Végig lehet higgadtan gondolni egy vészhelyzetet, amíg a kellős közepén járunk?
Legalábbis meg lehet próbálni.
Miért sietett ennyire a könyv megírásával?
Két oka van, hogy úgy döntöttem, gyorsan megírom ezt a rövid esszét. Egyrészt vannak dolgok, amelyek azonnali magyarázatot igényelnek. Mindenekelőtt a fertőzés matematikája, ami sokszor szembemegy az intuitív gondolkodásunkkal. Ezzel kapcsolatban nagy zavar uralkodott a fejekben, és segíteni akartam az embereknek mélyebben megérteni, miért van szükség mindazon lemondásokra és áldozatokra, amelyeket megkövetel tőlünk a jelenlegi helyzet. Valamint el akartam oszlatni néhány tévhitet, amelyek a számok félreolvasásából fakadnak. Másrészt úgy vélem, hogy léteznek bizonyos "lassabb" gondolatmenetek, amelyek hangsúlyozására nagy szükség van most. Például az, hogy miként függ össze a járvány a környezetünkkel és az információáramlással kialakított viszonyunkkal. Ezeket muszáj feszegetni már a fertőzés idején is.
Ha ugyanis nem tesszük, a krízis után jó eséllyel visszazökkenünk a régi kerékvágásba, anélkül, hogy a szokásaink érdemben változtak volna. Ez pedig annyit tesz, hogy elkezdünk megágyazni a következő világjárványnak.
Európában Olaszországra csapott le először súlyosan a járvány. A tragikus hírek mellett szívmelengető videók is keringtek a közösségi oldalakon arról, hogy az otthonaikban rekedt emberek az erkélyeikről énekelnek. Mennyire általános ez a közösségi szellem? Még mindig énekelnek az olaszok, vagy megváltozott a hangulat az utóbbi hetekben?
Ezek a felvételek a kijárási tilalom első heteiben készültek. És igen, megható volt látni a tömeges részvételt és a játékos, örömteli reakciókat. De aztán az énekszó elhallgatott, és egy mélyebb aggodalom lépett a helyébe. Ehhez túl sokan haltak meg, és túl sokan szenvednek most is súlyosan.
Visszatérő téma, hogy a mostani válság tartósan átalakíthatja az életmódunkat, de ön is említette, lát esélyt a tanulságok elmaradására is. Végső soron mi a nagyobb félelme: az, hogy kártyavárként omlik össze a civilizációnk, vagy inkább az, hogy a járvány elmúltával nem változik semmi?
Mindkét lehetőség aggaszt. Azt azért tudjuk, hogy nincs teljes visszatérés a válság előtti állapotba. Arra kellene tehát fókuszálnunk, hogy az önvédelem érdekében meghozott mostani intézkedéseink a jó irányba mutassanak. Mert ezek a változások a vészhelyzetet követően is velünk maradnak majd. Mennyire fontos a magánéletünk biztonsága? Tudunk-e hatékonyan védekezni úgy, hogy ne sodornánk veszélybe a demokráciát? Tényleg több autoriter országot szeretnénk a világban? Biztos, hogy egy megosztott vagy akár széteső Európai Unióra vágyunk? Mindezeket a kérdéseket gondosan kell mérlegelnünk, és nem halogathatjuk a válaszadást.
A járvány minden eddiginél plasztikusabban mutat rá, hogy a nagy krízisekkel csak világszintű összefogással tudjuk felvenni a harcot, ám közben nem enyhült a törzsi, bezárkózó, bűnbakkereső retorika sem a közbeszédben. Ön szerint inkább egy nyitottabb és nemzetközibb, vagy egy töredezettebb és acsarkodóbb világ felé tartunk?
Minden olyan próbálkozás kudarcra van ítélve, amelyik nemzeti vagy lokális szinten próbálja kezelni a kialakult helyzetet. Eleve nincs olyan, hogy "olasz helyzet" vagy "kínai helyzet", ahogy nincs Magyarország és nincs Egyesült Államok sem. A vírust nem érdeklik az országhatárok, észre sem veszi őket. Ha sikerül visszaszorítanunk Európában, majd berobban Afrikában és Indiában, és visszatér onnan, lehet, hogy még erősebben. Tehát olyan megközelítésre van szükségünk, ami az együttműködésen alapul. Vegyük kapásból az Európai Uniót.
Itt az idő, hogy az EU végre bizonyítsa, nem pusztán egy pénzügyi szövetség. Ha ugyanis erre képtelen, akkor meg fog szűnni.
Sajnos hagytuk a populizmust és a nacionalizmust túlzottan megerősödni az országainkban, így a politikusok és kormányok most sem okozhatnak csalódást az erre fogékony követőiknek. Foglyul ejtett, és mindnyájunk életét veszélyezteti egy olyan ideológia, ami azért nőhetett így a fejünkre, mert kényelmesnek tűnt hangoztatni és elhinni a szólamait.
A tudományos képzettség és látószög segít a mindennapi szorongások, félelmek, illetve irreális vágyak enyhítésében? Az irodalom vagy a matematika nyújt nagyobb vigaszt ilyen időkben?
A tudomány segít értelmezni azt, ami zajlik körülöttünk. Valószínűleg ez az egyetlen jó eszközünk a helyes megértésre, így arra is, hogy reális elvárásokat támasszunk a jövőnkkel szemben, és ne csalódjunk hatalmasat minden egyes fejleménynél. Eleve nagyon nehéz átlátni, hogy mire vágyhatunk, és mire nem vágyhatunk egy ilyen időszakban. Tudomány nélkül viszont ez nemcsak nehéz, de egyenesen lehetetlen küldetés, így nem marad más, mint átadni magunkat a félelemnek. Az irodalom ezzel szemben arra szolgál, hogy a lelkünket gyógyítsuk. Segít nagyobb távlatokból nézni a katasztrófát, hogy összehasonlíthassuk korábbi világégésekkel. De be kell vallanom, nehezemre esik az olvasás az elmúlt negyven napban. Egyszerűen képtelen vagyok elfordítani a tekintetem az előttem kibontakozó valóságtól.
A könyvben azt írja, hogy nem elég megértenünk a vírust, de tudnunk kellene tanulni is tőle. Mit tanulhatunk a SARS-CoV-2-től?
A gyors alkalmazkodás képességét. A vírusok könnyen mutálódnak, hogy igazodhassanak az új környezetükhöz. Jelenleg ez lenne az elvárás velünk szemben is. A világról vallott nézeteink és elképzeléseink egész sorát kell feladnunk, hogy újakat építsünk helyettük. Ha lehet, igazságosabb alapokon.
A szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a jövőben még fertőzőbb és halálosabb vírusok várhatók. Ön szerint a mostani helyzetből tanulva képesek leszünk felkészülni egy ilyenre?
Érdemes megnézni a kelet-ázsiai országokat, mint Dél-Korea vagy Szingapúr. 2003-ban a SARS-szal, 2012-ben a MERS-szel küzdöttek. Láthatóan rengeteget tanultak azokból a járványokból, ezért is tudtak most gyorsabban és hatékonyabban lépni a COVID-19-cel szemben. Ezért fontos most, hogy mi is figyeljünk és jegyzeteljünk. Meg kell értenünk mindent, hogy tanulhassunk belőle. És aztán nem szabad felejtenünk. Sajnos jellemző ránk, hogy túl könnyen felejtünk.
Hogy fest egy átlagos napja a karantén idején? Mikor volt például utoljára az utcán?
Ahogy írom ezeket a sorokat, már nyolcadik napja nem hagytam el a lakásunkat.
Legutóbb élelmiszerboltba ugrottam ki, de általában inkább hagyom, hogy a feleségem végezze a bevásárlást. Úgy érzem, neki nagyobb szüksége van azokra a percekre a szabad levegőn, mint nekem.
Van olyan szokása, amiről már biztosan tudja, hogy nem fog hozzá visszatérni a válság után sem?
Nem tudom, hogy képes leszek-e tartósan változtatni a szokásaimon. Remélem, igen, de nem tudhatom biztosan, hogy elég erős leszek-e ehhez. Mindig is nagy utazó voltam. Rengeteget utaztam, valószínűleg sokkal többet, mint amire szükségem lett volna. Egyfajta megszállottsággá vált ez nálam. Abban majdnem biztos vagyok, hogy ez változni fog, és sokkal jobban megválogatom majd, hova megyek és hova nem. Legalábbis egy hosszabb ideig.
