában elslummosodik, azaz a leromlott városrészben a legalsó társadalmi rétegek, a háttérbe szorított társadalmi csoportok szegregációja növekedhet, ám úgy vélték, a hagyományosan ott élő középrétegek miatt a slummosodás korlátozott marad.

Ám a folyamatok végül nem a korlátok megerősödése felé mutattak. Sőt Ladányi János már egyértelműen gettósodást látott: az 1971 és 1986 között eltelt tizenöt év alatt Budapesten megduplázódott, 1,2-ről 2,4%-ra emelkedett a cigány tanulók aránya. A belső (VI.-IX.) kerületekben ez az arány már a hetvenes évek legelején is 2,7% volt, s 1986-ra több mint megháromszorozódott, 8,3%-ra emelkedett. Az 1970-es évekre már senkit sem érdekelt, hogy ha mind többen költöznek be vidékről, miként lehet az utcafrontivá lett kulturálisnak vagy etnikainak beállított különbségeket orvosolni. Hiszen Tarr Béla Családi tűzfészek című alkotásából az vált kézzelfoghatóvá, hogy egy generációkon átívelő együttélési kényszer, társbérlet milyen óriási nehézségeket, társadalmi ellentéteket okozhat. A rendező finoman megpendítette az 1961-es párthatározat miatt hivatalosan nem is létező cigánykérdést, amikor a főszereplő Laci szüleihez költöző menyasszonyát a fiú családja pszichikailag teljesen kikészíti, a lánynak pedig a család számára bemutatott barátnője a korszak egyik cigány származású színésznője, Rácz Irén volt. Így még nyilvánvalóbbá, makroszinten is értelmezhetővé tették, ahogy Laci szülei dologtalan, lusta asszonynak állították be a fiatal nőt, aki minden megfelelési kényszerével, minden tettével csak mélyebbre ásta magát.

A filmet 1979-ben mutatták be, az évtized végére már mindenki beleszokott az elmondhatatlanba, így a társadalmi problémákat átutalták a rendészeti szakemberek, hétköznapi rendőrök önálló intézkedési jogkörébe, illetve a társadalmi valóságot kampányszerűen feltárni igyekvő, de a változás hiányát is csak lassúságként láttató újságírók világába. Az 1970-es évek második felében a környéken élő interjúalanyaim szerint az IBUSZ-utaztatások keretében Magyarországra érkező német turistákat szállító autóbusz a Budai vár mellett már a Rákóczi téren is megállt a kíváncsiskodó külföldiek kedvéért.

Tonhauser László, a korszak neves felderítője, a Kék fény című bűnügyi magazin közkedvelt szakértője a Gutenberg téren született, a Józsefvárosban nevelkedett és kezdte pályafutását. 1974-ben a Belügyi szemlében megjelent Egy szervezett akció a prostitúció visszaszorítására című munkája, amely valójában egy sajátos adatfelvétel volt a Rákóczi tér és környékén működő prostituáltak világáról. A közrendvédelmi állomány segítségével napokon keresztül a téren, a környékbeli utcákon igazoltatták a prostituáltakat, a striciket, illetve az akció végét is előidéző vendégeket. Tonhauser célja a téren a kriminális világot jelentő személyek, csoportok megismerése volt.

Ma is kevés végzett szociológus dolgozik a rendőrségen, pedig az ilyen típusú vizsgálatok rendkívüli hasznot hajthatnak, nem pusztán pillanatképet adnak, hiszen az ezekből megszerezhető tudás különböző bűnügyi feladatokat (kihallgatás taktika, figyelés) tehet eredményesebbé. Ezeknek köszönhetően nem egy-egy idősebb körzeti megbízott, nyomozó tudására kell szorítkozni. Hátránya ugyanakkor, hogy az ilyen komplex akciók idejére a rafináltabb futtatók felfüggeszthetik saját tevékenységüket. Ugyanakkor nem módszertani dilemmák, hanem a kuncsaftok hiúsították meg a kutatási eredmények elkészültét: az igazoltatott "vendégekről" sokszor kiderült, hogy a városi vagy kerületi tanács megbecsült elvtársai…

A józsefvárosi rendőrök tehát igyekeztek feltárni a prostitúciót a hetvenes években, ám nem sok sikerük lehetett, mivel az egész problémát a nyakukba kapták, az állam többi szerve mintha kivonult volna az ügyből. Az üzletszerű kéjelgést az 1955. 17. számú törvényerejű rendelet úgy bűntette, hogy elengedhetetlen volt bizonyítani a nyomozóknak az üzletszerűséget, vagyis ironikus módon a szalagmunka-szerűséget, hogy az adott személy minden pénzt felajánlóval "elmegy üzletbe". Azaz csak úgy lehetett a prostitúciót bizonyítani, ha engedte az államhatalom megtörténni.

Az 1980-as évek Budapestjén, főként a Józsefvárosban a nyomozók részéről megszaporodtak az úgynevezett "opfelek", vagyis operatív felderítések, amelyek a korszak bűnügyi terminológiájában operatív feldolgozásokat jelentettek, a mai szakterminológiában titkos nyomozásokat értük alattuk. Ezek tették lehetővé, hogy adatgyűjtést lehessen kezdeményezni. A legtöbb adatgyűjtést a Rákóczi téren, illetve az úgynevezett "gépkocsisoron", Salétrom utcában megjelenő személyek miatt indították. Önmagában az üzletszerű kéjelgés is megalapozhatta volna a felderítést, ám az adatgyűjtés megnyitásakor már inkább az erre ráépülő bűncselekményeket választották ki, hiszen az üzletszerű kéjelgés rendszeres létét a rendőri szervek ki nem mondva, de lényegében elfogadták.

A Rákóczi tér környékén a prostituáltak és a rendőrök közötti bizalmi viszony kiépülését éppen az szolgálta, hogy a rendőrök feltételezték, hogy a szocialista alvilág egyik legalacsonyabb építőköve az utcai prostitúció: a stricik, a kurvák és a kuncsaftok közötti hármasságba vendéglátósok, orgazdák, alkalmasint betörők vagy csempészek is bekapcsolódnak.

Ezen kívül még látszik kapcsolat a prostituáltak, illetve a futtatók és a rendőrök egymás közötti viszonyában.

Az előbbire példa a Madárka fedőnevű nyomozás, ahol a Csuri gúnynevű prostituált által elkövetett markecolások (a rablás minősített esete, amikor védekezésre képtelen állapotba helyezett sértettet az elkövető kifoszt) felderítése érdekében nyitják meg az operatív felderítést 1987. február 9-én.

A nyomozás kezdetén arra helyezik a hangsúlyt a rendőrtisztek, hogy Csuriról adatokat gyűjtsenek, miután valódi személyazonosságát (F. Rozália) megismerik, pusztán olyan adatokkal is megelégszenek, hogy a különböző fedőnevű ügynökök (Tünde, Írisz, Angelika) mikor és hol látták autókba beszállni illetve feltűnni. Végül augusztus 18-án lezárták az operatív feldolgozást azzal, hogy K. Annamária, illetve L. Tiborné 1987. július 28-án az esti órákban a József körúti Góbé Étteremben az ittassá vált W. Róbert NSZK-ba származott hazánkfiát megszabadította aranyláncától és pénzétől. Az úgynevezett markecolás hónapokkal az ügy megindítása után történt. A történet különlegessége, hogy a prostituáltak egymást nem éppen azok miatt a markecolások miatt voltak hajlandóak a rendőrség számára jelenteni, amelyek a nyomozókat érdekelték, így lehetségessé vált egy nyomozást lezárni olyan bűncselekménnyel, amely a nyomozás megindítása után történt, továbbá nem is szerepel a nyomozás lezárásakor az a személy az elkövetők között, akiknek a személye miatt az egész munkát megkezdték.

A rendőrök és a stricik közötti kapcsolatra példa az 1987-ben megindított úgynevezett Gyöngyvirág fedőnevű nyomozás. Eredetileg operatív felderítést nyitottak a Rákóczi tér és környékén prostitúcióba bevont gyermek- és fiatalkorú személyek felderítése érdekében. Az 1987. március 28-án megnyitott "opfelnek" érthető okokból a fiatalkorú prostituáltakra kellett volna fókuszálnia, ám már késő tavasszal a különböző fedőnevű ügynökökkel (Fred, Viktor) történt egyeztetés alapján egy úgynevezett "karatés Attila" kerül a középpontba, akiről persze egyes ügynökök, illetve alkalmi titkos adatszolgáltatók taekwondo-s Attilaként emlékeznek meg. Ne felejtsük el, hogy a magyar társadalomnak a távol-keleti harcművészetekről nagyrészt az 1984-ben vetíteni kezdett Linda sorozattól fogva volt fogalma.

A különböző fedőnevű ügynökök úgy nyilatkoztak, hogy

a »karatés Attilát« látta verekedni tegnap este a Horváth Mihály téren, egy lányt rúgott is, aki nemrégen (sic!) jött ki a térre. Hallottam, hogy egy milliomos kurvát szedett össze, akinek a szülei külföldön dolgoznak, állítólag egy Mitsubitsit is eladatott már vele és jelenleg abból él meg. Tudom, hogy a Karatésnak nagyobb betörők előtt is neve van, félnek tőle, mert nagyon jól verekszik, de komolyabb balhékat nem tud megcsinálni, nincsen hozzá esze…

A Viktor fedőnevű ügynök fentebbi jelentése is jól rámutat arra, hogy a gyermek- és fiatalkorú prostitúciót feltárni igyekvő nyomozáshoz felhasznált ügynökök nagy valószínűséggel olyan stricik, akik pusztán a saját üzletmenetüket féltették egy alapvetően agresszív, de buta személytől. Más ügynöki beszámolókból kiderül, hogy "karatés Attila" a gépkocsisoron is gyakran munkaképtelenné tette a lányokat, illetve felmerült már egy R. János nevű neves betörő részéről, hogy testőrévé fogadja a később L. Attilaként azonosított személyt. A Rákóczi tér stricijei érthetően úgy döntöttek, hogy a gyermek- és fiatalkorú lányokat, illetve az azokat futtató striciket inkább bevédik szemben az őrültként viselkedő Attilával.

A szocialista kori rendőrségnek a prostitúcióhoz fűződő, szakaszosan megváltozó elképzelései nem csupán arról tanúskodnak, hogy a rendőri, állami vezetés miatt kényszerpályára kényszerülhet a szakmai munka. Hanem arról is, olyan bűnügyileg fertőzött terület, mint a médiának és közbeszédnek köszönhetően gócponttá váló Rákóczi tér, leginkább homeopátiás módszerrel kezelhető, azaz azzal a gondolattal, hogy hasonló a hasonlót gyógyítja. A bűnügyes zsaruk korabeli titkos nyomozásaikkal olyan csapongó, sokszor önmagukkal is vitatkozó szövegvalóságokat hoztak létre, mint ugyanebben az időben a "Péterek nemzedéke" (Esterházy, Lengyel, Nádas, Hajnóczy), a posztmodern prózafordulatukkal.

A titkos nyomozások nyomán nem felszámolták vagy átalakították a Rákóczi teret használók bűnelkövetői, informális struktúráját, inkább csak más személyekkel ugyanazokat a problémákat hívták életre. A rendőrök számára pedig egyértelműnek kellett lennie, hogy aki nekik segítve felnyomja bűnöző riválisát, saját tevékenységét nem számolja fel, sokkal inkább megerősíti szerepét a Rákóczi téren.

Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan