Amikor ez az interjú készül, már csaknem két éve tart a mi életünkben is a világjárvány. Amikor elkezdődött, egyszer már megkérdeztem, hogy ön szerint hogyan hat majd a koronavírus a pszichénkre. Akkor még csak találgattunk, de mi látszik most?
Ezt az állapotot most már krónikus stressznek lehet nevezni: nem egy hirtelen beütő, nagy krízissel, hanem egy elhúzódó, minden egyes napunkra ható, feszült, bizonytalan állapottal küzdünk. Ez mentálisan és szomatikusan is rendkívül megterhelő, egyaránt igénybe veszi a testi és a lelki egészségünket. A krónikus stressz kifejezetten alattomosan pusztít: lehet, hogy nincsenek jól körvonalazható nagy krízishelyzetek, de a láthatatlan, mindig jelenlévő, a "háttértárunkat" állandóan megterhelő érzés is nagyon káros tud lenni. A mentális megbetegedések száma világszerte megduplázódott, egyre többen küzdenek depresszióval és szorongásos tünetekkel. A frontvonalban, vagyis a pszichiátriai osztályokon, illetve a járóbeteg-ellátásban dolgozó kollégák a pandémia kezdete óta jelzik, hogy a segítségre szorulók száma messze meghaladja az egészségügyi ellátórendszer kapacitását. Nagyságrendekkel több pszichiáterre és pszichológusra lenne szükség, hogy legalább azok megkapják a megfelelő kezelést, akik a segítségkérésig eljutnak.
Kapcsolódó
Orvos-Tóth Noémi: Az élettörténetünkbe kitörölhetetlenül beíródnak ezek a napok
Hogy hogyan jövünk ki a krízisből, azon is múlik, hogy hogyan fordítjuk le magunknak a történteket: csapásként, amiben tehetetlen áldozatok vagyunk, vagy olyan nehézségként, amin az első ijedtség után úrrá tudtunk lenni.
Bár nyilván minden korosztálynak nehéz ez az időszak, a tinik most olyan élményeket hagynak ki, amelyek egyébként a tinédzser éveik fénypontjai lennének. Ez biztosan nyomot hagy.
Így van, ez egészen biztos. A kamaszkor egyik fő feladata a szülőkről való leválás és a saját identitás kialakítása. Ehhez rengeteg élményre, saját kortársak körében megélt tapasztalatra van szükség, sőt, a határok feszegetésére, a szabályok megkérdőjelezésére. A pandémia ezt szinte ellehetetlenítette, ahogy a fénypontokat jelentő korszaknyitó vagy záró eseményeket, mint például a ballagás, a szalagavató vagy a gólyabál is. Ezeket, ha meg is tartották, átjárta egy lebegő bizonytalanság, tétovaság, kiszámíthatatlanság, ami jelentősen elvett az események értékéből. A kamaszok kifejezetten igénylik, hogy beleszólhassanak az életük alakulásába, ha erre nincs lehetőségük, azt bizony megsínylik. Ennek már jól láthatók a jelei:
egyre több fiatal érzi úgy, hogy minden mindegy.
Sokan elveszítették a lendületüket, motiválatlanná váltak, összességében kiábrándultan, fásultan tekintenek az életükre. Attól tartok, ez nem múlik el nyomtalanul a járvány lecsengése után sem.
Nemcsak a járványnak, de ennek a kornak a jelensége az is, hogy megrendült a "közéleti bizalmunk": fake news-korszak, dezinformáció, de még azoknak is nehéz a hiteles és megbízható információk felkutatása, akik gyakorlottan mozognak az információs térben, és nem dőlnek be álhíreknek, konteóknak.
Az ember kognitív kapacitása korlátozott, vagyis nem tudunk minden információt érdemben, mélységében feldolgozni, kiértékelni. A legtöbb ember az olvasott cikkeknek csupán a címét olvassa el, és azt is úgy értelmezi, hogy az illeszkedjen a már meglévő világképébe. Az álhírek gyakran éppen azért ragadósak, mert bonyolult összefüggéseket leegyszerűsítve tálalnak, így megadják azt az érzést, hogy értjük, mi történik körülöttünk. Bizonytalanság idején különösen fogékonyak vagyunk az álhírekre, hiszen "olcsón" hozzájutunk a biztosnak tűnő magyarázatokhoz. Egyébként az információk bizonytalansága is része annak a folyamatosan feszült állapotnak, amiről már beszéltünk, és ami a jövőképünkre is hatni fog.
Azon gondolkodtam ennek kapcsán, hogy annyi haláleset meg veszteség után vajon kialakul-e bennünk össztársadalmi szinten a "túlélők bűntudata"?
Ez különösen azoknál figyelhető meg, akik közeli hozzátartozójukat veszítették el. Nagyon sokaknak nem adatott meg, hogy ott lehessenek a szerettük betegágyánál, hogy fogják a kezét, hogy kimondják egymásnak azokat a mondatokat, amik később segíthetnek a gyász feldolgozásában, enyhíthetik az itt maradtak fájdalmát. A búcsú hiánya, az érzés, hogy ott kellett volna lennem, ám nem lehettem ott, sokakban úgy csapódott le, hogy cserbenhagyták a szerettüket. Ez a bűntudat megnehezíti az elengedést, a továbblépést. Én magam is elveszítettem az anyai nagymamámat, akitől nekünk sem volt lehetőségünk elbúcsúzni, hiszen nem lehetett az osztályt látogatni. A mai napig fáj, hogy nem tudtuk egy öleléssel, egy simogatással lezárni, lekerekíteni a kapcsolatunkat, hogy nem biztosíthattuk őt arról, mennyire szeretjük. Ez a befejezetlenség különösen megterheli az emberi lelket. De általában is igaz, hogy a veszteségek korát éljük. Bármerre nézünk, veszteséget, változást, átalakulást látunk, ezekhez nem könnyű alkalmazkodni.
A járványhelyzet fényében az új könyve már a címével - Szabad akarat - is felvet kérdéseket: hisz első értelmezésben a szabad akarat mindig, de most különösképpen szembe találja magát a felelősséggel.
Számomra a szabad akarat nem azt jelenti, hogy "bármit megtehetek", nem kell senkire tekintettel lennem, mehetek a saját vágyaim után. Pszichológiai szempontból, illetve ahogy én erről gondolkodom, a szabad akarat azt jelenti, hogy megdolgoztam a családi örökségemet, felismertem a transzgenerációs traumákat az életemben, és képes voltam a negatív, akadályozó mintákat átdolgozva egy olyan életet kialakítani, ami már nem a régi hiányokról, korlátokról, fojtogató elvárásokról szól, hanem az én saját autentikus meggyőződéseimet és törekvéseimet tükrözi. Számomra ezt jelenti a szabad akarat. Ebből a nézőpontból az, hogy milyen korlátozások vannak egy vírus miatt, igazából indifferens. A belső szabadság akkor is megélhető, ha kívülről számtalan korlát, szabályozás nehezíti az életünket.
Amikor először beszélgettünk a kötetről egy Margó fesztiválon, akkor a könyv még csak születőben volt. Másmilyen lett attól, hogy egy ilyen furcsa korban íródott?
Talán mélyebb lett, talán lassabb is. A történeteket hosszabban mesélem el, hogy kimondatlanul is jelezzem, az önismereti út egy hosszú, elhúzódó folyamat, amiben nem várhatunk egyik napról a másikra átütő változásokat. Az emberi lélek egy lomha képződmény, ami általában ellenáll a változásnak, az alapvető működésmódját nem szereti megváltoztatni. Ez az időszak amúgy is felveti a kérdést: hova rohanunk, nem kellene-e gyakrabban megállnunk, és pontosítanunk az irányt?
Elsőre sokaknak meglepő lehet, hogy nem egy szó szerinti értelemben vett "Örökölt sors 2-t" írt, hanem egy picit távolabb lép a transzgenerációs pszichológiától. Hogyan alakult az a gondolatmenet, hogy erre lépünk tovább?
Igazából a Szabad akarat marad a transzgenerációs szemlélet keretrendszerében, ez nem változott. Az első kötet megismertette az olvasót az elméleti háttérrel, így a Szabad akarat esetében már lehetőségem volt részletesebben is kifejteni azokat a témákat, amik meglátásom szerint megkeserítik az életünket, és közrejátszanak abban, hogy egy torz, egyáltalán nem emberarcú világot hoztunk létre. Az első fejezet a pénzről szól, illetve csak úgy tűnik, hogy a pénzről, ám valójában arra világít rá, hogy a feldolgozatlan traumák hatására hogyan válik a világunk egyre anyagiasabbá, egyre versengőbbé. Ez egy nagyon izgalmas folyamat. Ahogy Hermann Imre, a múlt század jelentős elméletalkotója szerint mindannyian a megkapaszkodás ösztönével jövünk a világra, azzal a vággyal születünk meg, hogy legyen valaki, aki megtart minket, aki kellő érzékenységgel emel be minket a világba. Kell valaki, akibe bele tudunk kapaszkodni, aki mellett megélhetjük a primér biztonság érzését. Ideális esetben a szüleinkbe testi és lelki értelemben is bele tudunk kapaszkodni, mert képesek ráhangolódni a vágyainkra. Abban az esetben azonban, ha ők maguk is sérüléseket hordoznak, erre a ráhangolódásra csak részben lesznek képesek. Ilyenkor a gyermek szükségletei kielégítetlenül maradnak, és olyan hiányok keletkeznek, amiket később anyagi javakkal igyekszik pótolni. Ha nincs megtartó emberi kapcsolat, a tárgyakba próbál kapaszkodni. Mára egyértelműen láthatóvá vált ez a folyamat. A közösségi értékek generációról generációra erodálódnak, a szolidaritást maximum kampányszerűen gyakoroljuk, míg a mindennapi életünkön eluralkodnak az indulatok. Naponta tapasztalhatjuk, hogy a legcsekélyebb nézetkülönbség is gyűlölködő konfliktushelyzetté eszkalálódik, mert képtelenek vagyunk a szempontváltásra, vagyis arra, hogy a történéseket a másik nézőpontjából is lássuk.
Nem tudjuk beleélni magunkat a másik élményvilágába, mert gyerekkorunkban szüleink nem adták át nekünk ezt a tudást - hiszen többnyire ők is híján voltak az összehangolódás és a mély empátia képességének. Ennek következtében romlik a kapcsolataink minősége és egyre bizonytalanabbak a kötődéseink.
Aki a kapcsolataiban nem találja meg az elfogadást és a szeretetet, az anyagi célok után kezd loholni, hiszen az érzelmi hiányt valahogy pótolni kellene. A kutatási eredmények egyértelműen alátámasztják, hogy a bizonytalan kötődés az anyagiasság megerősödéséhez vezet. Ha ma megkérdezzük a fiatalokat, milyen terveik vannak, akkor vagy azt a választ kapjuk, hogy nem terveznek, mert nem érdekli őket semmi, vagy materiális célokat neveznek meg: gazdagság, siker, hírnév szerepel előkelő helyen a listájukon. Ezek az eredmények a korai érzelmi hiányokra vezethetők vissza.
Mindeközben azért az érdekes, ahogy közben tabusítjuk a pénz kérdését: a munkaszerződések alaptétele, hogy a kollégák nem beszélhetnek egymással arról, hogy mekkora a fizetésük, de például akkor is majdnem leestem a székről, amikor először hallottam valaki szájából azt a mondatot, hogy "én nagyon szeretem a pénzt". Mert nem természetes az, hogy ilyet ki szabad mondani - miközben betegre dolgozzuk magunk a pénzért.
Tény, hogy nagyon ambivalensen viszonyulunk a pénzhez, ami így a szexnél is nagyobb tabunak minősül. A 20. század nagyon megtépázta a magántulajdonhoz való viszonyunkat. Számtalan család veszítette el, amiért keményen megdolgozott, míg mások a rendszer haszonélvezőiként szereztek javakat. Ezek a transzgenerációs tapasztalatok máig velünk élnek, és hatással vannak arra, ahogyan a tulajdonhoz viszonyulunk. Míg egyesek tudattalanul is hárítják a pénzzel kapcsolatos kérdéseket, mások túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítanak nekik. Egy dolog biztos, amikor pénzről beszélünk, valójában érzésekről van szó: szégyenről, kisebbrendűségi érzésekről, rivalizációról, elismerés iránti vágyról vagy szeretet iránti sóvárgásról. Érdemes tisztázni, hogy minket mi mozgat, mi gátol vagy segít abban, hogy az anyagiakat a helyén kezeljük az életünkben. Közben arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy minél nagyobb az egyenlőtlenség egy társadalomban, mindenki számára annál problémásabb egy egészséges viszony kialakítása.
De közben azért azt is lehet látni, hogy egyre többen vannak, akik kisebb helyen akarnak lakni, megpróbálnak fenntarthatóbban élni, kevesebb szemetet generálni, kevesebb holmit birtokolni, hódít a minimalizmus meg az önellátásra való igény.
Valóban megszületett az a réteg, amely ellentart annak a társadalmi nyomásnak, hogy fogyassz többet, vásárolj akkor is, ha semmi szükséged nincs rá. Ezek az elhatározások akkor lesznek tartósak, ha egy pszichésen megdolgozott döntésen alapulnak, és nem a csoporthovatartozás, az aktuális trend vonzása miatt történnek. Egyébként jó, hogy a fenntarthatóság szóba került, hiszen ez is összefügg a traumákkal:
trauma hatására ugyanis a perspektívánk beszűkül, kevésbé leszünk fogékonyak a globális kérdésekre, távolinak tűnő problémákra. Ilyenkor nem igazán mozgat meg, hogy mi történik Fekete-Afrikában vagy mi lesz a Földdel tíz-húsz év múlva.
Ezért lenne fontos a közös jövőnk érdekében, hogy gyógyítsuk a lelki sebeinket. Egészséges emberek tudnak létrehozni egészségesen működő közösségeket, olyanokat, melyek egyaránt érzékenyek a helyi és a globális problémákra is.
Tehát gyakorlatilag a klímaválság megoldásához jó kiindulópont lenne egy össztársadalmi terápiás folyamat. De beszéljünk egy kicsit még a pénzzel, az anyagiakkal kapcsolatos elakadásokról. Elgondolkodtam, vajon milyen hatásai lesznek annak, hogy ma a magyar gyerekek egy része azért fogan meg, mert azzal segíti a szülei anyagi céljainak elérését: anno születtek a szocpolos gyerekek, most születnek a csokos gyerekek.
Pontosan erre a témára nincsenek még kutatásaink, de azt tudjuk a praxisból, hogy azoknak a gyerekeknek, akik valamilyen konkrét céllal jönnek a világra, sokkal nehezebb megtalálni a helyüket a világban, sérülékenyebbek a kapcsolataik, nehezebben köteleződnek el, vagy éppen nagyon szorongóan kötődnek, akár függőségig kapaszkodnak a másik emberbe. A legegészségesebb az lenne, hogyha egy gyerek megszületésének indoka egyetlen szó lenne, ami így hangzik: csak. Megszületett, mert az érkezésének helye és ideje volt két ember szerelmében.
A kötet az önfeladás témakörével folytatódik. Hogyan kapcsolódik ez az előbbiekhez?
Az önfeladás egy másik aspektusa a feltétel nélküli elfogadás hiányának. Amikor valami akadályozza az összehangolódást, tehát a gyerek nem érzi, hogy feltétel nélkül szeretik, akkor két reakció lehetséges: visszavonod a vágyaidat a másikról, és inkább - ahogy korábban már említettem - az anyagiak felé fordulsz, a másik lehetőség pedig az, hogy elkezded magad a másik elvárásainak megfelelően torzítani, kialakítasz egy hamis szelfet, ahogy Donald Winnicott nevezi. Ez már csecsemőkorban megtörténik, majd egész életünkben küzdünk vele. A korai kapcsolati élmények tehát nagyon fontosak, nem véletlenül írtam hosszan a szülő-gyerek kapcsolatról. Már az újszülött baba is érzékeli, hogy elfogadhatóak-e a reakciói, szabad-e sírni, érkezik-e megfelelő válasz a sírására? Mindaz, amit tapasztal, eltárolódik az idegrendszerében, melynek hatására két dolog történik. Egyrészt kialakít magában a másik emberről egy sémát: a másik ember megbízható, lehet rá számítani vagy éppen ellenkezőleg, jobb nem bízni abban, hogy segíteni fog. Ez a primér kapcsolati élmény aztán generalizálódik, és a későbbi kapcsolatok alapmintájává válik, szinte behangolja a másikkal szemben támasztott elvárásokat. Másrészről magáról is kialakít egy elképzelést: jó és elfogadható valaki vagyok, akinek fontosak és érvényesek az érzései, vagy ellenkező esetben úgy érzi, hogy valami baj van vele, valami nem stimmel a működésében. Ez utóbbi esetben a valódi érzéseit még önmaga előtt is letagadja, feladja valódi énjét, csakhogy megkapja az áhított elfogadást.
A születés körüli anya-gyerek kapcsolat meghatározó hatásairól olvasva egyre inkább olyan érzése van az embernek, hogy semmi nem lehet olyan fontos, mint hogy a születés háborítatlan legyen, és az első nyolc-tizenkét hónapig anya legyen a lehető legnagyobb békében és nyugalomban.
Ez lenne a legfontosabb, de azt látjuk, hogy már a szülés-születés sem feltétlen akkor történik, amikor az anyának és a babának kölcsönösen ideális lenne, hanem sokkal inkább az egészségügyi rendszer szabja meg az időpontot. Hányszor hallunk még ma is indított szülésekről, mert egy harmadik félnek éppen akkor volt megfelelő az időpont. Sok traumatikus szülés hátterében éppen az áll, hogy a legfontosabb szereplők - az anya és a baba - tempóját hagyják figyelmen kívül. Tehát ha arról beszélünk, hogy miként lehetne egy olyan társadalmat kialakítani, amiben minimalizáljuk a traumatizálódás lehetőségét, akkor a változásokat a szülés-születésnél kellene elkezdeni. És akkor is több generációra lenne szükség ahhoz, hogy egy emberarcú társadalmat tudjunk felépíteni, melyben mindannyiunknak jó élni.
Pedig azért ezeket a dolgokat nem most találtuk ki, már viszonylag régi tudások ezek.
Van egy racionális tudásunk sok mindenről, de mire a működésünket is megváltoztatjuk, az nagyon hosszú folyamat, mert hiába tud valamit a racionális agy, a viselkedést sokkal mélyebb agyi régiók irányítják. Arról nem beszélve, hogy a hierarchikus rendszerek ezernyi ponton tudnak traumatizálni, és az egészségügy még mindig egy hierarchikus rendszer, ahol ráadásul az egészségügyi dolgozók végtelenül túlterheltek, kiégés közeli vagy kiégésen túli állapotban vannak, ami határozottan rontja az együttérző készségüket. A kiégés ugyanis dehumanizál, lerombolja mindazt, ami emberi.
Érdekes, hogy ezt a témát felhozza, mert a könyves sikerlisták élén pont egy kiégés témájú kötet is szerepel az Örökölt sors meg a Szabad akarat tőszomszédságában, amelynek a szerzőjével, Füredi Júliával készült interjúnk nagyon rezonált az emberekben.
Persze, mert ezek a dolgok szorosan összefüggenek. Mert mit is jelent a kiégés? Azt jelenti, hogy elveszíted az élő kapcsolatot önmagaddal és a környezeteddel, és azt érzed, hogy egy olyan világban kell létezned, ami nem reflektál a te belső élményeidre, így elidegenedsz önmagadtól és a világtól. Ezt jelenti a kiégés. A kiégés hátterében pedig ott vannak a nagyobb sérülések, az akár generációk óta feldolgozatlan, betöltetlen hiányok.
Kapcsolódó
"Lehet, hogy egy szál bugyiban fogok innen kisétálni, de elég volt" - megeszi a lelket a kiégés
Hiába a sikeres karrier vezető beosztással, szolgálati autóval meg hétszámjegyű fizetéssel, ha a stressz kiöli az emberből az örömre való képességet. A kiégésről szóló kötete apropóján Dr. Füredi Júlia szervezetpszichológussal beszélgettünk.
Ennek fényében azért érthető és örömteli, hogy ilyen könyvek vezetik a sikerlistákat, hiszen ha nem is váltanak ki hosszú és alapos terápiás-önismereti munkát, annyit biztosan elérnek, hogy a terápiás történetek révén oldalról oldalra normalizálják a terápiára járást.
Az én célom egy olyan tudásátadás, aminek következménye van. Azt szeretném, ha a könyv olvasása közben vagy után olyan beszélgetések történnének meg, amik közelebb hozzák a családtagokat egymáshoz, ha felszínre kerülnének szőnyeg alá söpört konfliktusok, és azokat elkezdenék rendezni. És ha szükséges, akkor igen, menjenek el terápiába, mert ugyanúgy fontos gondot viselni a lelki egészségünkre, mint ahogy gondot kell viselnünk a fizikai egészségünkre.
És egyébként megteszik? Elindult a terápiás munka?
Gyönyörű visszajelzéseket, szívenütő történeteket kapok. Mindkét kötet kapcsán elmondhatom, hogy elértem a célom, az olvasók többségét megérinti a téma, és olyan felismeréseik születnek, amik nagyon sokat segítenek, hogy harmonikusabb kapcsolatba kerüljenek akár önmagukkal, akár a környezetükkel.
