A világjáró olasz Maestróval a próbák szünetében beszélgettünk.
Egy család hat nemzedéke koporsó-kereskedelemmel foglalkozik, és e bombaüzlet érdekében nem válogatnak az eszközökben. Ez az alapötlete Dusan Kovačevič A maratonfutók tiszteletkört futnak című fekete komédiájának, amelyet Magelli állít színpadra a Magyar Színházban.
– Ön visszajáró vendég Budapesten. Több mint 40 évvel ezelőtt már bemutatkozott rendezőként ugyanebben a színházban, Csehov Sirályával, egy jugoszláviai társulattal. Hogyan emlékszik vissza az akkori munkájára és a 70-es évek Budapestjére?
– Nagyon fiatal voltam, alig 25 éves. Emlékszem, a város rögtön elbűvölt, de legalább ennyire a színházi élete. Persze, furcsa volt, hogy orosz katonákat is lehet látni, de már akkor érezhető volt e jelenléttel szemben egyfajta távolságtartó és kritikus magatartás. Egyik este előadás után elmentünk vacsorázni egy étterembe, ahol már ott ült néhány orosz tiszt, amikor megérkeztünk. Bennünket kiszolgáltak, nekik viszont azt mondták, hogy záróra van.
– Ez is az ellenállás egyik formája…
– De nagy szeretettel emlékszem Hubay Miklósra, akivel még Olaszországban ismerkedtem meg, vagy Eörsi Istvánra, akinek több darabját is rendeztem Németországban. Éppen Hubay volt az, aki megszervezett nekem egyik délután egy találkozót Szabó Magdával az ő budai házában. Felejthetetlen volt az a három óra, amit nála töltöttünk. Magyar barátaim kézről kézre adtak, meghívtak magukhoz, vagy elvittek különleges helyekre, miközben megismerhettem a budapesti értelmiségi világot.
– Nem ez volt azonban az első budapesti útja.
– Először 1963-ban jártam itt, 14 évesen. Rávettem apámat, hogy hozzon el, mert látni akarom a Pál utcát (Magelli tökéletes magyarsággal ejti ki az „utca” szót. (Molnár Ferenc regénye kötelező olvasmány Olaszországban – GNL). Kocsival jöttünk Firenzéből Bécsen keresztül. Még vízumot kellett kérnünk, és Magyarországon nem voltak autósztrádák. Akkoriban is gyönyörűnek láttam Budapestet, de szomorú, megsebzett volt. Amikor tízegynéhány évvel később visszajöttem, egy büszke várost találtam, amely végre talpra állt. Ez mélyen megmaradt az emlékezetemben.
– Az elmúlt évtizedekben többször is rendezett már Magyarországon, Miskolcon, Zalaegerszegen, Kaposvárott. Mi vonzotta Kovačevič darabjához?
– Amikor Kovacevic még egészen fiatalon, a 70-es évek elején megírta ezt a darabot, talán a „kommunista dinasztiák” allegóriáját akarta ábrázolni. Ma már a volt jugoszláv köztársaságokban klasszikusnak számít, és egyre több helyen játsszák. Számomra ez a darab mai olvasatában a kapitalista rendszer gonosz kórképe. Raboljunk a másiktól, hogy nekünk több legyen – a kapitalizmus így képzeli a maga halhatatlanságát. Manapság kevés olyan szerzőt találunk, akik igazán otthon lennének a tragikomédia műfajában, úgy gondolom, Dusko egyike a legkiválóbbaknak egész Európában.
A darabban nincs szó szeretetről, csak önzésről, piszkos üzletekről, pénzről, a halállal való kereskedésről. Ez utóbbi már önmagában nagyszerű ötlet: ez a család az évtizedek során eladott 20 ezer koporsót, de csak ötvenet gyártott.
Ez a kapitalizmus módszere: felmarkolni a pénzt, eltüntetni, aztán befektetni... és ez ma is aktuális, nemcsak az olyan átmeneti szakaszban lévő országokban, mint Magyarország, hanem ugyanezt megtaláljuk Olaszországban, Ausztriában és másutt is. Olvastam egy cikket arról, hogy mennyi csalás van az Európai Unió pénzügyei körül… és közben mindenütt tönkretették a munkásosztályt, már sehol sem lehet hallani a hangját.
– Van a darabban egy mondat: „A halál az egyetlen biztos és örök üzlet” – mondja Mirko, a család legfiatalabb tagja. Ez nagy igazság az életben is: gondoljunk csak a fegyverpiacra, de még a médiára is, amely a legnagyobb címlapsztorikat a katasztrófákból, a sorozatgyilkosságokból csinálja.
– Ez pontosan így van. Éppen ezért akarjuk, hogy a darab fináléjának a közönség is részese legyen! Amikor Mirko megöli Cristinát, ugyanolyan gazember lesz, mint felmenői. Már nem az az álmodozó fiatalember, aki Afrikába készül, és meg akar szabadulni a pénz rabságától. Olyan lesz, mint a többiek, sőt, még náluk is rosszabb. Ez az új nemzedékek problémája: beilleszkednek a rendszerbe, és ezáltal rosszabbak lesznek, mint az öregjeik. Igen, erről szól a darab: a halál a legnagyobb üzlet. Gondoljunk csak bele: 40 éven át kizsákmányolnak, aztán eldobnak minket. Mit jelent egyáltalán az, hogy „élni”? Van egy nagyon jó barátom, egy híres francia építész Patrick Bouchain, aki Rennes városában épített munkásoknak egy utcát, amelyben minden van: a háromemeletes, gyönyörű házak között általános iskola, mozi, színház, üzletek, és az utca végére tervezett egy temetőt. Ki akarták érte tüntetni, de ő nem fogadta el, mert csak azt akarta keserű iróniával bebizonyítani, hogy a kapitalista rendszer egy kilométert ad az emberi életnek.
– Ebből is lehetne egy fekete komédiát írni… Mirko figurája és a darab befejezése engem kicsit Mrožek Tangójára emlékeztet. Ott is a legfiatalabb veszi át a hatalmat…
– Erre nem is gondoltam, pedig még fiatal koromban rendeztem is Mrožeket. Igen, valóban lehet némi párhuzamot találni a kettő között. Csakhogy Mrožek a befejezéssel hagy egy kis reményt, Mirko viszont a legundorítóbb, első számú kapitalista lesz…
– Ön egyszer azt mondta, hogy egy országról sokat elárulnak a színészei. A mostani próbák során mi újat tudott meg Magyarországról?
– Már nem idegenek nekem a magyar színészek, hiszen többször dolgoztam velük. Pontosak, mint a németek, de sokkal szabadabbak, és pozitív értelembe véve őrültek. Nagyon temperamentumosak, gyakran euforikusak, de időnként váratlanul depresszióba esnek. Néha egy látszólag semmiségtől belezuhannak egy gödörbe. Ezt én nagyon szépnek találom, bármilyen is nehéz ilyenkor velük, mert olyan emberekről van szó, akiknek van bátorságuk megmutatni magukat nekem a színpadon anélkül, hogy elrejtenék a gyengéiket. Franciaországban például a színészek szinte mindig védőburokkal veszik körül magukat. A németeknek megvannak a maguk határozott elképzeléseik, de könnyű velük vitatkozni. Az olaszok nagy mesterei a nyelvnek, gyorsak, de nehéz őket levinni a dolgok mélyére.
A magyar színészek nyitottak, jól bánnak a nyelvvel, viszont érzik a mélységeket is.
– Lehet, hogy ezek az érzelmi hullámzások a közép-európai szellemből táplálkoznak. Azt mondják, hogy nem véletlenül született meg az abszurd műfaj éppen ebben a régióban, Kafkával, Örkénnyel…
– … és ne felejtsük el a románokat, Tristan Tzarával, Ionescóval vagy a még korábbi Ion Luca Caragialéval, akit az egész irányzat atyjának is tekinthetünk! De igaz, hogy ezt a térséget áthatja ez a szellem. A magyarok mégis mások, aminek szívesen megfejteném a titkát. Szabó Magda mondta: a magyarok önmagukon kívül hordják a lelkük egy részét.
– Pályája kezdetén együtt dolgozott Roberto Benignivel, majd Giorgio Strehlerrel, a milánói Piccolo Teatro legendás igazgatójával.
– Benignivel csináltuk meg első stúdiószínház-társulatunkat, még szinte gyerekek voltunk. Együtt nőttünk fel – ő három évvel fiatalabb nálam –, és egy életre szóló barátságot kötöttünk. Aztán a 2010-es évek első felében újra sok közös munkánk volt Robertóval a pratói Metastasio színházban, amelynek igazgató-főrendezője voltam. Giorgio Strehlertől viszont asszisztenseként tanultam meg, hogyan kell megélni a színházat, annak minden szépségét. Később egészen közeli kapcsolatba kerültem Benno Bessonnal, aki Bertolt Brecht történelmi asszisztense volt a Berliner Ensemble-nál. Dolgoztam vele Genfben, Párizsban, Rennes-ben egyaránt és mindent átadott nekem, amit Brechtről tudni lehet.
– Olaszország ma, ugyanúgy, mint Magyarország, tele van társadalmi problémákkal, feszültségekkel. Hogyan reagál erre az olasz színház?
– Úgy érzem, hogy napjainkban az olasz színház nagy identitási válsággal küzd. Én a Metastasióban megpróbáltam visszahozni az állandó társulat hagyományát, mert meggyőződésem, hogy a színész-sztárrendszer teszi tönkre a színházat. Vannak olyan színészek, akiknek napi 3-4000 eurós fizetésük van, miközben nagyon sok tehetség nem jut munkához. Én egy kicsi, de erős társulatot alakítottam ki, és látom, hogy egyre több helyen próbálkoznak ezzel, Modenában, Genovában, Torinóban. Ezzel együtt a színház alapvető reformra szorul, és be kell töltenie azt a szerepet, amit Strehler is vallott: a társadalom szolgálatát. Ez jelenleg Európában legjobban Németországban működik, de Magyarországon is hasonlót tapasztalok, annak ellenére, hogy itt most megpróbálnak színházakat bezáratni az egyre csökkenő finanszírozással.
Ez nagyon nagy baj, mert a magyarok a színháznak köszönhetik saját kulturális identitásukat. Mindig is az ellenállás eszköze volt, hol a nyelv védelmének érdekében, hol pedig a politikai véleménynyilvánítással.
Éppen ezért keményebben fel kellene lépni e tendencia ellen! Németországban például aligha lehetne ezt megcsinálni, mert nagyon erős a művészek érdekképviselete, miközben a volt jugoszláv köztársaságokban is sok kis színházat lehetetlenítettek el, mert tudják, hogy „hülyéket” sokkal könnyebb kormányozni.
– Egyetlen hatalom sem rajong az okos emberekért…
– Nagy a felelősségünk a fiatal korosztályokkal szemben, mert ha egy országban csökkentik a kulturális színvonalat, az előbb-utóbb azzal jár, hogy a gazdaság is visszaesik. A magasabban képzettek elmennek olyan országba, ahol jobban megbecsülik a tudást.
– Az utóbbi években sokan aggódnak Európa jövőjéért. Hogyan lehet megfékezni a nacionalizmus, az idegengyűlölet és más szélsőségek terjedését?
– Én büszke vagyok arra, hogy toszkán, hogy firenzei vagyok, de nincs szükségem arra, hogy bizonygassam nemzeti hovatartozásomat. Sokkal fontosabb számomra, hogy ezen a parányi területen, amit Európának neveznek, ahol számos csodálatos kultúra és nyelv él, őrizzük meg a sokféleség alkotta egységet. Egyedülálló szépség birtokában vagyunk! Valamikor a Közel-Kelet volt hasonló, Libanonnal, Jordániával, Marokkóval, az egész mezopotámiai területtel, Perzsiával, ahol a sokféle nyelv és kultúra harmóniában élt, ezt azonban lerombolta a mocskos háborúk sorozata. De Európában, Isztambultól Skóciáig, Berlintől Oroszországig, hogyan gyűlölhetik egymást az emberek? Szeretnünk kell egymást, mindegy, hogy olaszok, magyarok, horvátok, franciák vagyunk. Elég, ha felismerjük a sokféleség együttes szépségét. Ilyen egyszerű…
